Hihetetlen, de igaz: másodjára is sikerült egy már kényelmetlen, s arcpirító helyzetet, történetet széppé varázsolni. Kicsit olyan furi az egész, groteszk, szokatlan, és bizarr, mondom azért, mert minden annyira sötétnek tűnik és látszik, miközben egyszerűen nem tudsz nem mosolyogni a kellemetlen, már-már kínos percekben, képkockákon. Eltakarnád a szemed legszívesebben, elsüllyednél te a szereplő helyett szégyenedben, de mégis erről szó sincs, tátott szájjal bámulod, ahogy beindul a biznisz, az üzlet a családban, s ahogy a Sunshine Cleaning takarítóbrigád minden koszt eltakarít. De ez nem egyszerű kosz, igaz?

 

Na mármost, őket hívjuk akkor, ha valamilyen gyilkosság után fel kell takarítani, súrolni a vért a padlóról. Ez rendben is van, a gubanc annyi, hogy ez a takarítóbrigád ilyen szakképzetlen munkaerőből áll. Kvázi amatőrök, akik gondolnak egyet és kidobják a véres matracot a kukába meg hasonló meredek dolgokat hajtanak végre a bűntény helyszínén. Csak csinálják az egész melót, ilyen családi vállalkozás formulában, mert ezzel is segítenek másokon. Ez azonban sokkal többről szól, mert ezzel a munkával egymáson, egymásnak segítenek leginkább, legtöbbet. Egymáson, mert mindannyian teljesen beleszürkültek az életbe, mert már nem látják az alagút végén a fényt, s mert egyre inkább közelednek a szakadék széléhez, leugrani.

 

Ők négyen alkotják a családot: az apuka, két felnőtt jány és a gyerek. Ez is egy különc, nem mindennapi kvartett, akik képesek hajmeresztő dolgokat tenni. Nézzük csak sejtelmesen, címszavakban őket: ott a gyerek, aki hatalmas képzelőerővel bír, s tárgyakat meg embereket kezd el nyalni, ott a takarító lány, aki visszasírja a múltját, s mer nagyot álmodni, ott a másik munkanélküli lány, aki egy nőt követ állandóan, valamiért, aztán ott van még az apuka, aki saját termékkel próbál betörni a piacra, mindhiába. Ők négyen bár meg sem közelítik az LMS szereplőit, karaktereit, de mégis egy idő után magával ragad a hangulata, az egész világa, s nem tudsz (mit) ellene tenni.

 

Csak ülsz a fotelban, és várod, hogy mi lesz ennek a kicsit reménytelen és hatalmas kérdőjelekkel teli kalandnak a vége. Vajon a család meddig fogja még bírni az egy helyben toporgást, a múltban élést (anyuka pitéje), az álmok hajkurászását, miközben elment mellettük az élet, de kegyetlenül. Ők egy család, akik egymással tőrödnek, s gondolnak egymásra, a nagy bajban, gondok közepette. Persze összetartanak akkor, ha a legnagyobb szükség van rá, de mindegyiknek a saját kis rögös útját kell végigjárni először, mert csak utána léphet tovább. Ezt sem lehetett megkerülni, mert végtére is a darab azért, még ha könnyedén veszi az akadályt, akkor is valamennyire, valamilyen szinten ezt állítja fel, majd csavarja ki jó párszor, hogy az ne legyen túl erőltetett például.

 

Még ha ez a Sunshine Cleaning nem is lett egy LMS minőség, azért szomorúságra egyáltalán nem lehet okunk. Hozza a szintet nem akármilyen színészekkel, akik meg simán megállják a helyüket, akkor, amikor kell, pont most. Mert Amy Adams végre kezd kicsit más szerepeket hozni az ártatlanon kívül, mert Alan Arkin most se okoz csalódást, mert a kisgyerek amúgy is hatalmas volt, s mert Emily Blunt-ra is érdemes lesz majd még odafigyelni, ha eddig valaki nem tette volna meg. Nem hibáznak ők se. Egy hét pont kijár neki, tőlem, több azonban nem nagyon, mert egy kis plusz még hiányzott a nagy robbanáshoz… bár a „sínek alól” benyúló kéz azért fotelba szegezett rendesen. Ajánlanám, engedelmetekkel.