A Station Agent - lásd Állomásfőnök - láttán, óta és után alig ha akadt olyan filmszerető ember a földkéregségen, aki ne várta volna tűkön ülve Thomas McCarthy második „nagy”filmjét, a Visitort.

Igen jól hallottad a másodikat! Pedig a fentebb említett író-rendező személytől, úrtól, azért ezek láttán a telhetetlenség nagy fokában többet is elvárnánk (elvárnék). Hisz most is több mint öt évet kellett várni, amibe az ember majd beleőszült. De jelentem tisztelettel, megérte várni. Nem csalódtam, egy pillanatra se. Sőt.

 

Azért egy bekezdés erejéig nem árt megemlékezni az Állomásfőnökről. Mert hát annyira feelgood volt, hogy az már csodálatos. Aki nem látta, az bizony vessen magára. Bár jómagam is csak pár hónappal ezelőtt pótoltam be, de már akkor nem volt kérdés, hogy a jelenlegi, mostani darabunknak kötelező lesz a megtekintése számomra nézve.

 

Visszatérve tehát a Visitorra! Ahogy említettem pár sorral feljebb, nem csalódtam. De nem ám! Thomas McCarthy, akinek nevét jobb ha megjegyzed, nem felejtetett ám el filmet készíteni, szerencsémre, szerencsénkre. Bár hazugság lenne azt állítani, s kijelenteni, hogy az SA óta „nem csinált semmit”, mert egy-két műben azért jócskán benne volt a keze, de higgyem azt, inkább, erre készült már évek óta, ugye.

 

Az alapszitu a következő: Van egy profunk, - egyedülálló, magányos, szürke, megcsömörlött élettel - aki NY-ba megy konferenciára. Ezért ott felkeresi az évek óta üresen álló lakását, hogy aztán pár napig álomra hajthassa a fejét. Amikor azonban betoppan a saját lakásába, idegenekbe botlik. Illegális bevándorlókba, akiknek annak rendje és módja szerint el is kell hagyniuk az otthon édes melegét. De profunk visszafogadja a párt, akik attól a pillanattól kezdve megváltoztatják életét. Ám egy nap, letartóztatják az egyiket…

 

A Visitor története első hallásra tényleg hozza a kötelezőt, a szokásos klisékkel megáldva. Megcsömörlött prof a középpontban, és egy ember, aki képes megváltoztatni az addigi szürke hétköznapjait. És ennyi. Itt nincsen kis ember, hanem egy elszigetelt valaki, akin „segítenek” akarva-akaratlanul ismeretlenek. Lényegében bárhonnan is nézem ez az SA hagyományit követi, - amint azt szokták mondani, a bevált „csapaton” forgatókönyvön ne változtass. 

Szépen leköveti a már jól bevált, megszokott sikerreceptet. Azaz kiforrott karakterek a mai világban, minket érintő problémákkal. És ez egy olyan jó elegyet alkot, hogy arra senkinek, és semminek nem lehet egy rossz szava sem. Klisékről pedig itt szó nincs, nagyon ügyenesen tör kiebből a helyzetből, problémából a Visitor, oly annyira, hogy a fotelből való felállás után azonnal neikesnék másodjára is. Miért?

 

A film legnagyobb ereje, az, hogy borzasztóan reális, realista, élethű meg meg így tovább. Jóformán a véletlenekből épül fel, mint a mi életünk néha-néha, legtöbbször?! Ezek az emberek talán, sőt biztos, hogy soha nem találkoztak volna, ha nem futnak és akadnak össze akkor ott a lakásban. De ettől szép a történet s az élet. Mert a találkozástól kezdve, még ha másfélóra alatt is, de emberünk kilép a saját kis világából, és szétnéz arra/abba a világra(ba), amiben eddig élt, de ő nem tudott róla.  Végigkövethetjük a jellemfejlődését, s azt, hogy mennyire meg tud változni, egy valaki miatt, egy valakiért.

Nagyon szépen felépített történettel áll elém a Visitor. S ebben McCarthy stílusa, könnyedsége, hangulata (kitűnően filgúd) az valami lehengerlő, emiatt is bátorkodom kijelenteni, hogy ez, nem egy tucatfilm, hanem sokkal több annál. Ahogy ezt a romantikus drámát végigviszi az ából a bébe, a kezdéstől a szuper befejezésig, csattanóig, az gyönyörű, s leírhatatlan. Egyszóval stílusos. Főhősünkkel már az első perctől kezdve együtt érzek, s sokszor még mosoly is elhagyja orcámat. Mindvégig szimpatizálok vele, azért is mert olyan emberi. Mint ha csak az utcáról tért volna be a forgatás helyszínére. Igen, a már említett kiforrott karakterek. Itt is még egy pluszt adnak hozzá az élvezeti és filmélmény tényezőjéhez.

 

De a film még mást is sugall számomra, számunkra, s talán az amerikaiak számára leginkább. Azonban, ez az üzenet nem erőltetett, s nem hatásvadász jelenetek által nyomja a képembe az igaz valót, hanem csak a végén tudatosul bennem, az, illegális bevándorlókkal/ról kapcsolatban. Akikkel a szomorú történtek óta még inkább s még többet (mint kellene) foglalkoznak ott kint. S legtöbbször ártatlan embereket toloncolnak ki az országukból, minden magyarázat nélkül.

 

Színészek? Richard Jenkins nagyon nagy. Eddig be kell ismernem sok filmben nem volt alkalmam látni, de ez itt, mármint a produkciója minden(ért)t kárpótolt. Csak miatta is megéri megnézni. Bizony a kedvencek között a helye.

 

Mielőtt elfelejteném, a filmzenét is dicséret is illeti. Ez az afrobeat műfaj eléggé megtetszett. A Soundtrack hallgatás is kötelező érvényű lesz ez esetben.

 

A Visitor, nagyon szép, stílusos darab a maga nemében, műfajában. Egy nagyon kedves – de egyben szomorú – történettel, belecsempészett romantikus szállal, egy csipetnyi mondanivalóval, és egy marha jól játszó Richard Jenkins-szel. Nyolc és fél pont ez, mert felejthetetlen, és  a második nézés bőven benne van a pakliban. Aminek utána már csak egy kérdés bánt engemet: vajon mikor fog ez elérkezni kis hazánkban, milyen formában, és milyen címmel?