Egy sokat látott, megélt 6 részes bbc minisorozat, egy sok-sok plusz kilóval felvértezett Russell Crowe, egy-két rejtélyes haláleset, kíváncsiskodó újságírók, rengeteg információ és kérdőjel, azaz minden megvan kérem, ami egy jó kis feszült, izgalmas politikai thrillerhez (mondjuk együtt: krimihez) is kell, kellhet. Na ezt se gondoltam halálosan komolyan persze, mármint Russell barátunk plusz kilóit igen, de az izgalmakat meg a nagy fordulatokat nem éppen. Az egész onnan ered amúgy, hogy Az utolsó skót (király)rendezője egy bátor illető, aki megmerte lépni azt, hogy a már-már túljáratott, s rendesen kifacsart politikai képkockákat úgy csomagolja s tálalja felénk, hogy abba összeesküvés-elméletet gyártva még valami nézhető dolog is kijöjjön kétórában, a hatból természetesen. Mondom, nem akármilyen bátorság kell ehhez, ebben a mai világban, amikor ez megy végbe nap mint nap élesben, s már senki sem csodálkozik rá. Nincs ebben semmi új, csak a politika, meg a vállalatok, akik s ahogy átveszik, vagy átvették az irányítást már évek óta. Vagy ez mégsem ilyen egyszerű?
 |
Röviden arról van szó, hogy semmi sem az ami látszik, ahogy az már csak lenni szokott, hogy minden egyes új információ új megvilágításba helyezi az addig lefestett képet, helyzetet, s mindig történik valami, amivel egyre mélyebbre ássuk magunkat a történetben. Kezdésként meghal a kongresszusi képviselő asszisztense (ergó szeretője), ami elég ahhoz, hogy robbanjon a bomba, hogy az újságírók azonnal ráharapjanak, mint a csalira. S minő véletlen, kérem, van is valaki, aki jól ismeri a képviselőt, az újságírók közül, azaz indulhat is, együttes erővel, az igazság kiderítéséért folytatott harc. De ahogy egyre fogynak a képkockák, úgy lesz egyre sötétebb, homályosabb ez a(z ön)gyilkossági történet. Az pedig csak természetes, hogy senki sem tudott semmiről, a néző meg az újságírók is rácsodálkoznak a másodpercenként bejövő új információkra, hogy mik nincsenek. Az igazi nagy tűzijáték azonban még hátra van - azt mondom…
A film egy dologra simán rávilágít számomra. Mégpedig arra, hogy egyszerűen elmúlt az a világ, amikor a filmekben szó szerint megküzdöttek minden egyes csepp információért. Mert itt, persze haladva a korral - érthető, ott terem az, egy szempillantás alatt, úgy, hogy közbe a zsurnalisztának vagy akárkinek még a füle botját se kellett nagyon megmozdítania, így egy perc idegeskedés nélkül megy végbe számára az egész történet. Kvázi, amit ebből ki szerettem volna hozni, az az, hogy ezek a filmek már a gyorsan, relevánsan összeszedett információval dolgoznak, s nem azon, hogy mindezt valahonnan előkerítsék. Ott vannak rá az emberek, a technika, a kapcsolatok, s így kicsit az egész talán varázsát veszti, oda a fene nagy izgalom, egyedül talán - jelen esetünkben - csak a parkolós jelenet mozdítja meg, ébreszti fel a nézőt a nagy információáradatból, amely addigra már szó szerint megfojtotta.
Azonban mégis mindezek ellenére kijelenthető az, hogy a State of Play még ha nem is tud semmi újdonsággal szolgálni, de azért a rászabott játékidőt kitölti, pici unalommal, kisebb meglepetésekkel, csattanós már-már túlfeszített befejezéssel, s amúgy jó színészi teljesítményekkel. Bár Ben Affleck eléggé savanyúra vette a figurát, s lehet a szerep ezt követelte meg tőle, de mégis oly nagy érzelmeket nem tudott kiváltani az emberből, hiába volt itt nagy sírás-rívás meg ilyenek. Vele szemben Russell volt az, aki hozta a kötelezőt, meghízva, miközben elhúzták előtte a mézesmadzagot. A régi idők újságírója ő, aki pontos információkat, tényeket akar az olvasó szájába adni, s nem holmi feltételezéseket, pletykákat az interneten például, mint az egyik fiatal kollégája. (ő Rachel McAdams persze, aki jól mutatott a darabban, nem mellesleg)
Bár nem tudott mindvégig feszes lenni, maradni, pedig tényleg zúdították ránk a műfaj kihagyhatatlan eszköztárának "fő és mellékkellékeit" állandóan, de azért tisztességgel helytállt a mozi. Egyszer jól fogyasztható darabka ez, csak senki ne várjon nagy izgalmakat, aki meg a politikát gyűlöli, az úgy se áll neki - gondolom. A befejezésre meg jöhet a taps, már akinek, de úgy hiszem voltunk páran, akiknek ez így abban a formában nem okozott meglepetést. A hét pontot azonban nem sajnálom rá, mert komolyan nem aprózták el a készítők. Miért is? Nincs itt szó egy darab szálról, hanem csomóról, mert nincs idő nagyon unatkozni, percről-percre történt mindig valami, amivel azért odaszegezte a figyelmemet legtöbbször, nem mindig, s mert csak sikerült egy évben egy normális, átlagos, olyan klisés tanulságú meg lezárású poltikai thrillert letenni az asztalra. Megvolt, jó volt, többször ezt sem veszem elő szagú lett.
