Aki elég nagy fogyasztója a filmiparnak, az tudhatja, sőt tudja is, hogy minden évben elsül egy ilyen darab, ami az iszlámokkal, dzsiháddal, a terroristákkal, az öngyilkos merénylőkkel foglalkozik. Emlékezzünk csak a Királyságra, vagy a Kiadatásra legutóbb. De most itt van a Traitor is, 2008-ban.

Persze-persze "a minden év" túlzás volt részemről, mert úgy igazán a 2001–ben történtek óta erősödött fel jobban és került a középpontba ez a mai világot, s mindenkit égető probléma, a terrorizmus. Azóta a filmek egyre inkább, különösen Amerikára igaz, sokszor erre helyezi a főbb hangsúlyt, ebből indul ki, vagy erre épít, nem véletlenül, s nem érdemtelenül. Van olyan, hogy csak megemlíti a történteket, vagy a háttérből bújnak elő az emlékek, de legtöbbször bizony szimbolikus tartalommal bíró, kinek hatásvadász, kinek nem, jelenetekkel, képsorokkal nyomja a képünkbe az igaz valót, oly amerikaiasan, természetesen.

Bár a Traitor se tud kitörni a középszerből, azaz nem tud nagy újat mutatni a nézőnek, de mégis megéri az egyszeri odafigyelést, egy évben, főképpen akkor, amikor egy elég jónak kinéző másfélóra van kilátásban, Steve Martin sztorijában, és Don Cheadle játékával.

 

A történet szerint, Samir egy vallásos muszlim, aki miután nem működik együtt az FBI-al, börtönbe kerül. De sikerül megszöknie onnan, majd ezután már egy terrorista csoporttal együttműködve akar nagy csapást mérni Amerikán….

 

Ez a film az elszalasztott lehetőségek ékes példája, bizonyítéka. Mert így utánagondolva bizony minden meg volt benne, amitől akár nagyobb elismertséget, és dicséretet is megérdemelt, kiérdemelt volna, nem csak tőlem. Volt kis fordulat, egy jó rendező, jó színész, sok helyszín, kellően felcsigázott előzetes, minden, ami a szem szájnak ingere. Mondom ezt úgy is, hogy a téma tényleg a sokszor lerágott csontot képviseli, már. De nem! Mert a Traitor beleesett a jól megszokott amerikás tipikus hibákba, problémahegyekbe. Bár erről nem ő tehet, vagy?

 

Sokkal többre hivatott mozi volt ez, mint ami lett belőle. A következőkben majd sokszor el fog hangozni, az a szó, hogy volna, meg hogy lehetett, mert tényleg nem volt rossz, csak kevés volt, egyszerűen.

 

A forgatókönyv nem volt erős, és most nem arra gondolok, hogy láttam már ilyet eleget, hanem, hogy sok helyen vesztére megadja magát, és üresjáratokat képezve, amely miatt bizony néha-néha rápillantok az órára, sajnos.

Már a kezdés is kimondottan vontatottra sikeredett, majd feladom a dolgot, amikor végre elkezd beindulni a történet. S a film felétől pedig már egy kis izgalom faktort is magaménak tudhatok, és magáénak tudhat az a néző, aki addig kibírja, és akinek a Traitorra esik a választása. Mert szó-szó a thrilleres hangulat, azaz a film második fejezete elég izgalmasra sikeredett, bár ott se ott vitték túlzásba a készítők ezt a körömlerágós dolgot.

 

Ami azonban a legnagyobb baj, hogy a szkript gyengeségei, gyermeteg hibái mellett nem igen tudtam magamban hova tenni a filmet. Mert oké, hogy egy kis képet kapok, kapunk, az öngyilkos merénylőkről, és így tovább, de nem igen bontják ki a készítők ezt a szálat, számomra, számunkra, és ez megbosszulja magát. Hisz ott volt egyszer a főhősünk, akinek van valami célja, van neki egy „játéka”, aztán ott van a FBI ügynökünk, aki rááll az ügyre, és ott vannak a háttérben a terroristák. Valahogy úgy érzem, a készítők maguk sem tudták mit akarnak, pontosan.

 

Értem ez alatt, hogy ebből annyi, de annyiféle jófajta film kialakulhatott volna, és helyette csak egy vasárnapi délutáni mozi kerekedett ki belőle, amit egyhamar elfelejtünk, ugye. Lehetett volna, még jobban kibontani ezt a terroristás részt, szálat, még jobban bepillantást nyerni ennek a hátterébe, vagy lehetett volna a két főhős között megbújó rejtélyekre, és meghúzódó feszültségekre, ellentétetekre (még) jobban fókuszálni. De nem! Mindenből kapok egy kicsit, csak nem annyit, vagy nem azt, amit talán leginkább szerettem volna látni. Persze már a legelején érzed, hogy itt valami bökkenő van, a sztorit illetően, elég csak a címre gondolni, vagy a tagline-ra: „The truth is complicated”, s emiatt még sablonossá, kiszámíthatóvá is válik egy szinten, ami tovább fokozza az elégedetlenségemet a filmmel kapcsolatban.

 

Bevallom férfiasan akciófilmet vártam, és talán ezért is vagyok olyan lehúzó a Traitor-ral szemben. Azt nem tudom, hogy miért is pontosan. De csak vártam és vártam, majd egy idő után, észre kellett vennem, hogy itt a tárak bizony nem nagyon fognak kiürülni percenként, hanem egy teljesen más irányba fordulnak el a készítők, ahol, melyben az ilyen beépülős, kémes szálak ezrei húzódnak meg (dráma-thrilleres koncepcióban). Persze ez így se volt rossz, sőt. Szeretem, szeretjük az ilyeneket, de mégis hiányzott belőle valami plusz, ami kiemelhette volna a többi közül, már ha a hasonló témájú alkotásokra gondolok, elsősorban.

 

Hangulatilag nem annyira „kap el”, ez van. Nem tud annyira lekötni, ezáltal a csavarok se tudnak megdöbbenteni. Ez a szépen megoldott, és jeles bizonyítvány esete, amikor kisebb hibák, - puskázások (klisé) - miatt nem lehet felhőtlen az ember öröme, amitől csillagos ötös lenne az. Az a nagy helyzet, s nagy igazság szalad ki számon a befejezést látva, hogy ez is egy a sok közül. Semmi több. Pedig…pedig…

 

Pedig, ott voltak a színészek, akik azért tesznek róla, hogy egy pár hétig ne felejtsem el a Traitor-t. Don Cheadle még ha furán is mutatott ebben a szerepkörben, és még ha tudom legbelül is, hogy kisujjából rázta ki ezt a játékot, akkor is el kell ismerni, hogy megoldotta a feladatot. Jó volt. Míg Guy Pearce is FBI ügynökként elég jól festett a vásznon. Úgy gondolom, a színészekre nem lehet, lehetett panasz.

 

A Traitor-ban benne volt a kellő potenciál ahhoz, hogy most akár egy igazán jó filmként emlékezzek meg rá és beszéljek róla. De hát ez nem jött össze neki. Így csak egy „átlagos”, filmként vonul be a történelemkönyvekbe, ami mellé oda lesz és van írva ceruzával, dőlt betűkkel, hogy hat pont. Mert azért a csavarokkal, a színészi játékkal, s a helyszínekkel megvett, így vagy úgy. Csak az ember mégis bosszús…