Jöhet a rizsa akkor: minden úgy indult azon a napon, ahogy máskor is, emberek szálltak fel és le a metróra, egészen addig, amíg valaki a tervét jó előre alaposan kiszámolva meg nem törte a szürke hétköznapok monotonitását azzal, hogy kis csapatával elfoglalta az egyik földalatti járgányt, ezzel is túszul ejtve az ott rekedt embereket. Természetesen pénzt akart, sokat, az esetleges késésért, vagy rossz nemekért, válaszokért pedig emberekkel fizet már, kvázi lelövi őket. A vonal túlsó végén az egyik alkalmazottnak mondja el a követeléseit, de egy idő után már csak vele hajlandó beszélni, s tárgyalni, hiába jön oda a police meg ilyenek. Kábé ennyi a történet, mert ez megy állandóan, talán csak a pszichés hadviselés emelhető, szűrhető ki még a hívlak-ne hívj-vetted üzenetek tengeréből igazán. A többi a szokásos képlet szerint történik: néha lesz egy-egy áldozat, a pénz késik, az idő fogy, miközben csak nem tudják kideríteni, hogy ki ez az ürge, aki ennyire ért a matekhoz.

 

Ezek után mondom én azt, hogy a cím kissé túlzó na meg elhibázott, hisz semmiféle hajsza nincs a föld alatt, legfeljebb az idővel van küzdelem, a váltságdíj kifizetése miatt. Na de jelen esetben, mégis, ez a legkevesebb, mert van itt más, amiért foghatja a fejét az ember gazdagon, nem egyszer, s nem kétszer.

 

Szóval ott tartottam még a legelején, hogy Tony ezt a remake-t nem fogja kitenni az ablakba biztosan egyhamar. Hiába játszott minden a kezére, akkor se sikerült egy izgalmas, feszes tempójú alkotással megajándékoznia a nagyérdeműt. S a helyzet az, hogy nem is kell nagyon keresni az okokat, mert azok eléggé szembetűnők. Gondolok itt az alaposan mellényúlt kezdésre, valamint totálisan elfuserált befejezésre. Ez utóbbi esetében sok mindent lehetne számon kérni a direktor úrtól - nem csak tőle persze, de egyet biztosan, hogy miért kellett az utolsó fél órával eltolni mindazt, amit addig szépen felépített legalább másfélórán keresztül. Akár a feleség, akár a nagy dráma képbekerülése teljesen felesleges húzás volt, de az egyéni hőstett akciók is erőltetett szagú szkénák voltak egytől-egyig, melyek csak rontottak a helyzeten, s fúrták az élményt egészen a kidurrant lufiig.

 

Az első képkockák alatt hallható zene volt az első igazi baklövés, amit aztán követett egy pár még tisztességgel. Ez a zene mindenre jó volt, csak arra nem, hogy elkapjon a hangulat, berántson magával, kvázi egyszerűen nem illet oda akkor, de talán máskor sem. E mellett voltak még kibontatlan figurák, karakterek, akikről semmit nem tudunk meg, mert minden a vonal két oldalán álló félről szólt. Ami teszem hozzá, nem lenne baj éppenséggel, csak hát a többiek mellettük úgy voltak, álltak, ültek, mintha nem is léteztek volna olykor. Aztán a PM [polgámester] szerepe a mondataival együtt klisé, de rajta kívül is akadt pár a szkriptben még olyan előre tuti kiszámítható jelenet, amit borítékolsz percekkel azelőtt, hogy megtörténik. Habár a végkifejlettel nem így számolsz, oké, arra mérget veszek, de az akkor aligha érdekel a sírás közepette.

 

A színészek pedig nem tehetnek semmiről, Denzel Washington vagy John Travolta is csinálja, teszi a dolgát, helyesen, s profin. Amúgy Denzelnek ez kisujjból jött, nagyon nem rázta meg magát ezért, míg Johnynak voltak meredekebb pillanatai, amikor érezhetően már picit túljátszotta, túlharsogta a dolgot, azonban még így is csak dicsérni lehet a párost, ahogy ezt behúzták, s megpróbálták élvezetessé, izgalmasabbá tenni, ha már alapból nem jött össze, s nem is sikerült. A PM vagy nyomozó szerv volt az az említett kibontatlan rész számomra, amivel igazán nem tudtam mit kezdeni, mert hol ott voltak, bejöttek, hol eltűntek, mint a kámfor.

 

 

Összegezve: nincs meg benne az a valami, amitől robbant volna úgy isteniesen. Az állandó percek, órák múlása is zavaró még, s akkor a laptop elég buta szerepéről nem is beszéltem, semmit. Maradjon ez meg mind a jövőre nézve, oszt ennyi, bár alig ha fogom ezt újra elővenni. Az egészet valahogy le lehetett volna vágni, másképp befejezni, mert a párbeszédek helyenként nagyon jól meg lettek írva, s a színészek pedig tudták a dolgukat, s akkor a hangulat tényleg a tetőfokára hágott. Majd jött a hullámvasút, és ezt még párszor eljátszották a játékidő alatt, miközben próbálták kideríteni, hogy ki van a vonal túlsó végén. Plusz ami tetszett még, az az igazság volt, mármint a túszejtő, pénzt követelő = rabló személye, s terve, valamint elképzelése a jövőre nézve. Ilyenkor van az, hogy sírok itt magamban, mert egy jó befejezéssel aligha nem többet kapott volna tőlem a Taking of Pelham 123, mint négy egész pontot. Kár volt ezért, Tony, nagyon kár.