Már pontosan nem is tudom, hallottam, vagy olvastam-e, arról, hogy a háború meg a gyűlölet nem old meg semmilyen problémát. Na igen, ez kicsit közhelyszámba megy persze, de azért mégis csak van benne némi igazság, nemde. Emberek halnak meg, és most az ártatlanok életéről van szó, legfőképp, és elsősorban. Ki tudja, már hányan vesztették életüket e - soha véget nem érő – rémálom, harcosdi miatt, amit valaki elkezdett valamikor, a másik meg folytatta, és így ment ez addig, amíg már maguk meg sem voltak tisztában azzal, hogy ki és mi is volt az egésznek a casus belije. Csak az, számított, hogy a másik oldalon álló, levő valaki fizessen meg minden egyes életért, s ez fordítva is így igaz. Amit biztosan tudok, s ami megrögzült a fejemben, az egy zárszó volt egy másik filmből, amiben az a mondat hangzott el, mindkét fél szájából, hogy „kinyírjuk mindet”. Azaz van, volt, és lesz is még háború. Inkább Peace.
 |
A bevezetőben, a kép felett próbáltam egy kicsit a filmre, mint annak központi témájára, a háborúra jobban fókuszálni. Azért is, mert újra, s most lehetne sorolni az eddig látott háborús, kémes, ügynökös mozikat, ez is beáll a sorba. S habár ő sem sok újat mutat, kvázi leköveti társait, de legfeljebb az egészet, ilyen akció-thrillerbe ágyazva kínálja a nézőnek, a nagyérdeműnek. Aki legelőször is, felteheti magában a kérdést: Mire várok egy ilyen filmmel kapcsolatban? Mit várhatok, egyáltalán? Mi újat mutat, mint amit látok nap mint nap a kocka alakú készülékben, vagy az újságok hasábjain. Amíg azonban ezen agyal a néző, máris kezdetét veszi a Body of Lies, egy elég ígéretesnek tűnő felütéssel, akarom mondani starttal lepi meg a még jócskán magába roskadt és kérdésekkel elhavazott nézőt. Tessék!
A helyszín Közel-Kelet, és mi pedig éppen azt láthatjuk, hogy a CIA-nak az egyik legjobb ügynöke próbálja megtalálni a gonoszt, a terrorista vezért. Szóval ő ott a terepen éli át a borzalmakat mindennap, és harcol foggal-körömmel, míg aki irányítja, az otthon üldögél, és laptopon böngészve akar valahogy segítségére lenni a terepen lévő társnak. De a hazugságok hálójában nem könnyű jó utat választani…
Az a helyzet, hogy ez korrekt, iparos munka volt, de Ridley Scott-tól talán ez már el is várható, valamilyen szinten. Hozza a kötelezőt, és ennél többet talán ő se tudott volna mit kifacsarni ebből a kémes-háborús-terroristás sztoriból. Nincs komolyabb baja ennek Body of Lies-nak, csak egyszerűen oly átlagos. Semmi különös, semmi extra. Talán Amerika furi benne, ami egyben jó is. Mintha az lenne az ember érzése, mint a Stop-Loss esetében, hogy eltűnnek a nagy amerikai zászlók, és hálivúd nem feltétlenül akarja a torkunkon erőltetetten lenyomni a saját igazát, hanem csak félig. Kapunk egy kis részletet, amolyan tortából egy darabkát, a másik oldalról, ami azért szép teljesítmény, valljuk meg őszintén. Hisz nem ők a világ közepe, és nekik is vannak hibáik, talán túl sok is.
De végül is, a film, amit ígért, azt beváltotta, vagyis a hozzáfűzött reményeket. Talán egy elég pesszimistán odaülő embernek még többet is adott, hozott a konyhára. Hisz a film már az első perctől beindul, a tettek mezejére lép, s habár néha kienged, de az összkép azért még így is, rendben van. Vannak lagymatag részek, és a nő képbe kerülése is valamennyire klisés maszlag, aminek már tudod a forgatókönyvét, jó előre. S ez így vagy úgy, azért belerondít a nagy izgalmakba, oly mértékben, hogy ez zavaró is, megtöri a nagy lelkesedést, az addigi jó hangulatot.
A film első fele sajnos nem annyira telitalálat, mindvégig ültem a székemben, és vártam, hogy mikor kezdődik el igazán, mikor fog engem is bekeríteni a hazugságok hálója. Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy kezdem „élvezni” a mozit. Különösen igaz ez, az utolsó fél órára. Ahogy szoktuk mondani: soha ennél rosszabbat. Azonban ekkor megint minden a feje tetejére fordul, s egy elég rossznak mondható befejezéssel intünk búcsút a Body of Lies-nak, amiért nagyon nagy kár volt. Komolyan. De a sok helyszínnel, ide-odabillenő hangulattal, felesleges nő szállal, gyászos befejezéssel, kis izgalommal, azért megérte az egyszeri odafigyelést, még így is azt mondom.
A zene, ami a filmhez tökéletesen passzolt. Egy ilyen feszültséggel teli muzsikákkal tűzdelt jelenetnek mindig örülünk, különösen akkor, ha éppen, sok minden nem igen történik a vásznon. S igen, egy szó, mint száz, a zene néha meg is menti a film becsületét.
Russel Crowe és Leonardo DiCaprio. Egy rossz szavam nem lehet egyikükre se. Mindketten kisujjból hozták a figurát, bár ez nekik nem volt nagy durranás. De hát helytálltak, tisztességgel, ami dicséretes dolog, ugye. Leo szakálas megoldása nem volt nyerő, valahogy nem volt az igazi, azonban, ezzel szemben, Russel szemüveges nézései utat találtak, ismét. Ami ide kívánkozik, hogy ez az otthon és a terepen levő ügynök közötti ellentét elég jól kidomborodik. S igaz is, hogy nekem vajmi mértékben bejövős is volt ez a beszéljük meg az infókat telefonon keresztül, miközben figyelik fentről minden lépésedet sztori, de aki igazán odatette magát az Mark Strong volt. Andy Garcia hasonmása nagyot alkotott, messze a legjobb volt a csapatban, szerény véleményem szerint. Mindenképp üde színfolt, na…
Sokat gondolkoztam azon, hogy ha nem ez a két színész szerepelne benne, vagy ha a rendező se az lenne aki, akkor egyáltalán vettem volna-e a bátorságot a Body of Lies megtekintésére? Aztán arra jutottam, hogy nagy valószínűséggel nem. Az meg hogy újranéznem-e valamikor, erősen kérdéses. Hisz annyira nem volt világmegváltó, csak egy hat és feles. Rendben volt, de ezt eddig is tudtuk esete. Ridley nem volt elég bátor, ahol kellett volna, és ez megbosszulta magát, majd legközelebb… Trust no one. Deceive everyone.
 |
Web 2.0 és hatása
Előre is köszönöm az együttműködést, a kérdőív kitöltésére áldozott idejét (P.D.)
