Vannak folytatások, vannak remake-ek, és vannak nagy-nagy visszatérések. Ilyen és ehhez fogható visszatéréssel büszkélkedhetett most már Brad Anderson, a rendező úr is, akiről a Gépész óta bizony elfeledkezett a világ. Se szó, se beszéd nem sokat lehetet hallani róla az utóbbi években. De most 2008-ban, január 18-án a Sundance Filmfesztiválon bemutatták a legújabb filmjét a Transsiberian-t. Amely egy elég ígéretesnek tűnő thrillernek látszott és véltem felfedezni az előzetest bogarászva. Azért is, mert a rendezői székben mégis csak egy olyas valaki ült, aki „letett már valami az asztalra”, másrészről pedig olyan színészekkel vette magát körül, akikkel talán nem lehetet zsákbamacskát árulni, ergó nem igen számíthattam(unk) egy rossz másfélórára a Transsiberian kapcsán. Szerintem. Nosza jöjjön is, és derüljön is ki, megérte-e várni, Brad legújabb művére…

 

A történet a következő: egy házaspár felszáll a kínából oroszországba (moszkvába) tartó Transzszibéria Expresszre. Utazásuk során még fülketársaik is lesznek. Akik nem biztos, hogy azok, akiknek elsőre mutatják magukat. A látszat néha csal, ugye…

 

Elhamarkodott kijelentés lenne az –részemről legalább is, hogy a rendező úr visszatért, de nagyon. Hisz ilyen-olyan apróbb gondok miatt, ez nem úgy jött össze, ahogy azt talán ő, vagy én (mi) szerettem volna. Nagyon nagy problémája nincs a Transsiberian-nak, csak egyszerűen nem tudott úgy magával „ragadni”, és megijeszteni. Ez van. Szerintem, hiányzott belőle valami kakaó, valami kraft, mert/és ez így elég soványka lett. A tipikus egyszer nézem, pár hét múlva már is elfelejtem kategóriát súrolja a film. Pedig ebben is, mint sok másban, benne volt egy kis több, az a bizonyos kiaknázatlan lehetőség, ami többre volt hivatott.

 

A forgatókönyv bizony nem volt az igazi. A film első felében a néző megismerkedhet a szereplőkkel, az utazókkal, míg a másik félben pedig már izgulhat, szoríthat értük, egy ilyen thriller műfaj keretében. Azonban a film egyik fele se akar úgy működni, - ahogy azt említettem -, s ahogy azt talán szeretnénk, vagy elvárható lenne. Oké, hogy megismerem közelebbről az arcokat, és látom, ahogy a hófedte tájon a vonat siklik, de valahogy az embert ez érdekli a legkevésbé, már aki ilyen igazi thrilleres dologra számított, szerintem. Bár, hogy kicsit ellentmondjak magamnak, jöjjön a pro is, bizony ez a vonatozásos „utazás” tényleg jó alap volt, de inkább lett volna egy jobb és szebb másfélóra okán.

 

Üresjáratok képezik a szkriptet és kiszámítható. Valahol olvastam, hogy húde nagy fordulatokban bővelkedik a filmünk. Hát ebből talán egy-két enyhébb fordulatot vettem észre. Valahogy minden úgy történt, ahogy azt elképzelted a legelején. Minden benne volt a kis kobakodban, s azután már nem érhetett meglepetés, sajnos. A befejezést is teljesen egykedvűen ülöd (ülöm) végig. Nesze neked nagy megdöbbentő fordulat! Így vagy úgy a Transsiberian erősen küzd az elemekkel, értem ezalatt, hogy nem tud kitörni a szokványosból, s nem tud kigyógyulni (lehet nem is akar) a nép(film)betegségekből (amit amerika szór felénk nap mint nap).

 

Ha már a forgatókönnyel is bajok adódtak, akkor a dialógusok se lehetnek figyelemfelkeltőek, ezáltal. Mielőtt mindenki meghajolna a nagy igazságom elhangzása után, azért kéretik megjegyezni, nem elfelejteni, hogy a párbeszédek - nagy csoda - nem zavaróak, „irritálóak”, sőt. A gond csak az, hogy nem tudja felkelteni az érdeklődésem egy piciny fokát, így aztán ez már jócskán rányomja a bélyegét a továbbiakra, a film második felére is. Egyszóval engem nem győzött meg. A nagybetűs hangulat nem tudott magával ragadni. Pedig komolyan ott van a nagy fehérség, ott van a sötét, nyomasztó háttér a szürke, sötét színeivel, és még a zene is jól szól, de az egyes üresjáratok, leállások miatt nem nagyon élvezhető a film. S a második thrilleres epizód is elég lagymatag filing(ű)re sikeredett. Csak-csak beindul a történés (a nyomozóval), de hát akkor se lehet, tudok, úgy félni, megijedni. Mit nekem vasút , s mit nekem hófedte táj!

 

Ami miatt a film dicsérhető, s ami miatt dicséret illteti, na az a képi világ, minden rosszmájú megjegyzésem ellenére, néhány jobb elkapott thrilleresebb pillanat, és a színészi alakítások úgy zussamen.

 

Tehát a színészekre nincs okom panaszkodni. Mindenki hozta azt, amit tud. Bővebben kifejtve: 1) Harrelson-nak már kijárna egy rendes múvi is, mert itt speciel elég jól hozta a férj szerepet; 2) Ben Kingsley az orosz nyomozó szerepében talán a darab egyik legjobb alakítását nyújtja; 3) Emily is kitett magáért, bár véleményem szerint Harrelson (vagy éppen Kingsley) mellett nem tudott oly maradandót alkotni.

 

Egy ötös. Se több, se kevesebb. Inkább felejthető alkotás ez, amelyet azért egyszer meg lehet (érdemes?) tekinteni. Talán majd ha lehull a hó, és mindenhol a nagy fehérség vesz körbe engem, téged, minket, akkor majd tényleg jobban átjön ez a filing. De valahogy egy második odafigyelésre semmi esélyt nem látok. Szóval, egy szó mint száz: Ne hagyd magad becsapni, megvesztegetni, nézz magadba, a múltat nem hagyhatod magad mögött, és figyelj oda, hogy ki mellé ülsz a vonaton! Konklúzió: soha ne szállj fel a Transzszibéria Expresszre, mondom, komolyan mondom!