De kit érdekelnek a pontok?

inmfc - 2008.11.29. - 18 komment

 

Van egy kétjegyű szám a szívemben
 
Újabb ilyen elgondolkodtató poszt következik, itt az FFK-n, kéretik tisztelettel. Remélhetőleg ez is majd fülekre talál, úgy ahogy a korábbi okfejtésem, gondolatmenetem is.
Most a pontokról, az osztályzatokról esik szó, ergó, hogy lehet-e hinni, vagy szabad-e alapozni a különböző filmes adatbázisok vagy mik júzeri osztályzataira vagy csak éppen a kritikusok nagy szavaira. Igeb, tudom, hogy ez emberfüggő és ezért persze-persze ebben is ott rejlik pár kiskapu, pár olyan kis tényező, és kibúvó, mint hogy minden ember más, meg, hogy ahány ember, annyi más filmes élmény, de nem lehet akkor se elvonatkoztatni a ténytől, s a véres valótól, hogy lényegében mi (filmnézők) közösen adjuk le szavazatainkat az adott filmre. Azaz a mi kezünk – akár az enyém is- jócskán benne van abba a user ratings nevezetű dologba. No mindegy, következzen az én véleményem erről a pontos rendszerről, proval, kontrával, tapasztalatokkal, és mi egymással.
 
Egy pont, két pont, három pont
 
Sokszor mikor „lepontozok” egy filmet, én is kényelmetlenül érzem magam, mert így azt az alkotást valamilyen keretek közé szorítom, ami miatt egyesek, lehet, sőt biztos, hogy nem nézik meg a filmet, jobb esetben fordítva. Nem mintha én a kritikusok kritikusának képzelném magam, de szó-szó van olyan amikor én is egy (gyengébb) pontszám miatt bizony nem vagyok hajlandó belenézni egy filmbe. És lehet, hogy akkor, amikor ezt „megteszem”, így döntök, akkor egy elég jó darabtól fosztottam meg magam, ami talán megért volna egy nézést, odafigyelést, akár. Ez olyan megbélyegzős dolog, ami számtalanszor visszájára is elsülhet.
De persze van olyan is, amikor téged bélyegeznek meg, mert te egy más számot mertél odabiggyeszteni a filmhez, mint amit kellett volna, a kedves hozzáértő szándéka szerint. S itt indul el a lavina, meg az oda-vissza csatározás a kedves hozzáértővel, aki nem bírja felfogni, hogy minden ember más, és ez alól a különböző filmes élmények, pontszámok se kivételek.
 
Tehát egy szó, mint száz, ez a pontosztozkodás is egy fránya feladat. Van aki tízben, van aki ötben, valaki pontban, valaki meg százalékban adja tudomására a világnak az ő kis - saját rendszere alapján leadott- osztályzatát.
S ezek után(a) már pediglen egyre sűrűbben hivatkozok, hivatkozunk a számokra, azaz, hogy x film egy y számmal rendelkezik, ami annak rendje és módja szerint, vagy abból kifolyólag már csak jó, vagy csak rossz lehet. Nem azt mondom, hogy ez olyan rossz dolog lenne, félre értés ne essék, csak hát egy idő után az ember már akarva-akaratlanul nem azt mondja egy filmre, hogy jó, hanem, hogy inkább hetes, és így tovább.
De ezzel az a probléma, hogy az a hetes speciel, a másiknak nem ugyanazt a heteset jelenti, mert ő kicsit másképpen gondolkodik a pontok eloszlásakor. Mint például van aki a műfajon belül értékeli a filmet, van aki az egész filmes palettából indul ki. Nehéz ezek alapján közös nevezőre jutni, s így még nehezebb a pontok szerint ítélkezni egy film felett. Nincs mit kertelnem, nálam a pont csak másodlagos. A kritika értéke az amit leírok, a véleményem, a szavak, a mondatok sokkal többet nyomnak a latba, és sokkal fontosabbak holmi pontszámoknál. S lehet régimódi vagyok, de nekem a kult, vagy alap szó jóval többet mond, mint egy tízpertíz, de azért hogy én se legyek kétszínű, bizony ez az egész számosdi dolog egy idő után mindenkit, ahogy engem is megérintett, megvett…
 
Oh, movie database with user rating"s"!
 
Ahogy a poszt elején már előre jeleztem, egy kicsit kitérnék a "nagy" filmes bázisokra, melyeken, a sok fontos infón kívül, még fórumok és kommentek százezrei mellett szavazási lehetőség is adódik. De szoktam mondani, nem minden arany, ami fénylik.
Ha kis hazánk filmes berkein belül szétnézek, akkor elég vegyes pontokkal találkozhatok, amire csak ritkán alapozok általában. A legutóbb éppen egy elég megdöbbentő jelenségre lettem figyelmes, mint hogy az újonnan bemutatott friss premieres Alkonyat bizony minden idők legjobb filmjeként van titulálva a Filmkatalóguson (egyelőre, hisz a feldolgozottság korántsem érte el a 100 százalékot). Szó se róla nem az én reszortom eldönteni, hogy tényleg így van-e, hisz nem láttam még, de azért ilyenkor az emberben akkor is, így is, úgy is, elindulnak a különfélébbnél különfélébb kérdések, hogy hol vannak a nagy művek, az alap klasszikusok, a kultok és így tovább… Hogy mit keres egy holmi HSM oly előkelő pozícióban a listán? Egyáltalán érdemes-e akkor alapozni erre az oldalra, az osztályzatokra?
 
Tehát érdemes-e? Szerintem, nem (nagyon). Tényleg nem akarok itt senki feje felett pálcát törni, de azért ez „elszomorító”, bárhogyan is, bárhonnan is nézve. Nem titkolom fent vagyok az előbb említett oldalon, de miután már sokat „csalódtam” benne, és miután az ötös osztályzása hagy némi kívánni valót maga után, így aztán inkább abba maradt a dolog. Persze néha-néha még rájárok, de sok konklúziót nem akarok leszűrni belőle. S már csak ritkán fordul elő, hogy erre alapozzak.
 
Ha külföldi példával kéne példálóznom, akkor a közelmúltban történt The Dark Knight esete mindenképp megemlíthető az IMDB-n. Hisz sokáig volt ott, az, minden idők legjobb filmje, amire aztán jó páran rávetették magukat, és elmondták fűnek-fának a filmet, meg az oldalt. Bizony különbözőek vagyunk, de a világ összes tájáról szavazó filmbuzi mégis csak úgy döntött, tetszik, vagy nem tetszik. Persze sokáig nem volt ott, ezen az előkelő helyen, de azért nem/mégse minden évben fordul elő, hogy egy all time favorite movie-t láthat az ember a moziban, a szavazatok alapján.
Bár az IMDB is rendelkezik egy pár elég érdekes user rating-kel, de jobb néha-néha egy kicsit belekukkantani a számok mögé, mert akkor aztán kiderülhet, hogy ki, - milyen nemű, életkorú egyén - hogyan vélekedett a filmről és akkor tisztább képet kaphatunk a miértről…
 
Itt is két út járható, van a jó film rossz ponttal, és van a rossz film jó ponttal esete. A harmadik az már maga a csoda: jó film jó pontszámmal.
 
Itt a pont
 
Itt a poszt végére érve, se lettem okosabb, sajnos. Azaz, hogy megéri-e figyelni árgus szemekkel a különböző filmes adatbázisokat, oldalokat, és azoknak pontszámait. Ezt mindenki eldöntheti saját magában, de abban egyetérthetünk, hogy vannak, s talán lesznek is furcsa, meglepő eredmények a filmek háza tájékán. Nem tudni, hogy egy jó szó, többet ér egy számnál, de azért az biztos, szerintem, hogy sokan csak az egy vagy két”szám”jegyű pontszám miatt ítélkeznék egy film felett. Ami továbbra is hangsúlyoznám nem valami bölcs döntés…
 
Mondom még egyszer ez az én véleményem. Lehet vele vitázni, meg egyetérteni, tessék csak.

 

Vicky Cristina Barcelona

inmfc - 2008.11.24. - Szólj hozzá!

Az igazat megvallva, hogy számadással kezdjem soraimat, s kritikámat, eddig nem sok Woody filmhez volt szerencsém, - bár mondanám, s jelezném, hogy hosszú még az élet, szóval van mit és miért bepótolni, ugye. De, hogy kicsit megmagyarázzam a bizonyítványom, gyorsan hozzátenném, az előzőkhöz, hogy/ viszont amit láttam tőle, mármint Woody-tól, az nekem, személy szerint tetszett. Mondom ezt úgy is, annak ismeretében, s annak ellenére, hogy én aztán tényleg nem vagyok nagy rajongója a direktor Úrnak, de azt hiszem nem mondok nagy újdonságot azzal, senkinek se, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni a filmjeit, és kész. Van egy egyedisége, ez letagadhatatlan, amit vagy igen, vagy nem tud a néző befogadni. De ennyi év távlatából visszanézve azonban, azért, alig ha van olyan ember még a földkerekségen, aki ne tudna legalább egy szívéhez közel álló WA-val fémjelzett alkotást fel/említeni. No tessék, szabad a vasár. Azonban a lényeg a lényeg, hogy én, minden egyes új darabját kellő felfokozott kíváncsisággal vártam, úgy, ahogy most jelen esetben, a Vicky Cristina Barcelona-t is például. Milyen cím már, na!
Ámbátor erről se láttam előzetest, csak hagytam, hogy sodorjon magával a jól megszokott és bevált Woody recept és „sablon”. És láss csodát, minden tekintetben felülmúlta a várakozásomat, holott még a mércét is lehet, hogy jó magasra feltettem magamban, a színészek, a rendező úr, vagy csak a pozitív kritikák, visszhangok tudatában. 
 
Legutóbbi vállalkozása a Kasszandra álma nem nagyon érte el célját, azaz nem sikerült túlzottan jóra, de itt már végre, visszatérve az igazi, ahogy mondani szoktam echte Woody eszköztárat, repertoárt látjuk (látom) a szemünk előtt megvalósulni, ami egy kisebb fajta fellélegzés is volt, lehetett részünkről. Újra zseniális párbeszédek, kiváló színészek, érzelemmel fűtött és dúsított jelenetek (neurotikus hajlam), képsorok, ami oly könnyed, és szórakoztató, hogy az ember a szó szoros értelmében kikapcsol másfélóra erejéig, biztosan. Gyönyörű.
 
Miután az ember már egy perce nézi a filmet, rájöhet, hogy a cím árulkodó, nagyon is. A sztori címszavakban: Vicky+Cristina=Barcelona. Azaz a nagy barátnők elmennek vagy inkább elmenekülnek a világ ügyes-bajós problémái, dolgai elől, Barcelonába. Ott aztán/ahol megismerkednek egy festővel, aki nem nagyon húzza az időt, elrabolja mindkét lány szívét, annak módja és rendje szerint. De egy nap a gyilkos exfeleség is visszatér…Hárman párban….
 
Ennél jobb ilyen hangulatos darabkát, keresve lehetett volna találni, annyi szent. Marhára filgúd volt, és annyira fején találta vele a szöget megint Woody, hogy az már leírhatatlan. Ismét csak hozta azt, amit ember el nem akart várni tőle, inkább. Ebben a filmben is benne van a keze, de nagyon, és erősen. Ha nem tudnám előre, hogy ő volt a darab írója, rendezője, talán akkor is gondolkodás nélkül rávágnám, rávágnánk, hogy ez bizony csak ő lehetett. Még ha témában annyira nem is újít, hisz ez a szokásos kis történetecske a hétköznapi emberekkel, és az ő gondjaikkal, meg szerelmi kálváriájukkal, de a helyszínben, és zenében már merőben eltér korábbi társaitól, alkotásaitól. Erről később.
Tiszta művészfiling lengi át az egész filmet, amelyben persze nem hiányozhatnak, hiányozhattak még azok a szakszókincsek se, amik már védjegyévé váltak Woody-nak. (néha-néha tényleg elgondolkodtató és rejtélyes, és magas ez, számomra, no mindegy)
 
A narrációs dolog érdekes , de egyben jó színfoltja volt a VCB-nak. Mert az egészből egy egész esti mese kerekedett ki, amelyben a macho maga alá gyürkőzi a két homlokegyenest különböző leányzót, miközben az ő szíve még az exfelesége rabja, aki meg akarta őt ölni. Érdekes ez így. Meglepő és mulatságos egyben. Szóval tényleg ahogy már indult, mesésként hatott, amint azonban kicsit is átadtam magam(at) a film varázsának, ez máris megváltozott. De persze közbe-közbe a narrátor segítségével kapom meg a történeti hátteret, azonban ez semmit sem von le a párbeszédek súlyából. Amelyek tényleg annyira lazák, annyira helytállóak, és odavágóak voltak, hogy részben, részint meg is alapozták a hangulatomat tüstént. Jó sok a duma a másfélóra alatt, -ez se megleptetés, hisz ez az alap-, de ebben az esetben ez hatalmas pozitív tényező, mert ilyen telitalálat dialógusokat nem minden nap hallhatok, vagy hallhat az ember, szerintem. Megvillant a tudás ott valahol, valakinél…
 
Ahogy említettem feljebb a helyszín Barcelona, ami nagyon jó választás volt a készítők részéről. A mediterrán emberek, tüzesebb, szenvedélyesebb don kihoték, és fernandók világába kalauzol el minket a film. Jól teszi, hisz így aztán az amúgy se érzelmekben, szegény alkotásban, csak még jobban kidomborodnak az indulatok, vagy dühök. De a szép város mellett se lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Az állandó kattogások jóvoltából kicsit ott lehettem, megismerhettem én is (még ha európaiként) a spanyolhont, azon belül Barcelonát.
 
Amit még dicséret illet az a zene. Ez is temperamentumos, lelkes, szenvedélyes muzsika, ami szépen-lassan belemászik a füleinkbe, füleimbe, oly annyira, hogy az OST keresése és hallgatása se kizárt az elkövetkezendő napokban.
 
Ilyen színészekkel nem volt nehéz, mondhatom kissé rosszmájúan. De hát ezt nem az én asztalom eldönteni, csak annyit nyilatkoztatnék ki, ebben a részben, hogy a szereplők, színészek, egytől-egyig jól teljesítettek. Bardem ki tudja hányadik arcát mutatja meg nekem, most éppen festőként hódít, míg Scarlett és Rebecca is megoldja a feladatát. De Penelopé nélkül a csapat mit sem érne. Taps nekik.
 
Hát ezek után a Vicky Cristina Barcelona mindenkinek, mindenképpen ajánlott. Nagyon. A pontszám legyen egy nyolcas. És ennyi. Hangulatilag ott van ez a topon. És akkor még nem is említettem az állandó kacagást, félmosolyt, ami végigkísért engem a film nézése közben. Egy percre sem eresztett el, még nem késő spanyolul megtanulni...

Címkék: 8 vicky cristina barcelona

Traitor

inmfc - 2008.11.23. - 1 komment

Aki elég nagy fogyasztója a filmiparnak, az tudhatja, sőt tudja is, hogy minden évben elsül egy ilyen darab, ami az iszlámokkal, dzsiháddal, a terroristákkal, az öngyilkos merénylőkkel foglalkozik. Emlékezzünk csak a Királyságra, vagy a Kiadatásra legutóbb. De most itt van a Traitor is, 2008-ban.
Persze-persze "a minden év" túlzás volt részemről, mert úgy igazán a 2001–ben történtek óta erősödött fel jobban és került a középpontba ez a mai világot, s mindenkit égető probléma, a terrorizmus. Azóta a filmek egyre inkább, különösen Amerikára igaz, sokszor erre helyezi a főbb hangsúlyt, ebből indul ki, vagy erre épít, nem véletlenül, s nem érdemtelenül. Van olyan, hogy csak megemlíti a történteket, vagy a háttérből bújnak elő az emlékek, de legtöbbször bizony szimbolikus tartalommal bíró, kinek hatásvadász, kinek nem, jelenetekkel, képsorokkal nyomja a képünkbe az igaz valót, oly amerikaiasan, természetesen.
Bár a Traitor se tud kitörni a középszerből, azaz nem tud nagy újat mutatni a nézőnek, de mégis megéri az egyszeri odafigyelést, egy évben, főképpen akkor, amikor egy elég jónak kinéző másfélóra van kilátásban, Steve Martin sztorijában, és Don Cheadle játékával.
 
A történet szerint, Samir egy vallásos muszlim, aki miután nem működik együtt az FBI-al, börtönbe kerül. De sikerül megszöknie onnan, majd ezután már egy terrorista csoporttal együttműködve akar nagy csapást mérni Amerikán….
 
Ez a film az elszalasztott lehetőségek ékes példája, bizonyítéka. Mert így utánagondolva bizony minden meg volt benne, amitől akár nagyobb elismertséget, és dicséretet is megérdemelt, kiérdemelt volna, nem csak tőlem. Volt kis fordulat, egy jó rendező, jó színész, sok helyszín, kellően felcsigázott előzetes, minden, ami a szem szájnak ingere. Mondom ezt úgy is, hogy a téma tényleg a sokszor lerágott csontot képviseli, már. De nem! Mert a Traitor beleesett a jól megszokott amerikás tipikus hibákba, problémahegyekbe. Bár erről nem ő tehet, vagy?
 
Sokkal többre hivatott mozi volt ez, mint ami lett belőle. A következőkben majd sokszor el fog hangozni, az a szó, hogy volna, meg hogy lehetett, mert tényleg nem volt rossz, csak kevés volt, egyszerűen.
 
A forgatókönyv nem volt erős, és most nem arra gondolok, hogy láttam már ilyet eleget, hanem, hogy sok helyen vesztére megadja magát, és üresjáratokat képezve, amely miatt bizony néha-néha rápillantok az órára, sajnos.
Már a kezdés is kimondottan vontatottra sikeredett, majd feladom a dolgot, amikor végre elkezd beindulni a történet. S a film felétől pedig már egy kis izgalom faktort is magaménak tudhatok, és magáénak tudhat az a néző, aki addig kibírja, és akinek a Traitorra esik a választása. Mert szó-szó a thrilleres hangulat, azaz a film második fejezete elég izgalmasra sikeredett, bár ott se ott vitték túlzásba a készítők ezt a körömlerágós dolgot.
 
Ami azonban a legnagyobb baj, hogy a szkript gyengeségei, gyermeteg hibái mellett nem igen tudtam magamban hova tenni a filmet. Mert oké, hogy egy kis képet kapok, kapunk, az öngyilkos merénylőkről, és így tovább, de nem igen bontják ki a készítők ezt a szálat, számomra, számunkra, és ez megbosszulja magát. Hisz ott volt egyszer a főhősünk, akinek van valami célja, van neki egy „játéka”, aztán ott van a FBI ügynökünk, aki rááll az ügyre, és ott vannak a háttérben a terroristák. Valahogy úgy érzem, a készítők maguk sem tudták mit akarnak, pontosan.
 
Értem ez alatt, hogy ebből annyi, de annyiféle jófajta film kialakulhatott volna, és helyette csak egy vasárnapi délutáni mozi kerekedett ki belőle, amit egyhamar elfelejtünk, ugye. Lehetett volna, még jobban kibontani ezt a terroristás részt, szálat, még jobban bepillantást nyerni ennek a hátterébe, vagy lehetett volna a két főhős között megbújó rejtélyekre, és meghúzódó feszültségekre, ellentétetekre (még) jobban fókuszálni. De nem! Mindenből kapok egy kicsit, csak nem annyit, vagy nem azt, amit talán leginkább szerettem volna látni. Persze már a legelején érzed, hogy itt valami bökkenő van, a sztorit illetően, elég csak a címre gondolni, vagy a tagline-ra: „The truth is complicated”, s emiatt még sablonossá, kiszámíthatóvá is válik egy szinten, ami tovább fokozza az elégedetlenségemet a filmmel kapcsolatban.
 
Bevallom férfiasan akciófilmet vártam, és talán ezért is vagyok olyan lehúzó a Traitor-ral szemben. Azt nem tudom, hogy miért is pontosan. De csak vártam és vártam, majd egy idő után, észre kellett vennem, hogy itt a tárak bizony nem nagyon fognak kiürülni percenként, hanem egy teljesen más irányba fordulnak el a készítők, ahol, melyben az ilyen beépülős, kémes szálak ezrei húzódnak meg (dráma-thrilleres koncepcióban). Persze ez így se volt rossz, sőt. Szeretem, szeretjük az ilyeneket, de mégis hiányzott belőle valami plusz, ami kiemelhette volna a többi közül, már ha a hasonló témájú alkotásokra gondolok, elsősorban.
 
Hangulatilag nem annyira „kap el”, ez van. Nem tud annyira lekötni, ezáltal a csavarok se tudnak megdöbbenteni. Ez a szépen megoldott, és jeles bizonyítvány esete, amikor kisebb hibák, - puskázások (klisé) - miatt nem lehet felhőtlen az ember öröme, amitől csillagos ötös lenne az. Az a nagy helyzet, s nagy igazság szalad ki számon a befejezést látva, hogy ez is egy a sok közül. Semmi több. Pedig…pedig…
 
Pedig, ott voltak a színészek, akik azért tesznek róla, hogy egy pár hétig ne felejtsem el a Traitor-t. Don Cheadle még ha furán is mutatott ebben a szerepkörben, és még ha tudom legbelül is, hogy kisujjából rázta ki ezt a játékot, akkor is el kell ismerni, hogy megoldotta a feladatot. Jó volt. Míg Guy Pearce is FBI ügynökként elég jól festett a vásznon. Úgy gondolom, a színészekre nem lehet, lehetett panasz.
 
A Traitor-ban benne volt a kellő potenciál ahhoz, hogy most akár egy igazán jó filmként emlékezzek meg rá és beszéljek róla. De hát ez nem jött össze neki. Így csak egy „átlagos”, filmként vonul be a történelemkönyvekbe, ami mellé oda lesz és van írva ceruzával, dőlt betűkkel, hogy hat pont. Mert azért a csavarokkal, a színészi játékkal, s a helyszínekkel megvett, így vagy úgy. Csak az ember mégis bosszús

Címkék: 6 traitor

SAW V

inmfc - 2008.11.21. - 1 komment

 

Egy évvel ezelőtt még ha képletesen is (gondolva a hazai premierre),de ilyen zárszóval búcsúztam el lényegében a negyedik résztől: Halloween-kor újra felgyúlnak a fények, egy szebb és jobb folytatás reményében bízva. Újra megtelnek a mozik az 1 év óta kiéhezett rajongókkal, s újra elkezdődhet a játék. Jelenem tisztelettel és alássan, ez is megtörtént, megérkezett az ötödik a sorban, így a játék nem csak, hogy elkezdődhetett, hanem folytatódhatott is mindenki legnagyobb örömére, vagy bánatára, ugye.
 
Mit is érne az év, Fűrész epizód nélkül, most komolyan? Kicsit is nehéz belegondolni abba, hogy egyszer ennek is vége lesz, majd valamikor, hangsúlyoznám egyszer talán. Nem mint ha hiányozna, félre értés ne essék…No mindegy kár is ezzel foglalkozni, ez csak amolyan nézés utáni egyből felvetődő hipotézis, meg költői kérdés volt részemről, legalább is. A lényeg, és ami fontos számomra, számunkra, hogy egy ideig még biztos követhetjük a jigsawi játékokat, és próbálhatjuk kirakni a ki tudja hány ezres kirakót a fejünkben. Már akinek még van kedve, ereje, meg persze ideje hozzá. S talán utóbbi okán a legegyszerűbb az lenne, bizony, ha egy teljes napot el tudnék tölteni a Fűrész társaságában, mert akkor lenne igazán félig-meddig tiszta a kép. Addig ez csak olyan lesz és marad, mint tűt keresni a szénakazalban, vagy megnézni a legújabb BK részt minden este.
 
Mielőtt még belevágnék a lecsóba, itt is megemlíteném, hogy semelyikkel se volt komolyabb problémám ezelőtt, azaz nem utálom zsigerből ezt a mini sorozatot, s nem is ellenszenvezek vele. Egyszerűen csak várom a teljes megtisztulást, amikor már végre egy totál képet kaphatok az egészről. Ez olyan nagy kérés! De mint mondtam, erre még várnom kell, egy-két évig biztosan. Az első rész vitt mindent (normális forgatókönyv, jó csapdák és fordulatok, az igazi echte saw filing), a többi már csak ilyen gyenge utánzatként maradt meg az emlékeimben (nagy erőltetés a gore-ra, a filing háttérbe szorult). Az álmoskönyvek szerint se jelentett ez jót a mostani folytatásra nézve. Azaz, hogy állandóan visszaesés tapasztalható e sorozat (nemcsak e sorozat) terén. S ilyenkor már közhely lenne részemről olyannal dobálózni, hogy a pénz csodákra képes, s hogy az emberek, akkor is ott ülnek, s nézik a legújabb kirakós játékot. Ez van, ezt mindenki tudja, nincs mit ehhez hozzáfűzni: kezdődjön a játék!
 
A történetről, azt hiszem nem érdemes sok szót ejteni, mert így is vagy úgy is a fent említett három szóval zárnám le a mondandómat. Elég legyen annyi útravalóként, hogy hiába halt meg Jigsaw, a játék folytatódik és öten küzdenek meg az életükért, miközben még két nyomozó is egymásnak „esik”.
 
Nem is tudom, mire várok én, vagy mire vár az az ember, aki minden évben újra és újra nekiül, és nekileselkedik, vetemedik az új epizódnak. A válaszok között szerepelhet valami olyasmiféle, hogy jobbat vár, vagy hogy többet akar megtudni az eddigiekről, ne talán tán nem szeretné befejezni a sawos filmes karrierjét, ha már addig látta. Az igazat megvallva, bennem ez a három mind megvan akkor, amikor végre átadhatom magam a kirakózó (jigsawi) csapdáknak.
Ahogy írtam a sztori itt se nagy kunszt. Szépen összevágja az eddigi a történéseket és valami újjal, valaki újjal megspékeli. Ez szépen le is követi a hagyományokat. Most öten küzdenek az életükért, miközben egyrészt kiderül egy pár kisebb-nagyobb igazság, másrészt pedig okot ad újabbi kérdésekre, amelyekre feltehetően csak legközelebb november (álljunk meg egy szóra: október 23-án?) környékén kaphatunk válaszokat. De még így is nagyon sok bennem, bennük az üres folt, ami kicsit-nagyon felkavarja az állóvizet. Tessék összerakni a kirakót, nem egy könnyű dolog!
Végtére is a sztori „suataságán” már nem is csodálkozom, csodálkozhatunk. De azon annál inkább, hogy amit látunk, már az se tud lenyűgözni engem, minket, sajnos. Kihalóban az echte Saw filing. Ez a nagy helyzet.
 
S hiába is szeretnék egy első részt meghazudtoló élményben részt venni - minden esetben, csak azt látom magam előtt, részről-részre, hogy a kraft egyre jobban eltűnik a forgatókönyvből. S e mellett, már a csapdák, s a véres, ketchupos jelenetek se tudnak meghatni. Azok se tudnak „sírásra” bírni. Hol van például már a „félórás” boncolásos kezdés, ami azért szó-szó megadta az alaphangot a negyedik, előző résznek, vagy egy befejezés legnagyobb fordulata, megdöbbenése? Itt aztán már gore is elbújhat. Persze-persze vannak csapdák, de azok se olyan borzasztóak, és szörnyűek, hogy utána esetlegesen ne tudjál ásítani, vagy elaludni. Ugye. Lépésről-lépésre közeleg a vég! A fanok azért kezdhetnek szomorkodhatni, de talán temetni se túl késő még.
 
Egyszerűen majd ugyanazt kapom, amit már láttam ezelőtt: rétestésztányi időhúzást – nulla forgatókönnyel, fordulattal; ugrálást az időben ide-oda, csak tudd követni; és gyatra színészi produkciókat. Amire gyógyír lehet (az is) Tobin Bell "jutalomjátéka" a néző számára, egyedül, legalább. Ő menti meg, summa summarum a SAW becsületét!
 
Jövőre ilyenkor - minden kétséget kizáróan- megnézem a hatodikat. Mert, ez az egyszer még elment kategóriát képező, folytatásos minőségileg zuhanásos rész, se tudja végérvényesen elvenni kedvemet a SAWtól.
Hiába oltom, és látom el minden el rosszal a sorozat(ot), annak legújabb folytatását, a kezemet szívemre téve, bizony azért, csak nem hagy nyugodni ez az egész játék! A négy pont azért jár. Igaz nem említettem nagy pozitívumokat, de azért egy pár kisebb csapda, fordulat, vagy újabb kirakó helyére rakása, kerülése miatt megérte odafigyelni erre az ötödikre (is). A végére hagytam a nagy igazságot a tagline-nel: "You won’t believe how it ends", azaz ugyanitt, ugyanekkor, jövőre!   

Címkék: 4 saw 5

Transsiberian

inmfc - 2008.11.20. - 2 komment

Felirat

Vannak folytatások, vannak remake-ek, és vannak nagy-nagy visszatérések. Ilyen és ehhez fogható visszatéréssel büszkélkedhetett most már Brad Anderson, a rendező úr is, akiről a Gépész óta bizony elfeledkezett a világ. Se szó, se beszéd nem sokat lehetet hallani róla az utóbbi években. De most 2008-ban, január 18-án a Sundance Filmfesztiválon bemutatták a legújabb filmjét a Transsiberian-t. Amely egy elég ígéretesnek tűnő thrillernek látszott és véltem felfedezni az előzetest bogarászva. Azért is, mert a rendezői székben mégis csak egy olyas valaki ült, aki „letett már valami az asztalra”, másrészről pedig olyan színészekkel vette magát körül, akikkel talán nem lehetet zsákbamacskát árulni, ergó nem igen számíthattam(unk) egy rossz másfélórára a Transsiberian kapcsán. Szerintem. Nosza jöjjön is, és derüljön is ki, megérte-e várni, Brad legújabb művére…
 
A történet a következő: egy házaspár felszáll a kínából oroszországba (moszkvába) tartó Transzszibéria Expresszre. Utazásuk során még fülketársaik is lesznek. Akik nem biztos, hogy azok, akiknek elsőre mutatják magukat. A látszat néha csal, ugye…
 
Elhamarkodott kijelentés lenne az –részemről legalább is, hogy a rendező úr visszatért, de nagyon. Hisz ilyen-olyan apróbb gondok miatt, ez nem úgy jött össze, ahogy azt talán ő, vagy én (mi) szerettem volna. Nagyon nagy problémája nincs a Transsiberian-nak, csak egyszerűen nem tudott úgy magával „ragadni”, és megijeszteni. Ez van. Szerintem, hiányzott belőle valami kakaó, valami kraft, mert/és ez így elég soványka lett. A tipikus egyszer nézem, pár hét múlva már is elfelejtem kategóriát súrolja a film. Pedig ebben is, mint sok másban, benne volt egy kis több, az a bizonyos kiaknázatlan lehetőség, ami többre volt hivatott.
 
A forgatókönyv bizony nem volt az igazi. A film első felében a néző megismerkedhet a szereplőkkel, az utazókkal, míg a másik félben pedig már izgulhat, szoríthat értük, egy ilyen thriller műfaj keretében. Azonban a film egyik fele se akar úgy működni, - ahogy azt említettem -, s ahogy azt talán szeretnénk, vagy elvárható lenne. Oké, hogy megismerem közelebbről az arcokat, és látom, ahogy a hófedte tájon a vonat siklik, de valahogy az embert ez érdekli a legkevésbé, már aki ilyen igazi thrilleres dologra számított, szerintem. Bár, hogy kicsit ellentmondjak magamnak, jöjjön a pro is, bizony ez a vonatozásos „utazás” tényleg jó alap volt, de inkább lett volna egy jobb és szebb másfélóra okán.
 
Üresjáratok képezik a szkriptet és kiszámítható. Valahol olvastam, hogy húde nagy fordulatokban bővelkedik a filmünk. Hát ebből talán egy-két enyhébb fordulatot vettem észre. Valahogy minden úgy történt, ahogy azt elképzelted a legelején. Minden benne volt a kis kobakodban, s azután már nem érhetett meglepetés, sajnos. A befejezést is teljesen egykedvűen ülöd (ülöm) végig. Nesze neked nagy megdöbbentő fordulat! Így vagy úgy a Transsiberian erősen küzd az elemekkel, értem ezalatt, hogy nem tud kitörni a szokványosból, s nem tud kigyógyulni (lehet nem is akar) a nép(film)betegségekből (amit amerika szór felénk nap mint nap).
 
Ha már a forgatókönnyel is bajok adódtak, akkor a dialógusok se lehetnek figyelemfelkeltőek, ezáltal. Mielőtt mindenki meghajolna a nagy igazságom elhangzása után, azért kéretik megjegyezni, nem elfelejteni, hogy a párbeszédek - nagy csoda - nem zavaróak, „irritálóak”, sőt. A gond csak az, hogy nem tudja felkelteni az érdeklődésem egy piciny fokát, így aztán ez már jócskán rányomja a bélyegét a továbbiakra, a film második felére is. Egyszóval engem nem győzött meg. A nagybetűs hangulat nem tudott magával ragadni. Pedig komolyan ott van a nagy fehérség, ott van a sötét, nyomasztó háttér a szürke, sötét színeivel, és még a zene is jól szól, de az egyes üresjáratok, leállások miatt nem nagyon élvezhető a film. S a második thrilleres epizód is elég lagymatag filing(ű)re sikeredett. Csak-csak beindul a történés (a nyomozóval), de hát akkor se lehet, tudok, úgy félni, megijedni. Mit nekem vasút , s mit nekem hófedte táj!
 
Ami miatt a film dicsérhető, s ami miatt dicséret illteti, na az a képi világ, minden rosszmájú megjegyzésem ellenére, néhány jobb elkapott thrilleresebb pillanat, és a színészi alakítások úgy zussamen.
 
Tehát a színészekre nincs okom panaszkodni. Mindenki hozta azt, amit tud. Bővebben kifejtve: 1) Harrelson-nak már kijárna egy rendes múvi is, mert itt speciel elég jól hozta a férj szerepet; 2) Ben Kingsley az orosz nyomozó szerepében talán a darab egyik legjobb alakítását nyújtja; 3) Emily is kitett magáért, bár véleményem szerint Harrelson (vagy éppen Kingsley) mellett nem tudott oly maradandót alkotni.
 
Egy ötös. Se több, se kevesebb. Inkább felejthető alkotás ez, amelyet azért egyszer meg lehet (érdemes?) tekinteni. Talán majd ha lehull a hó, és mindenhol a nagy fehérség vesz körbe engem, téged, minket, akkor majd tényleg jobban átjön ez a filing. De valahogy egy második odafigyelésre semmi esélyt nem látok. Szóval, egy szó mint száz: Ne hagyd magad becsapni, megvesztegetni, nézz magadba, a múltat nem hagyhatod magad mögött, és figyelj oda, hogy ki mellé ülsz a vonaton! Konklúzió: soha ne szállj fel a Transzszibéria Expresszre, mondom, komolyan mondom!

Címkék: 5 transsiberian

My Sassy Girl

inmfc - 2008.11.17. - 1 komment

 
Trailer

Nocsak, nocsak, mibe nem fut bele az ember teljesen véletlenül? Egy koreai nagyon jó filmbe.
 
Ha emlékeim nem csalnak, akkor, eddig az FFK olvasója nem sokat látott és olvasott koreai filmekről. De ezen itt az idő változtatni, azaz egy kicsit elhagyom Európát, s Ázsia felé veszem (vesszük) az utat, még ha egy poszt erejéig is, ugye. Most nem amerika remake gyártásáról szól a fáma ezredszerre ez évben, hanem egy ízig-vérig koreai romkomról, amelyről bizton állíthatom, hogy bárki példát vehetne. Mert valahogy így képzelem én el az echte profi romantikus vígjátékot. Ahogy sokszor mondottam már, nem vagyok nagy fogyasztója a filmipar e szeletének, de mégis ha arra kerül, akkor nem tántorodok el az előttem levő és álló műfajtól, különösen akkor, ha némileg megtörtént eseményeken is alapszik, s ne tovább akkor, ha pozitív visszhangja, utóélete több mint bizakodó és hízelgő számomra nézve egy jó kis kellemes szórakozás reményében. Rettegj Hollywood, mondom!
 
Persze Amerika nem tétovázott, és azonnal (ami hét évébe tellett, nah) elkészített a film remak-jét, úgy ahogy azt már megszokhattuk tőle. És mondani se kell, a „folytatás”, az újrázás már nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Majd mindenki szidta és feleslegesnek tartotta, bár gondolom ez is ismerősen hangzik. Ha vért izzadnak a tengerentúlon, akkor se fog össze jönni nekik egy normális épkézláb remake, ennyi. Egyetlen egy haszna van ennek az egész remake dolognak, hogy akarva-akaratlanul (tapasztalatból beszélek) felfigyelünk az eredetire, amelyről addig egy árva szót vagy mukkot se hallottunk, hallhattunk. Tehát az egész inkább visszájára, mint sem előnyére változna. De hát ez engem, minket vajmi keveset érdekel, mert az eredeti, a 2001-es My Sassy Girl minden tekintetben egyedi, és utánozhatatlan. Előre szeretném jelezni, az újat nem láttam, nem mertem megnézni, és a ’01 látottai alapján nem is fogom, soha.
 
Ahogy írtam pár sorral feljebb, igaz történettel állunk szembe. Egy blogger volt az (milyen kicsi a világ), aki ezt a történetet (a sajátjáét, persze) lejegyezte, majd abból aztán már könyv formájában elegendő indítékot, s nyomos érvet (bestseller) szolgáltatott a film elkészítésére. Jae-young Kwak vállalkozott - akkor ezzel az első filmjével robbant be a köztudatba - erre a nemes feladatra, melyből szerény véleményem szerint ki is hozta a maximumot. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint sem hogy akkoriban, az év legjobb ázsiai filmjének választották. És temérdeknyi díjacskával lepték meg a My Sassy Girl-t, amiről ideje lerántani a leplet, ergó miért is dicsérem, dicsérhetem ennyire?
 
Nagyvonalakban az alapszituról: főhősünk (aki kicsit balek, ügyetlen stb…) egy nap, belebotlik egy részeg lányba, aki attól a naptól elkezdve megváltoztatja az életét, de nagyon. Ahogy szokták mondani: fenekestül felforgatja…
 
Nincs mit kertelnem, ez baromira bejött. Tényleg valami ilyesmire számítok akkor, amikor e műfaj megnézésére adom a fejem. Ez bizony több mint meglepetés, ez maga a zsenialitás. Hihetetlenül lenyűgöző és hangulatos. Pedig első olvasatra, hallásra a történet nem sok jót ígér. Láttunk már ilyet eleget, egy ember, aki megváltoztatja a másik életét. Legutóbb a Visitor kapcsán mentem le hídba, és nem tudtam megállni a dicsélő szonóklatot. A My Sassy Girl esetében azonban annál is több van. Ez a romkom ékköve, amire bármikor, pár év múlva is fogok emlékezni, annyi szent. Szóval a történet klisékre ad okot, de a film ügyesen kitér előlük, - vagy ha van is, már elfelejtettem, mert volt ami kárpótolt azért - és Ázsiában nem is szokás túldramatizálni, meg amerikaizálni a dolgokat, hál’ Istennek.
A forgatókönyv egy pillanatra sem ereszt el. Nincsenek üresjáratok. A narráció ügyesen lett végigvezetve. Így lesz szépen felépített és dinamikus a történetvezetés. Nincsenek komoly és felesleges mellékszálak. Minden, ami történik, az a szem előtt zajlódik le, abban a két órában. A kezdéssel már megadja az alaphangot, amire a megismerkedéstől számított percekben még rátesz egy lapáttal. A befejezés pedig annyira egyszerűen és gyönyörűen megy végbe, hogy nem hiszek a szememnek. Csodálatos és varázslatos. Mindenféle giccset, meg csöpögést nélkülöző alkotás ez, amely nosza jól is esik az embernek, a nézőnek, a kritikusnak ezekben az ínséges időkben. Van min meglepődni és nagyot nézni. Már most borítékolnám kötelező jellegűnek írnám fel, vény nélkül. Míg a mellékhatás nem marad el, akkor se, amikor már leperget előtted az utolsó képkocka is. Szép, nagyon szép!
 
Ha most össze kéne foglalnom mi volt a legnagyobb erőssége a darabnak, azt mondanám maga a film, úgy zusammen. Minden apró része, részlete a helyén van. Úgy bizony. A szkript már agyon lett dicsérve, és emellett a megvalósítás is sokat tesz azért, hogy jól szórakozzam, kellemesen kikapcsolódjak a My Sassy Girl alatt. Az említett narráció, a lány és fiú közti kapcsolat ábrázolása, a fényképezés, és a zene mind-mind elengedhetetlen és nélkülözhetetlen jelzői a filmnek. De ami a legfontosabb, az én állandó problémám, a hangulat egy az egyben átjön. Annyira, hogy a végén teljesen azonosulhatunk a két szereplő valamelyikével. Nem is feltételes módban mondanám, hanem kijelentő mondatként. Mert hiszed, vagy sem, a néző egy idő után már „szorít” a szereplőknek minden sírás meg rívás nélkül.
A filing tehát cool. Nagyon cool. A megmosolyogtató, vagy inkább nevetetős, humoros jelenetek szépen lettek adagolva a romantika „szálhoz”. Nincsenek ezerszer lerágott csontú poénhegyek, hanem ilyen helyzetkomikumos snittek, és beszólások. És hát a párbeszédek, ha már itt tartunk, ugyancsak „működnek”.
Még most is, pedig nem a minap néztem, beugranak képek a filmből: holmi tűsarkú cipő viselése, időkapszula elhelyezése, az állandóan pimasz, inkább ordibáló, durva, követelődző lány megnyilvánulásának emlékei is tisztán élnek még bennem, most is, mindörökké. A romantika fejezet pedig annyira jól van kihegyezve, hogy egy percre sem érezzük erőltetetnek, és szájbarágósnak. Mindvégig a határon belül halad, nem esik át a ló túloldalára. Komolyan az egész, olyan mint egy mese. Se csók, se összeborulás. Pedig a szerelem ott van az első képkockáktól kezdve.
 
A karakterek nagyon szerethetők. Mondhatni tökéletesek. A film felénél már bőven kialakulhat benned egy kép a főhősről (fiú). Aki azért előtérbe van, de a lány sem teljesít rosszul, lásd Ázsia- legjobb színésznő díj tulajdonosa lett. A szereplők (igazából majd ők ketten, a többiek statiszták legfeljebb) játéka engem meggyőzött. Nagyon is. Sajnálom, de már kifogytam a dicsérő szavakból és jelzőkből.
 
A zene és fényképezés is megérdemel még egy bekezdést. Az I believe muzsika pár poszttal előrébb ott csücsül és szerepel az utóbbi legjobb filmzenei tracek top 15-ben. Nem érdemtelenül. Hallgatni tessék, és megszeretni.
Míg a képek is magukért beszélnek, akár a metrós jelenet, akár az öreg fa a hegyen is többszöri visszajátszást érdemel.
 
Kilenc pont. Sokat nem tudok már hozzátenni mindahhoz, amit már elregéltem. Csak ajánlani tudom mindenkinek, nem csak ázsiafilm szeretőknek. Igazából a műfaj kedvelőinek meg egyenesen kihagyhatatlan. Szóval mindenki tapadjon rá a képernyőkre, megéri. A film azonkívül, hogy jó (kitűnő) benyomást tett rám, még egy nagy fegyverténnyel is büszkélkedhet. Ami nem más, mint, hogy egy unalmas délutánon jobb kedvre derített, és egy más hangulatban kelhettem fel fotelemből. És ez nagy szó, nem minden film tudja ezt elmondani magáról. No mindegy. Ezek utána már csak azon tűnődöm, hogy mellébeszélés helyett ki kéne nyilatkoztatnom az igaz valót, azaz, hogy rabja lettem a műfajnak. Megszerettem. My Sassy Girl-ből még…még…még

Címkék: 9 my sassy girl

süti beállítások módosítása