Indul a mandula, forog a kerék, és bambi-zizi-körhinta; tessék-lássék, hangoztassék, megérkezett a legújabb folytatás, mégpedig az animációs részlegtől, műfajból. Kérem szépen, most legyenek szívesek kényelembe helyezni magukat, és feltenni az elfeledett pápaszemüket, mert itt a Madagaszkár kettő - kritikája. Persze, aki nem látta az egyet, na az ennél pontnál talán be is fejezhetné a további olvasást, de senkinek nem vesszem el a kedvét, Isten ments. Már csak azért se, mert ez a „mese” megér egy misét, azt mondom. Előre borítékolok egy üde, könnyed másfélórás szórakozást, mindenkinek, nemcsak Madagaszkár fanoknak. Úgy hiszem a beharangozó kiváltképp jóra, és filmfelkeltőre sikeredett, nézzük, vajon a nagy hype mögött mi rejlik…

 

A Dreamworks évek óta próbálja felvenni a kesztyűt több kevesebb sikerrel a Pixar-ral. De hiába, mert a Pixarnál, az utóbbi két évben - legalábbis, megmutatatták már, nekünk, nekik, hogy, hányas a kabát. Ergó egy kicsit (nagyon) rávertek DW-s munkákra. Akiknek így, a Madagaszkár újraélesztése, pórjaiból való feltámasztása jó jel vagy adódó alkalom lehetet (volna) a visszatérésre, s a megmérettetésre. Hiszen az első pozitív visszhangjából leszűrve nem volt egy halva szültetett dolog elővenni újra ezeket az Állatokat.

Azonban a Wall- E sikere mellett és mögött még a tök cool Kung Fu Panda is elvérzett, sajnos, nem sajnos. Következésképpen tehát ez a folytatás se indult gyaloggaloppnak, ám az első rész szerelmesei, akik azóta is riszálják úgyis-úgyis, na azok (köztük én is?) minden bizonnyal - DW ide vagy oda - várták a második csapót. Mert, mit érdekel engem(et), a filmszerető „remetenézőt”, hogy milyen égisz alatt született meg az adott „animációs mese”? Csak egy a lényeg, - és ezt jegyezd meg útravalóként ebből a bekezdésből minimum: kisgyerekeket meghazudtoló kíváncsisággal, és maximális beleéléssel jót és jól szórakozzunk főhőseink kalandjain, oszt’ ennyi.

 

A történet se változott sokat. Na ja, de minek is kellett volna? Egyszerűen csak elvitték (elutaztatták) Madagaszkárról az állatokat Afrikába, hogy ott egy régi őst (apát) előbányászva, egy fő gonival megspékelve a szokásos, klisés jelenetekkel vigyék végbe, ezt, a másodikat. Azaz, főállataink Alex, Marty, Melman és Gloria újra együtt kalandozik, és ez a fontos, semmi több.

 

A sztoriról annyit, hogy totál harmatgyenge. Ha nem lennének üdítő poénok, humorbonbonok akkor ez a kukában végezné, szerény véleményem szerint. A dráma erőltetetése az állatokra nagyon nem volt bejövős, hogy szépen fogalmazzak. Továbbra is rejtély marad tehát, hogy kinek, kiknek is akarják eladni ezt a végterméket a készítők. Mert egyrészt aranyos állatokkal a kisgyerek is jól elvan, de a tanmese részével nem csak ő, hanem mi sem tudunk mit kezdeni. Persze-persze azért voltak benne igazán jó utalások mi felénk (vagy filmekből), amiből lehet párat csak másodjára vesz észre az ember, de akkor is nem szégyen kijelenteni, hogy néhol mozgolódtam elég aktívan a fotelemben, ha már a nagyvásznon sok minden nem zajlott le éppen. Nagyon jól indul a film, good meg minden, de aztán lecsücsül jó párszor, és ebből csak az utolsó pár percre tud felállni. Ja és a riszálás meg jut eszembe, ha egyszer tört elő belőlem, akkor sokat mondtam.

A szerelemi szál, vagy apa-fia dialógus, diskurzus, bizony sokat nem tett bele a forgatókönyvbe. Ez olyan kötelező jelleggel szerepelt csak. Nem volt semmi új keletű dolog benne. Nosza ennél azért sokkal több kell a mai világban, szerintem.

 

A csúfos leégéstől, a már említett poénok, a jó kis zenék (Hans Zimmer ott van), és a szinkron hangok (már az elsőben is király volt) mentik meg a Madagaszkár kettőt.

A humor sok esetben mentőöv számomra, számunkra, és a sztori számára. Utóbbit jó sokszor ki is húzza a bajból. Végtére is, az állatok hozzák azt, amit már megszoktunk, megszokhattunk tőlük az első részben / a pingvinek továbbra is ászok/, de borzasztóan lerí, ez a nem kell megmagyaráznom a bizonyítványom hangulat. Azaz, hogy figyeltek mindenre, minden apró részletre zusammen pont úgy, mint a három évvel korábbiban, korábban. És a film szépen le is követeti, le is másolja azt, ha úgy tetszik B verziója annak, de itt kidurrant a lufi. Ismételni tudom magam ennél azért több kell, jóval több.

 

Na de ne legyek ennyire ünneprontó, mert a célját úgy-ahogy elérte. Szórakoztatott. Még ha csak kis időnként is dobott meg minket értékelhető humor bombával, áh, egy fene a hat és fél pontomat megkapja. Mert visszagondolva volt pár hangosabb nevetés is. Szóval, azért, csak óvatosan vigyázni a Madagaszkár kettővel, kéretik tisztelettel. Ne hogy felsüljünk, vagy megégjünk vele. A röhögés garantált, de szódával. Ne üljünk be nagy várakozással elé, akinek a madagaszkári kaland tetszett, na annak bizonyára, én hiszem, hogy az afrikai kiruccanás is fogyasztható lesz. Addig is szóljon, dübörögjön: I like to move it, I like to move it…