Az igazi hazafi nem adja be a derekát csak úgy könnyen. Harcol a hazájáért, amit elvettek tőle. Harcol azért minden eszközzel, akár élete árán is. Elmegy a frontra, csatlakozik mozgalmakhoz, újságot szerkeszt, menekül, terveket sző, azaz nem adja fel, nem hagyja cserben a hazáját, Norvégiát. Mert - ahogy az elhangzik - Norvégia a norvégoké, s senki másé. Fel is veszi a kesztyűt a társaival, a barátaival egyetemben, és megpróbálja a lehetetlent, akkor, amikor már mindenki leszegett fejjel vonul az utcán, és a háttérben imádkozik a falak mögött egy csodában bízva, hogy a háború majd minél előbb végett ér. Azonban, van, aki nem ér rá erre, az álmodozásra, hanem igenis a tettek mezejére lép, még ha szembe is találja magát az ellenséggel, nem egyszer… igaz történet ez.
Max Manus pedig igazi hazafi. 1940-et írunk, s miután hazatér a frontról egyenesen a németek által megszállt Norvégiába vezet az útja, hogy ott csatlakozzon egy szervezkedő ellenállási mozgalomhoz. A propaganda és fegyverek gyártása, beszerzése sínen halad, amikor a Gestapo kopogtat az ajtón, s elfogják. De nem lenne Max Manus neve, ha nem sikerülne valahogy megszöknie, és Skóciában egy új „szabotázs” csapathoz verődve folytatnia a munkáját ott, ahol anno elkezdte.Biztos, hogy nem túlzok akkor, amikor azt merem állítani, hogy az utóbbi idők egyik legjobb második világháborús mozija lett ez. Persze minden évben kijön legalább egy ilyen, ha nem több, szóval nehéz már újat mutatni, különösen náci kérdésben, a német megszállásban stb…, de a Max Manus akkor is egy nagyon szépen összerakott életrajzi, történelmi dráma lett, mely nem mentes akcióktól, vértől, és izgalmaktól sem. Nem csak a háborúról szól, a németekről úgy általában, mint azt megszokhattuk Amerikából, hanem a karakterek is előtérbe kerülnek, jóval. S ez az, ami miatt nem lehet csak úgy bedobni a többé közé, mint háborús tucat filmet.
Max Manus, mint ember (s nem cím) jelenik meg, aki először még nem ismer lehetetlent, ha az ellenséggel találja szembe magát face to face. De ez, egy idő után már megváltozik. A barátok, s a társak folyamatos elvesztése miatt már nem bízik senkiben, s úgy érzi, minden, mindez, az ő felelőssége, az ő lelkén szárad. Azaz megismerjük őt, az ablakos fickót, aki nagy tetteket hajtott végre a hazájáért, akiről mindenki hallott, de legbelül, szíve mélyén, már az idő haladtával egyre nagyobb lesz az üresség, ami el is uralkodik felette. S ha már itt tartunk, akkor hatalmas dicséret illeti meg Aksel Hennie-t, aki MM-t alakítja, és hozza kiválóan. Tipikusan olyan ember ő, aki nem riad vissza senkitől és semmitől, de mégis van egy gyengepontja a szíve, ami egyben a legnagyobb ellenfele is. Kitűnő játék, nagyon élveztem az első perctől fogva. De nem csak ő, hanem többiek is jót nyújtottak, akár az ellenfél, aki végig a nyomában halad, de mégsem tudja elkapni, vagy a barátok, akik ugyanúgy fiatalok, és eltökéltek, egy dologban biztosan. Ez pedig összeköti őket, egy kapocs.
Az hogy a karakterek jól kidolgozottak legyenek, az mindennél fontosabb egy ilyen életrajzi-történelmi film esetében. Fontosabb, mert egy jól megírt s eljátszott MM-szal könnyebben lehet is azonosulni, vele együtt izgulni, harcolni, s könnyeket hullajtani. Ebből a szempontból tehát nincs miért fanyalogni, s a szkript is hibátlan, vagy majdnem: kivéve a túl nagy ugrást a háború végére érve, mert arra ráfért volna még pár perc, szerintem. Írtam már, hogy szépen, igényesen kidolgozott, összerakott film ez, amit a norvégok letettek ide nekünk az asztalra. Figyeltek mindenre: a szereplőkre, a korra, a hitelességre, és nem utolsó sorba a fényképezésre is… mert gyönyörű képek vannak, erdőben, télen, a vízben, sötétben, süllyedő, felrobbanó hajókról, fegyveres ütközetekről is többek között. Ez utóbbiak azért szörnyűek, sok-sok vérrel, áldozattal, kínzással…
Újra megismerünk tehát egy embert, nem olyan nagyot, közismert arcot, hanem egy kicsit, akinek szívügye volt az országának helyzete, amiért bármit képes is volt megtenni. Az echte hazafi igen, aki nem terem minden bokorban. S még ha tényleg nem is volt valami nagy név, akiről a történelemkönyvek áradoznak hasábról-hasábra, oldalról-oldalra, de mégis, sőt biztos, hogy sokat (ha nem többet) tett Norvégiáért, a saját hazájáért. Nekik szól, és róluk szól ez a film, meg persze nekünk is, hogy tanuljunk belőle.
Aki kicsit is otthon van a témában, vagy érdekli a történelem s unja már az eddig látott Valkűrhöz hasonló tucattermékeket, annak ez a Max Manus lesz az igazi, jó választás, biztosan. Végig leköt a két órás játékidőben, s habár vannak unalom percek, de drámával megfűszerezve, izgalmakkal tálalva tényleg az utóbbi idők legjobbika műfaját tekintve. Ehhez pedig nem kellett Amerika és az ő kliséi. Nyolc és fél pont engedelmetekkel kijár neki, kétség nem fér hozzá. Ezek után mit is kérhet az ember, hát, még sok-sok Max Manust, akik legalább annyit tesznek, és tettek már a hazáért, hogy ott álltak az első sorban, amikor baj volt, akár életük árán is, kezüket a szívükre téve, a zászlóra feltekintve. Ki a következő akkor?
