Egyszerű ez: amíg a férfiak sportolnak, és izzadva kergetik a labdát kint a pályán, addig a nők szépen legyenek otthon, főzzenek-süssenek, azaz álljanak vigyázba szépen a tűzhely mellett. Nekik ez a dolguk, ahogy arról a sportvezetők is egyöntetűen vélekednek akkor, amikor szóba kerül újra és újra a női krikett team szereplése a világbajnokságon. S mivel a kutyát, a nézőt, a népet sem érdekli a műfaj ezen nemeinek összecsapása 70 percnyi időkeret alatt, így nem is nagyon szükséges a vezetőknek kiküldeni ezt a csapatot, mert úgyis hatalmas pofonba, meg vereségbe szaladnának bele a lányok. Sőt, még hírértéke sincsen a csapatnak, kvázi nem áll mögötte a média minden egyes másodpercben új csepp információért lihegve, kvázi olyan mintha nem is léteznének. A legnagyobb gondot azonban mégis az jelenti, hogy nincs, aki kivezesse őket, nincs edző, akinek nem lenne veszteni valója, s simán belevágna minden sírás nélkül ebbe a veszélyes kalandba. Még úgy is - halkan jegyzem meg, hogy a csapatot, a legkülönbözőbb államokból kertészkedték össze, s csak is a legjobbakat, persze. Senki nem ismer ilyen edzőt, na ugye! De én ismerek, a neve: Kabir. Kabir Khan.
 |
Kérdés: ki az a Kabir Khan? Igen az. Mit kell tudni róla? Hét év óta senki látta. Hét évvel ezelőtt a nagy krikett playa kihagyta a sorsdöntő „tizit” az utolsó pillanatokban egy pakisztánia-india meccsen. Mondani se kell, mennyire megviseli, megviselheti az embert ez, nem hogy még utána a zsurnaliszták, az egész média, a nép csak úgy emlegeti ennek fejében, mint az árulót. Az árulót, aki eladta a csapatát, a győzelmet, a hazáját, ahogy arról, többek között, egy kézfogás is tanúskodik. A pénz miatt tette vajon? Igaza lehet egyáltalán a médiának? Egy biztos, Kabir Khan többé nem játékos már, s elhagyja édesanyjával együtt otthonát. Elhagyja, miközben a falra vésik az áruló szót, miközben a kisfiú is látni akarja, nem mint embert, hanem mint árulót, s miközben a tömeg, a szomszédok egy szó, egy intés nélkül néznek le rá. Ezt a pillanatot, eseménysort biztosan soha nem felejti el, felejtette el Kabir, viszont hét év után maga mögött hagyva a múltat, a megaláztatást, a hírnevének bemocskolását, visszatér, mert neki nincs semmi veszteni valója. Na akkor, hogy döntenek?
Kabir Khan egyszerűen nem akart úgy élni tovább, hogy az emberek emlékezetében csak egy árulóként szerepeljen örökké. Lépnie kellett, s tudta, hogy ez lehet az utolsó esélye, sansza arra, hogy mindazt ami a fejéhez vágtak a hét év alatt, hét évvel ezelőtt, azt most tisztába tegye valamint, hogy a kétkedőket elhallgattassa s maga mellé állíthassa a vb cím elnyerésével. Lépnie kellett, mert egyrészt sok év eltelt azóta, a nép sem olyan dühös már, mint akkor volt, s mert másrészt a nőket is olyannyira lenézik, mint őt magát. Kellett neki egy olyan csapat, akikben még a légy sem bízik, akikkel talán sikerül minden sötét foltot, lyukat betömni végre valahára. Természetesen tisztában volt vele, hogy a munka nem lesz könnyű, s emberpróbáló feladatnak ígérkezik, hogy a különböző államokból összekukázott játékosokból egy csapatot építsen, viszont nincs (nem volt) más választása, ott kell(ett) lennie a vbn. S ebben még a vezetőség se akadályozhatja meg, akik az utolsó pillanatban mégsem adják áldásukat a csapatra, mert sokkal inkább a férfi hokisták élveznek elsőbbséget a szemükben, mint a tilitoli lányok. Nincs más hátra, jöhet a nemek harca!
S ha már szóba kerültek a lányok, a csapat, akkor úgy gondolom, róluk is érdemes még pár szót ejteni egy bekezdés erejéig. Sok-sok arc van a keretben, különböző személyiségek, kicsik-nagyok, hallgatagok, vehemensek, szófogadóak vagy éppen nem. Aztán ellenségek, barátok, egoisták is akadnak tényleg, állandó összetűzések, edző és játékos között, játékos és játékos között, azaz nem unalmas az élet, ott egy percre sem. Tipikus lányos problémák, küzdelem az elemekkel, az edzővel, aki komoly feladat elé állítja őket minden egyes nap. Percenként szól az out! bárkinek, senkinek a helye sincs biztonságban, s gyorsan ki is kerülhet a csapatból, ha, nem úgy fütyül, ahogy azt az edző elvárja, s teszi. Lesznek persze zsörtölődök, akiknek már elegük van a coach kiképzéséből. A csapat még korántsem csapat, nem passzolnak egymásnak, az egyik legtapasztaltabb játékos a padot nyomja, s a csapatszellem sem alakult ki, ahogy az elvárható lenne. Rezeg a léc, szaporodnak a sebek, fájdalom a testben, vér folyik, ez pedig nem igazán sok jót jelent a vbre tekintettel. Ergó hogy lesz ebből csapat?
 |
A Chak de! India - címéből is gyaníthatóan indiai - egy igazán korrekt sportfilmet takar, két egész órán keresztül. Pediglen semmi más egyebet nem tesz, mint a klisés, százszor lerágott csontú szkriptet meséli el, legfeljebb csak krikett csomagolásban. Persze India azért nem bővelkedik ily sportfilmekben, így lehet valami másra, valami újra számítani, de összességében, alapvetően azt szállítja, azt hozza, amit hálivúdi társa már megtett nem egyszer, s nem kétszer. Viszont indiainak se lenne indiai, ha nem tudna azzal a sajátos ízzel, fűszerrel a lábamról levenni, mint mindig. Olyan megszokott, bevált, egy kaptafára épülő képkockákat tud élvezetesebbé varázsolni, melyekkel tényleg tele van a padlás. Ilyen esetben, ilyenkor, pedig hiába is látta azt már az ember számtalanszor, vagy hiába is tudja, mi következik a végén, a kiszámíthatóság jegyében, mert az egész produktum működik. Picit magával ragad, együtt sírsz-nevetsz a látottakon, tapsolsz, drukkolsz nekik, miközben jól tudja az összes vén róka, hogy mi lesz ennek a kalandnak a vége.
Természetesen, azért a játékidő alatt nem mindig sikerült tartani, fenntartani ezt a plusz hangulatot, a varázst, amivel az első képkockák után megragadott, de mindig talál kiskaput, ahol a hullámvasútot követően ott folytathatja a történetet, ahol anno elkezdte. Vannak langyi részek is, szó se róla, ahogy az lenni szokott, ez benne van a pakliban, mert valljuk be őszintén: India se tudott világmegváltást kifacsarni ebből a közhelyes-sablonos témából. S ezek után azt is be kell látni, hogy a Chak de! india egy jó film lett, de nem az igazi nagy durranások, ismeretlenül szóló nagyok egyike. Ahhoz több kellett volna. De még így is bátran kijelenthető, hogy az utóbbi idők ilyen (kiscsapat nagyedzővel vbre megy) amerikai sportfilmjei példát vehetnének róla, mert hangulatban tudott olyan szomorú-vidám percekkel szolgálni, melyeket régen érezhetett sportfilmben a nagyérdemű. A sport: hoki mellett tehát a drámán, s a vígjátékon (kevésbé) is éppúgy ott van a hangsúly, azaz India megint jól megkeverte a kártyákat, de úgy, hogy közbe meg minden műfajjal kesztyűs kézzel elbánt. Szép munka.
Hiába kérem, egy érzelmes, érzelmekkel teli filmről van itt szó, melyben a sport van a középpontban persze, de az egyéni sorsok, a csapattá válás rögös útja, a lépcsőfokok leküzdése, a nők megbecsüléséért folytatott harc is mind-mind szerves részei a történetnek. Mindig van, aki saját magáért küzd és csak utána a csapatért, mindig van hatalmas küzdelem a gólkirályi címért, mindig fontos az, hogy ki lesz a kapitány, s mindig van egy fekete bárány, egy kulcsfigura. Ezek itt is ugyanúgy megtalálhatóak az indiai csapatban. S mivel nők alkotják a csapatot, így minden egyes szónak, mozdulatnak még több/nagyobb jelentősége van - akár jó, akár rossz értelemben. De a lojalitásnak, a csapatszellemnek kell győznie, mindenek felett…
Ami a kisebb (nem csöpögős, nem hatásvadász, nem erőltetett) dráma mellett még eléggé szembetűnő volt, hogy a meccsekre is maradt idő a vágóasztalon. Azaz nem két-három bevágott cselről, futásról beszélek itt, hanem gólokról, ellenfelekről, nagy pofonokról, szép győzelmekről, tehát sportszkénákról, kérem, meccsekről. Kis taktikái csaták, sérülések, meglepő & vártalan húzások a repertoárban, s még kommentátorok segítségével izgulhatjuk át a meccseket. Nincs semmi hintés, megjátszás, jó pillanat erre például, ahogy az ausztrál kapitány a modern technikával felfegyverkezve mindent tud, ami pályán történik közvetítői segítségével, míg az indiaiaknak ilyen nincs, ugye. De ezen kívül rengeteg ilyen apró jel volt még, ami figyelemfelkeltés is volt egyben, a dávid és góliát harcra gondolok most pontosan. De ott volt a durva játék, a koreai technika is, ergó nem volt semmi mellébeszélés sportszkéna ügyben, tényleg. S mindezt úgy összevágták, „megrendezték”, hogy ember legyen a talpán, aki így, ebben a formában ne látta volna meg a sport szépségét, egyéni pillanatait, nagyszerű megoldásait. A foci, a kosár már múlté egyszerűen, itt van a krikett!
Ha általában megvan a recept, akkor mindig kell egy kis plusz, amitől az ember megnyalhatja a kisujját is. Ez lehet bármi, vagy akárki, jelen esetünkben például ez nem más volt (lett), mint bwood egyik legnagyobb színésze, név szerint Shahrukh Khan. Sokak Donja, nekem RDB Surija itt is egy olyan gyönyörűt, szépet alakít, hogy tényleg nehéz rá jelzőket találni. Kiválóan hozza az edző figurát, egy rossz szót nem lehet mondani rá, elég csak nézni a produkciót és az már (ön)magáért beszél. Perfekt. Mellette, mögötte azért a lányok is jól teljesítenek másodsorban, így őket sem illik, szabad kihagyni a dicsérő szavakból.
Aki nem hiszi el, amit most ide le fogok írni, az járjon csak utána a saját szemével, de egyszerűen, ebben az indiai filmben egy darab zenés-táncos betét nem volt! Picit - nálam legalább is, ez ritkaszámba megy, szóval miután véget ért a film, akkor figyeltem fel csak rá igazán, hogy ez kimaradt az egészből. Nem is nagyon nevezném hiányérzetnek, sokkal inkább meglepőnek, viszont azért nem omlott össze a világ - nem arról van szó, mert így is több mint két óra lett a játékidő, s a zenékkel lett volna majd három, de nem lett végül. Így is korrekt darab lett belőle, melyben persze ilyen s ilyen muzsikák szólnak helyenként, de az látszik, hogy komolyra vette a figurát a készítők. Hét és fél pont a jutalma. Több nem igen a hangulatingadozás, a klisék miatt. Viszont kell egy csapat, az előítéleteket meg tessék félretenni, a akkor indulhat is a Chak de! India.
