Egy sokak által közkedvelt és népszerű játék, - Max Payne címmel -, adaptációjára adta fejét John Moore. Aki megpróbált valami különlegessel előállni, és rukkolni, mármint ez volt az érzésem az előzetes láttán, de az eset konklúziója: ez neki bizony, túl nagy falatnak bizonyult. Bár ha egy kicsit is jobban belegondol az ember, akkor láthatta és láthatja, hogy ezek az adaptációk, ha megfeszülnek, akkor sem bírnak akkora sikerrel "járni", mint maga a játék volt, a használók körében. Persze-persze ebben nincs semmi meglepő. De akkor is szeretik, imádják a játékot (a mostani esetben mégis csak erről van szó) a fanok, de ennek ellenére egy, nincs (nem volt, lehet, hogy lesz) nagy tolongás érte, mármint a filmváltozatért, kettő ők is tudják legbelül, hogy nincs sok jóra ítéltetve saját kis kedvencük a nagyvásznon. Pediglen az előbb már említett előzetes azért jó magasra feltette a lécet, amelyet hagyott ketté törni, de csúnyán, a Max Payne, attól a két perctől eltekintve, már első percektől kezdve.
Mielőtt belecsapnék a lecsóba, szeretném leszögezni, nem játszottam a játékkal eddig, soha sem. Ezért, ennek tudatában, így tessék, tovább olvasni, és értelmezni majd a gondolataimat, a véleményemet és a kritikámat, tehát. Akit érdekel egy teljesen „független” (a játéktól) kritikus megítélése a filmmel kapcsolatban, na annak itt a helye, s annak nem szabad megállnia e bekezdés végén se. Úgy vélekedem, hogy ilyenre is van és kell szükség. Azonban azt se szabad elfelejteni, hogy ilyenkor, s mint mindig, minden esetben fennáll a veszélye annak, hogy ha a „játékot játszók” körében nem is tud nagy szimpátiát, és dicsérő szavakat szülni a film, akkor is tetszhet egy „független” embernek, vagy éppen fordítva. Ergó, ha már ők se szeretik, akkor én miért szeretném címszó alatt? Sok minden előfordulhat, és előfordulhatott volna, ám hiába, a nagy várakozás (hype is volt azért rendesen) közepette nem sokra futotta az erejéből.
Nincs mit kertelni, kertelnem, a filmet nem nagyon vártam, annak ellenére hogy a trailer a maga nemében tényleg elég fajára sikeredett (tudom már harmadjára a szövegben), de nem tudott, úgy lázba hozni, hogy azért számoljam visszafele a napokat a premier vetítésig. Persze mondhatod, ennek ellenére mégis megnéztem, talán azért, mert hittem, hogy ebből valami jó is kisülhet. De nem. Ez sajnos nem történt meg. Továbbra is várjuk a legjobb játékadaptációt a világon. Ez a nagy harci helyzet kérem szépen.
A sztori végletekig elcsépelt, és sablonos. Ezt a bosszút állok azon, aki(k) ezt tették a családommal szálat már megtapasztalhattuk az évek során, folyamán, jó sokszor. Max Payne, aki jelen esetben a szenvedő alany, nem tudja elfelejteni, és soha nem is fogja felesége, és lánya képét, az emlékezetéből, szívéből. Az utolsó képkockákra úgy emlékszik, az évek elmúltával, mintha az csak tegnap történt volna. Háborút hirdetett, egyszemélyes háborút, azok ellen, akik ezt tették vele, és feleségével, valamint gyermekével. Nem tudja, hogy kit keres, vagy kiket keres, de nyomoz és félelemét nem ismerve harcol az igazság kiderítéséért, és a bűnösök megbűnhődéséért.
Egy szó, mint száz, ettől nem estem hanyatt. De ezt tudtam már a kezdet kezdetén, kvázi, hogy a morci tekintet vágó, és világfájdalmas képre görcsölő Marky-nak meg kell majd szenvednie az elemekkel, a színészi mivoltával. Különösen fontos szerepe lett ennek azért, mert a film első felében halálra unhattuk magunkat nagy dramaturgiai drámai részekben. Hisz ahogyan képkockáról-képkockára klisékbe botlunk, és az egésznek egyre kevesebb hatása marad az emberben, bizony elgondolkodik azon, hogy ha tehetné, akkor felállna a székéből és az ajtó felé venné irányt, vissza nem nézve. Dráma, dráma, dráma. Borzasztóan szegényen. Oké, hogy dark-ban vagyunk, esik a hó, szakad az eső, meg mindenhonnan lerí a nyomasztó keserűség, és fájdalom, de valahogy ezzel szemben a drámának nem igen volt tere és ereje, ránk nézve legalább is, nem éreztem. Azaz nem jött át. Egyszer se csillant meg a könnycsepp az orcámon, mert szegény Marky elvesztette a családját, vagy egyszer se izgultam Markyért, hogy megtalálja azt, akit keres. Bár utóbbinak sok értelme nem is lett volna, mert öt perc után vágod már a dörgést, sejted, hogy ki lehet a rosszfiú. Ennyit erről.
Talán túlságosan is akarták erőltetni ezt az egész családos, elvesztéses ügyet, dolgot, ami megbosszulta magát. Aztán keressük a nyomokat, de nem úgy, hogy lerágjuk a körmünket, vagy kiessen a szemünk a cool akció láttán, nem-nem. Pedig van itt testvérpár, meg barát elvesztés, kórházból való szabadulás, rejtélyes idegen, angyalok, drogok meg minden ami kell, csak ez a legfőbb tényezőhöz nem elég, ahhoz, hogy jól szórakozzak a filmen. Egy pillanatra se tudok kikapcsolni, összegezve: semmi akció, nulla dráma, felejthető színészi teljesítmény. És akkor ezt még megpakolják az idétlen, zagyva párbeszédekkel (lásd te, ki se akarsz onnan jönni, igaz?) is, ami csak tényleg hab a tortán.
Nem tudom, hogy van az, de akciófilmről lévén szó, elég kevés akciós, igazis bullet time-s „hadelhadot” láttam a másfélóra alatt. A film első felében csak nagyítóval kereshetjük a játékban tuti fő kellék fegyvert (gondolom), míg a másodikban is csak a végére indul be úgy igazán ez az ereszd el a hajam puff..puff...amire akkortájt már felébredni is nehéz volt. Hiába nézett még morcosabban, mérgesebben Marky, akkor se tudtam élvezni a nagy „harcot”, „háborút”. Mert a főellensége minden volt, csak ellenségnek való nem. A szökés Sucréja, szép kis tetkójával a hátán bizonyította, hogy máskor nem érdemes rábízni a gonosz szerepét. Mert ő csak ott volt, mint tejszín a feketében, örülhettél, ha láttad két percre, amint áll meg ül ott valahol. Persze ez talán legkevésbé az ő hiábája.
Pozitívum, mondok én jót neked is , ott a „képi világ” (az angyalokból még sokkal többet ki lehetet volna hozni) . Ha lehet valamire szép szavakat és sorokat szentelni, hát akkor most gyorsan lerónám. Mert hóesésben az utcán, a sikátorban, vagy Marky drogos jelenetében aztán kiélhettük ebbéli vágyainkat. Képileg nem mondok újat senkinek, rendben volt. Ezzel nem is volt komolyabb probléma. Ám de, a színészekkel?
A színészek egytől egyig kudarcot vallanak. Markyt eddig se szerettem, ezután se fogom. Se biológiatanárként, se szenvedő hősként nem tudok rátekinteni. Továbbra is adós valami jóféle produkcióval, különben végleg elássa magát nálam…
Mila Kunis is legfeljebb csak dísznek volt a filmben, meg a stáblistán, mert a bazinagy fegyverrel a kezében aztán tök hitelesen játszott.
A (film-noir ide vagy oda) hangulat tehát a fenéért se akart megérinteni. Ha film első felét akarták annak, akkor bizony azt nagyon elszúrták. De nagyon. Mert akkor is jobb esetben aludtam, az akciónál meg már totál késő volt és tök felesleges. Kedves készítők, talán dűlőre kellett volna jutni abban a kérdésben, hogy mit is akarunk csinálni? Lehetet volna ez minden: A, vagy nyomozok végig, úgy, hogy lépésről lépésre derülnek ki a szaftosabb infók, vagy B, rövid kis kitekintő után ténylegesen a fegyverrel a kézben, megadni a népnek, azt amit akart, úgy igazán, és zsigerből. De így, ebben a formában, nem lett belőle semmi. Megkockáztatom egy hét múlva semmire nem fogok emlékezni rá. Egy négyes ez, mert egyszer talán-talán elmegy, és mert nem játszottam a játékkal. Lehet ez a szerencsém, vagy a szerencsétlenségem? Hát...
