Hogy teljessé tegyem a mai napot, és hogy kellőképpen felkészüljek, ráhangolódjak a nagy christmasi filingre (húh még 20 nap), következzen egy muzsika a népszerű Achmed jovóltából. Éppen mostanság láttam egy Jeff Dunham fellépést, és onnan ragadt meg emlékeimben ez a Jingle Bombs nevezetű számocska, amire persze a kedves, s aranyos jutub már rég rá/lecsapott. Egye fene, akkor úgy gondoltam, itt az idő, megkezdeni a visszaszámlálást, hisz mindenhol már teljes a feldolgozottság a karácsonyi trendeket, árukat, terméketet illetően, s ebből kifolyólag az FFK sem maradhat ki a szűrésből, a szórásból, a jóból. Tessék csak nézni a videt...

Előjáróban annyit elárulhatok, az FFK lidércnyomása még csak most vette kezdetét, a nagy része, ha úgy tetszik, a tűzijáték még váratt magára. Egy szó mint száz, nálunk is beköszönt ez az egész, egyszer egy évben, persze. Karácsonyis darabok fogják követni utadat majd nemsoká' itt. Addigis van mit még bevásárolni...

Sokan tehetik fel azt az egyszerű és napnál is világosabb kérdést, hogy jó pár hónappal a premier után mit keres itt egy Wanted és egy What happens in Vegas - erről nincs is kritika, de már dicsértem itten is, hmm - filmzenei (alap)anyag. A válasz mindkét esetben a másodszori megtekintés erejében rejlik, és abból szűrhető le. Hiszen vannak bizony oly filmek, melyek megérdemelnek egy plusz lehetőséget. És szerény véleményem szerint a Wanted különösen, míg a Vegasi kaland is-is, szó-szó ebbe a kategóriába volt van és lesz sorolható.

No de, hogy ne csak locsogás és fecsegés legyen a poszt tartalma, ezért mondanám, hogy a zenékre kiváltképp felfigyeltem az újrázáskor (milyen "dolog" már ez - meglepődés ezerrel, nem árt sokszor a fülünkre is hagyatkozni) vagy jobban mondva baromira bejöttek, aminek köszönhetően láss csodát nem tudtam magamban tartani az OST-eket... Tehát summa summarum így törhéntehetett meg az, hogy most két ilyen filmzenei csodával mertem előállni és előrukkolni a mai nap. (elérhetőségek a borítóra kattintva)

Wanted

az album bestje

**************************************

What happens in Vegas

"halkan jegyezném meg not official se az album, se a borító"

ami ki és lemaradt, nagyon nagy

A szigetországban (Anglia) nagyon úgy néz ki, hogy komolyra vették a figurát, és mit sem törődve az amerikai remake gagyi gyártással, - szépen - beállnak a sorba, a franciák, és a spanyolok mellé, mögé a horrorban, és hozzák biza’ évről-évre, még ha nem is világmegváltó, de elég korrektnek nevezhető és tűnő alkotásaikat, örömömre vagy bánatomra... Következzen tehát a legújabb, de koránt sem legfényesebb horror darabja a szigetországnak, az Eden Lake.

 

A műfaj berkein belül természetesen (de nehéz ezt kimondani és leírni) már nagyon nem tudnak újat kiötleni a készítők, ergó ők se. Ez is csak a szokásos klisékkel megáldott filmecske, azaz egy a sok közül címszó alatt. De mégis reménykedhet abban a naiv filmnéző, hogy az egyszerű sztori mögött nem semmi tartalom, hangulat, atmoszféra bújik meg, amely csak arra vár, hogy lecsapjon rád vagy rám egy sötét éjszakán. Hát…

 

A történet a következő: egy pár (de még nem házas) leugrik, elutazik a címben is szereplő helyre, a tóhoz oly kellemes hétvége eltöltése gyanánt. Azonban ezt a tervezett felhőtlen és kényelmes kikapcsolódást megzavarja egy néhány gyerkőc ostoba ricsaja, zajkeltése, és oda nem illő viselkedése. Lényeg a lényeg, a férfi nem hagyja annyiban a dolgot, és vesztére ez rosszul sül el. Indulhat tehát a menekülős, túlélős horror egy az egyben.

 

Az Eden Lake jó lenne, csak. Csak a nagy mai világra tartott görbe tükör érzékeltetése mellett vajmi kevés időt hagy és fordított arra, hogy itt aztán tényleg én is, mi is, kényelmetlenül érezzem magam egy idő után. Talán inkább egy társadalmi problémára, rétegre akar fókuszálni, a gyerekekre, a kiszolgáltatottságra, és így tovább…

Egy szó, mint száz, nem volt meg benne a kellő kakaó. Oké, értem én, hogy gyerekek vannak a középpontban, és hogy azért nem a minap, vagy mindennap láthat „olyat” az ember, hogy a felnőtt és a gyerek egymásnak feszül a szó szórós értelmében. Meg hogy a neveletlen kölkök durva dolgokra is képesek, mivé lett a világunk, ugye felkiáltással! De akkor is nem titkolom, voltak részei a filmnek, amikor seperc alatt halálra untam magam, bizony. Reál, élethű meg minden, mintha csak a mában történne a sztori, de engem ez akkor sem fektett két vállra.

 

Egyszerűen ebben sincs semmi új és semmi különös, csak egy jól megrendezett, összeszedett alkotásról van szó. Klisés kezdéssel - a nézőt nyakon öntve, majd a kölkökkel való oda-vissza csatározással, - mert hát menekülni nem lenne értelme, vagy mifene, és a lezárásként egy csattanónak nevezhető képsorral. A baj az, hogy hiába a kölkök és asszony/férj közötti ellentétek elmérgesedése, majd az idő múlásával már véresen komolyra történő alakulása, egyszerűen van idő, amikor marhára nem tud izgatni, hogy mi történik a vásznon, az unalomfaktor, ugye. Sokszor várod már a végét, pedig egy percre sincs megállás, s mégis tök érdektelen az egész számodra. Ez van.

 

Kérem szépen, azt hozza, amit ezen a szinten, ebben a műfajban elvárható vagy én elvárhatok. Bár néha már ez is nagy szó, hisz néha még ezt sem sikerül teljesítenie egy néhánynak. De az Eden Lake esetében azért ezt sikeresen megoldották. Az egész film egy jól felépített darabka, melyből akkor is hiányzott valami. Mert miután a the end is megtörtént, olyan hiányérzetem volt ezzel, az egész horroros, félős, megfélemlítős dologgal kapcsolatban. Nem volt az igazi. S még ha félreteszem minden előítéletemet a klisékel, jól megszokott, százszor lerágott csontú sablonokkal kapcsolatban, akkor is érzem, sőt tudom, hogy ebben több volt. Mert ez így csak egy szimpla „egyszernézős” filmecske volt az idei felhozatalban, repertoárban. Amire nem biztos, hogy emlékezni fogok, pár hónap múlva. Egyszer meg elég volt belőle, sajnos.

 

Pedig meg volt a 1) jó kis helyszín, bár ez az angoloknál elég bevált dolog. Tudod ez az erdős dolog… 2) zavaró kis muzsika, annak rendje és módja szerint… 3) tök jó jelenetek, amik láttán, talán még meg is nyalhattam a tíz ujjamat, ide is elnyúlik az angol filmgyártás tipikus véres keze, ebből kellett volna többet kisajtolni és akkor most körbedicsérnem a ködös albiont... 4) Sőt még a színészek se teljesítettek annyira rosszul. És akkor ennek tetézése képen még a 5) befejezés is elég elfogadhatóra (hmm) sikeredett. Mondom, nem volt rossz, egyszer teljesen „élvezhető”, de nem az igazi, koránt sem. Tűpise stílus hibák- nincs mire felkapni a fejedet (egyszer volt ez, az egész nézés közben, úgy igazán).

 

S végtére bárhonnan is nézem az Eden Lake-t be kell ismernem, hogy James Watkins első rendezése megállja a helyét a palettán, úgy ahogy kell. Sőt akár még jó néhány társat is be, és megelőzhet kénye-kedve szerint. Gondolok itt arra, hogy elég pozitív visszhangja volt, ami miatt akár kontraképpen többet is elvárna szeretne a filmbuzi látni, no mindegy.

Most hogy itt a pontszámon a sor, azért eszembe jut pár véresebb snitt, és a befejezés, szóval a hatost megkapja. Azt nem mondanám kellő elszántsággal és önbizalommal , hogy várom a direktor úr napirenden levő, következő felszólalását, filmjét, de azért nem is vetem el a fejemben… ja és nem gyerekeknek való a film…

Figyelem, figyelem, most egy videó következik, ha lehet úgy fogalmazni, akkor egy rövidfilm. Adva volt 4 ember, aztán egy helyszín, egy szak, egy kamera, egy autó, és egy statiszta:) Nem is kellett több, minden a rendelkezésre állt egy hangulatos, filgúd, minden elemében komoly könyvtár szakot bemutató, promotáló tíz percbe sűrített forgatásra. Jelentem ez is megvolt...az egy nap alatt elkészült (leforgatott) videó anyagát találjátok meg itt, mindenki fogadja szeretettel, természetesen. Persze a rövidfilm készítésben vajmi keveset (statiszta szerepkör, plusz egy cameozás) vettem részt, de mindenképp szívügyemnek éreztem, hogy mindenki lássa, láthassa ezt. Ezek szerint és tudatában nem is csinálok titkot a "hovatartozásomat" illetően, a lényeg a lényeg, hogy aki csak tud, az jöjjön erre, a könyvtár szakra. Mert hát mégis csak a KIT népszerűsítése a téma...

Ennél jobbat, aligha fogsz találni! Már most előre köszönöm mindenkinek, aki megtekinti, és az esetleges kommenteket ne hagyd magadba, hanem írd le, magáról a filmről, szereplőkről, vagy akár a szakról. Enjoy!

Jó régen volt az már, amikor ilyen „kávboj kalapos”, testvér megtalálós, s szerelembe esős ifjú főhős elindul az úton, majd egy road-movie keretében megismerkedik különböző emberekkel, és összehozza a sors álmai nőjével, a félbratyó ellenségeivel, barátaival, és úgy akárkivel. Na ugye!

Szóval jó régen láttam, láthattam már ilyesmit, de ami késik nem múlik alapon, most a The Go-Getter bepótolta minden éhségemet s minden vágyamat ezzel kapcsolatban. S nem titkolom egy percre sem, valamiért a véremben van ez az egész műfaj, engem már rég levett a lábamról, így egy, s ez a darab sem maradhat(ott) ki a szűrésből, bizony.

Még ha kicsit furán, még ha kicsit meglepően is, de elég emlékezeteset alkotott a film ahhoz, hogy itt és most megemlékezzek róla, egy poszt erejéig. S szó-szó nem is vagyok szomorú, hogy másfélórát adtam neki az életemből, mert megérte. Mondom, még egyszer oly különös az egésznek a varázsa, ami leírhatatlan, talán azért, hogy lássa mindenki, aki szereti az ilyen utazgatásos dolgokat. Útra fel!

 

Ahogy az már a bevezetőben is kiderült mindenki számára, a sztori pofonegyszerű. Ifjú kalandorunk nekivág a nagy semmibe, a zsebében egy konkrét elképzeléssel, ami nem más, mint hogy megtalálja a nála jó pár évvel idősebb féltestvérét. És ennyi. Ez az alapszitu, de amit ebből sikerült még kisajtolni, na az megér egy misét, annyi szent.

 

Van egy hangulata a filmnek, az biztos. Míg a legelején még tök zavaró, és tök értelmetlen az egész, addig a végére, úgy ahogy van, megszereted a főhőst, aki ez esetben egy fiatal boy.  S talán ez esetben a zavaró szó nem éppen idevágó, legyen inkább felettébb különös, igen, ez a jó szó rá, valahogy olyan tök furi még az első pár képkocka, nem is tudod mibe csöppentél (már aki nem látta az előzetest persze, ne is), aztán már azt látod, hogy forog előtted a kilométer óra, de veszettül. S van mikor, egyszer tök reál, az, ami előtted történik, másszor meg felkiáltasz, na de ilyet! A két véglet kísér majd utadon a The Go-Getter alatt…ezt előre jelezném és borítékolnám.

 

Be kell ismernem, mást kaptam, mint amit vártam. Persze-persze nincs is ennél egyszerűbb sztori, mint hogy valaki behuppan a vezetői fotelba, azt csá, keresi a brodert. De mégis az egésznek a tálalása, a forgatókönyv kiaknázása, zusammenje emeli ki a középszerből, ami miatt elnyerte tetszésemet, nagyon. Ez az egész szerelmetes, kisfiús főhős keresős dolog nekem marhára lejött és bejött, úgy bizony.

Pedig igaz, ami igaz, úgy ültem neki, hogy itt aztán humordömping lesz, és láss csodát, nem az lett, hanem egy tök pörfekt filinges testvérkeresés utakon keresztül, egy kicsit bonyolult karakterű,életű főhőssel, akinek még az ellopott járgány tulajdonosát is szóval kell tartania, miközben álmai nője után koslat, de nagyon. Van és volt itt minden, amit csak belepréselhettek egy road-movie-ba. A legelején még tök ismeretlen csávóval, akiből a végére derül ki igazán az, hogy miért az aki, és ami. Érdekes meetingekkel, párbeszédekkel, érdekes emberekkel. Szép tájakkal, képekkel, amiért azért már a név (a műfaj) kötelez. Csúdaszép echte gyönyörű lányokkal és egy ötletes sztorival, amiből kihozták a maxot szerény véleményem szerint. 

 

A zene az valami nagyon nagy választás volt. Tudod, ez a kocsikázáshoz, az autóban ülős, „könnyed” kis számokkal M. Ward jóvoltából.. A Soundtrack kihagyhatatlan. S hát nem tudom magamban tartani, tessék kinyilatkoztatom az igaz valót, a muzsika sokat tett azért, hogy ennyire élvezhető legyen a The Go-Getter, nah!

 

A főhőst (Mercert) alakító Lou Taylor Pucci egyszerűen annyira egyszerű volt, hogy azt öröm volt nézni. Én is érzem, nyugalom, hogy sok lett és sok volt már az egyszerű szóból, de ha egyszer ez az igazság, mert baromi jól hozta a figurát, annyira ….. Ez láttán, s tudatában, még hallani fogok, fogunk róla, higgyem azt…

A szíp lányokat már megemlítettem. Na de inkább hátrébb az agarakkal kedves férfitársaim. Bár nem nehéz leszűrni azt a nagy igazságot, hogy Mercer volt a nagy szám a filmben, de a két leányzó név szerint Zooey Deschanelis és Jena Malone is hozta a kötelezőt, se többet, se kevesebbet. Ez ilyen papírmunka-szerű, csak egy aláírással, semmi több.

 

Road movie volt ez kérem szépen egy kanálnyi love story-val (de nem az fejbe vágó csöpögős, nyakon öntött izé), és egy csipetnyi drámával meg humorral megfűszerezve.

Mi kell még neked, olvasó? Ez nem elég? A kocsi hátsó ülése rád vár, hogy té is beszálljál, behuppanjál, csak azért, hogy részese legyél a hét és fél pontot számláló The Go-Getternek. Felpörög a motor, a kávbój kalap a helyén, láb a gázon, és indul!

Hát gyerekek (vagy inkább olvasó) emellett is majdnem elmentem szó nélkül…Ez már ki tudja a hányadik ilyen ismeretlenül nagyot szóló film, csak ebben az évben, aminek láttán és után csak a szavaimmal küszködök. Ez olyan megdöbbenéses, jólesős érzéses dolog a néző s a kritikus számára is egyaránt, ergó létezik még valahol valami reménysugár az amerikai tucatfilmek mellett. Pedig aztán megrágva az előzményeket, tényleg csak jókat lehetet olvasni róla, mármint a filmről, de azért a fene se gondolta nosza, hogy ebből egy ennyire jó kis mozi, élmény fog kikeveredni. Nem is kertelek tovább, olvasó, filmbuzi neked ezt biztosan látnod kell, ha valami jobbra, vagy többre vágysz, mint holmi hősökre, gagyi horrorokra, és igénytelen vígjátékokra. Itt a te helyed, csak neked következzen a rövidre szánt hangvételű kritikám, éljen.

 

Nem is nagyon kell mi másból kiindulni, mint hogy majd mindenkinek van otthon egy állata, legyen az kutya, macska vagy éppen más „jószága” , amelynek elvesztése egy hatalmas űrt hagy maga után az ember szívében, legfőképp akkor, ha az adott illető egyetlen barátja, és társa volt, az az állat. A kutya az ember második legjobb barátja.

 

"They should have told the truth"

 

Történet egy emberrel (aki özvegy), egy emberről, aki elveszíti az utolsó és egyetlen támaszát az életében, a kutyáját, akit „minden ok nélkül” lelőttek. De ő nem akar visszalőni, hanem csak egy bocsánatkérést akar hallani, egy választ a miértre…de ez nem olyan egyszerű feladat három semmirekellő suhanc esetében és a pénz ereje, hatalma ellen és felett…

 

Könyvadaptációról lévén szó, az írót nem/sem árt megemlíteni. Jack Ketchum sokadszori regényét filmesítik meg, nem érdemtelenül, s hiába, mert ha ilyen darabokkal látnak el engem, s minket, akkor bármikor fogadjuk ezeket, nem is kell kétszer mondani.

 

Ne kérem valahogy így kell felülemelkedni az amerikai népbetegségen, és kliséken. Hiába is tűnik első olvasatra, és látásra a Red egy végletekig sablonos, százszor lerágott csontú témájú filmnek, bizony a semmi új és semmi különös hiánya ez esetben nem oly zavaró, hisz a történet a maga nemes egyszerűségével hátba támad, holott jelezném, arra nem nagyon számítottam, vagy számíthattál.

Ügyesen kikerüli a bukató tényezőket, nem esik bele a csöpögős drámai kategóriába, és nem megy át túlzásba, hanem minden határon belül szépen kitölti a másfélórás játékidőt, amire mondhatni egy rossz szavam nem lehet.

Nagyon jól megtervezett, megrendezett, megkomponált darabról van szó. Amely ízig-vérig adja át nekem, nekünk a valóságot, úgy, hogy közben még a tárak se ürülnek, vagy még amerikásan se erőltetettek. Egyszerűen úgy nagyszerű, ahogy van.

 

Nem áll be a sorba tehát, hanem egy kicsit másképpen, tényleg drámaiabban viszi véghez a cselekmény alakulását. Végre egy ember, aki nem gyilkolással akarja megbüntetni a népet, hanem csak egy beismerő vallomást akar, egy bocsánatkérést akar hallani, a gyilkosok szájából. De mint az látható volt, ezzel már túl sokat kért, maga ellen fordította a gazdagok haragját, mellyel ő se tudott már mit kezdeni. Befolyásos szülők ellen nehéz felvenni a kesztyűt.

 

A Red legnagyobb ereje bizony a drámaiságában rejlik, tehát magában a műfajában sikerül elérnie a hatást, amiben nem sokszor van részem, úgy általában. Vannak kifejezetten igen jó, sőt nagyon jó snittek, melyekre büszkén emlékezhettek majd vissza, ezek közé tartozik, a múlt emlékképei, vagy az utcán történt fiaskó eseményei. Ami kiváltképp elnyerte tetszésemet, hogy, ahogy haladtam előre a cselekmények viharában, úgy lettem okosabb a másfélóra alatt, a múltról, a kutyáról, és főhősöm szomorú történetéről. Ez ilyen kétszálú dolog (múlt-jelen), csak puritán módszerrel. Nekem tetszett.

 

A színészi játékra nem lehet panasz. Brian Cox-ot eddig vajmi kevésszer láttam, de ez egy jó alkalom volt arra, hogy megmutathassa nekem, mit is tud. Mert hát az alakítása úgy ahogy van tökéletes. Mellette még Tom Sizemore-t emelném ki, aki ugyancsak profi mód hozta a gazdag ficsúr és egyben kegyetlen gyilkos kölök apja szerepét, mintha ráöntötték volna, most komolyan…És azért a mellékszeplőkről se lehet elfeledkezni…. Neveletlen kölkök, és az alma nem esik messze a fájától visszájára alapon neveletlen szülők. 

 

Gyengeségekről szólva, talán csak a szerelmi szál erőltetése és egy-néhány lassúbb periódus váltakozása róható fel. Valamint a befejezés volt olyan, amilyen, egy kicsit kevés, de azért ez is szerényen lezárta az addig történteket. Olyanra sikeredett, nah. Minden nem lehet tökéletes, ugye.

 

- Suppose he goes and shoots the kid. What then, Clarence?

- He ain't gonna do that.

 

A képlet ez esetben is adott: minden, ami egyszerű, az nagyszerűnek hat és tűnik, és ez igaz a Red-re, is. Amely nyolc pontjával belopta magát a szívembe, de azt hiszem ez már eddig(re) is kiderült. Csak ajánlani tudom, meleg szívvel. A semmiből jött és győzött. Kicsit nagyon jóra sikeredett. Tessék csak odafigyelni rá, mert megérdemli!