Az igazat megvallva, hogy számadással kezdjem soraimat, s kritikámat, eddig nem sok Woody filmhez volt szerencsém, - bár mondanám, s jelezném, hogy hosszú még az élet, szóval van mit és miért bepótolni, ugye. De, hogy kicsit megmagyarázzam a bizonyítványom, gyorsan hozzátenném, az előzőkhöz, hogy/ viszont amit láttam tőle, mármint Woody-tól, az nekem, személy szerint tetszett. Mondom ezt úgy is, annak ismeretében, s annak ellenére, hogy én aztán tényleg nem vagyok nagy rajongója a direktor Úrnak, de azt hiszem nem mondok nagy újdonságot azzal, senkinek se, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni a filmjeit, és kész. Van egy egyedisége, ez letagadhatatlan, amit vagy igen, vagy nem tud a néző befogadni. De ennyi év távlatából visszanézve azonban, azért, alig ha van olyan ember még a földkerekségen, aki ne tudna legalább egy szívéhez közel álló WA-val fémjelzett alkotást fel/említeni. No tessék, szabad a vasár. Azonban a lényeg a lényeg, hogy én, minden egyes új darabját kellő felfokozott kíváncsisággal vártam, úgy, ahogy most jelen esetben, a Vicky Cristina Barcelona-t is például. Milyen cím már, na!

Ámbátor erről se láttam előzetest, csak hagytam, hogy sodorjon magával a jól megszokott és bevált Woody recept és „sablon”. És láss csodát, minden tekintetben felülmúlta a várakozásomat, holott még a mércét is lehet, hogy jó magasra feltettem magamban, a színészek, a rendező úr, vagy csak a pozitív kritikák, visszhangok tudatában. 

 

Legutóbbi vállalkozása a Kasszandra álma nem nagyon érte el célját, azaz nem sikerült túlzottan jóra, de itt már végre, visszatérve az igazi, ahogy mondani szoktam echte Woody eszköztárat, repertoárt látjuk (látom) a szemünk előtt megvalósulni, ami egy kisebb fajta fellélegzés is volt, lehetett részünkről. Újra zseniális párbeszédek, kiváló színészek, érzelemmel fűtött és dúsított jelenetek (neurotikus hajlam), képsorok, ami oly könnyed, és szórakoztató, hogy az ember a szó szoros értelmében kikapcsol másfélóra erejéig, biztosan. Gyönyörű.

 

Miután az ember már egy perce nézi a filmet, rájöhet, hogy a cím árulkodó, nagyon is. A sztori címszavakban: Vicky+Cristina=Barcelona. Azaz a nagy barátnők elmennek vagy inkább elmenekülnek a világ ügyes-bajós problémái, dolgai elől, Barcelonába. Ott aztán/ahol megismerkednek egy festővel, aki nem nagyon húzza az időt, elrabolja mindkét lány szívét, annak módja és rendje szerint. De egy nap a gyilkos exfeleség is visszatér…Hárman párban….

 

Ennél jobb ilyen hangulatos darabkát, keresve lehetett volna találni, annyi szent. Marhára filgúd volt, és annyira fején találta vele a szöget megint Woody, hogy az már leírhatatlan. Ismét csak hozta azt, amit ember el nem akart várni tőle, inkább. Ebben a filmben is benne van a keze, de nagyon, és erősen. Ha nem tudnám előre, hogy ő volt a darab írója, rendezője, talán akkor is gondolkodás nélkül rávágnám, rávágnánk, hogy ez bizony csak ő lehetett. Még ha témában annyira nem is újít, hisz ez a szokásos kis történetecske a hétköznapi emberekkel, és az ő gondjaikkal, meg szerelmi kálváriájukkal, de a helyszínben, és zenében már merőben eltér korábbi társaitól, alkotásaitól. Erről később.

Tiszta művészfiling lengi át az egész filmet, amelyben persze nem hiányozhatnak, hiányozhattak még azok a szakszókincsek se, amik már védjegyévé váltak Woody-nak. (néha-néha tényleg elgondolkodtató és rejtélyes, és magas ez, számomra, no mindegy)

 

A narrációs dolog érdekes , de egyben jó színfoltja volt a VCB-nak. Mert az egészből egy egész esti mese kerekedett ki, amelyben a macho maga alá gyürkőzi a két homlokegyenest különböző leányzót, miközben az ő szíve még az exfelesége rabja, aki meg akarta őt ölni. Érdekes ez így. Meglepő és mulatságos egyben. Szóval tényleg ahogy már indult, mesésként hatott, amint azonban kicsit is átadtam magam(at) a film varázsának, ez máris megváltozott. De persze közbe-közbe a narrátor segítségével kapom meg a történeti hátteret, azonban ez semmit sem von le a párbeszédek súlyából. Amelyek tényleg annyira lazák, annyira helytállóak, és odavágóak voltak, hogy részben, részint meg is alapozták a hangulatomat tüstént. Jó sok a duma a másfélóra alatt, -ez se megleptetés, hisz ez az alap-, de ebben az esetben ez hatalmas pozitív tényező, mert ilyen telitalálat dialógusokat nem minden nap hallhatok, vagy hallhat az ember, szerintem. Megvillant a tudás ott valahol, valakinél…

 

Ahogy említettem feljebb a helyszín Barcelona, ami nagyon jó választás volt a készítők részéről. A mediterrán emberek, tüzesebb, szenvedélyesebb don kihoték, és fernandók világába kalauzol el minket a film. Jól teszi, hisz így aztán az amúgy se érzelmekben, szegény alkotásban, csak még jobban kidomborodnak az indulatok, vagy dühök. De a szép város mellett se lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Az állandó kattogások jóvoltából kicsit ott lehettem, megismerhettem én is (még ha európaiként) a spanyolhont, azon belül Barcelonát.

 

Amit még dicséret illet az a zene. Ez is temperamentumos, lelkes, szenvedélyes muzsika, ami szépen-lassan belemászik a füleinkbe, füleimbe, oly annyira, hogy az OST keresése és hallgatása se kizárt az elkövetkezendő napokban.

 

Ilyen színészekkel nem volt nehéz, mondhatom kissé rosszmájúan. De hát ezt nem az én asztalom eldönteni, csak annyit nyilatkoztatnék ki, ebben a részben, hogy a szereplők, színészek, egytől-egyig jól teljesítettek. Bardem ki tudja hányadik arcát mutatja meg nekem, most éppen festőként hódít, míg Scarlett és Rebecca is megoldja a feladatát. De Penelopé nélkül a csapat mit sem érne. Taps nekik.

 

Hát ezek után a Vicky Cristina Barcelona mindenkinek, mindenképpen ajánlott. Nagyon. A pontszám legyen egy nyolcas. És ennyi. Hangulatilag ott van ez a topon. És akkor még nem is említettem az állandó kacagást, félmosolyt, ami végigkísért engem a film nézése közben. Egy percre sem eresztett el, még nem késő spanyolul megtanulni...