Nagyon úgy fest, hogy amíg az ember fiatal, addig kell élveznie az élet minden egyes percét. Mert ha már melózik, és bekötik a fejét, valamint még kicsik is kerülnek a képbe, akkor már nem tudja annyira elengedni magát, mint azt "tizenvalahányévesen" tette. A harmadik iksz után már bizony komolyan kell venni az élet törvényeit, és kihívásait. Nem is szabad a múltban élni, s ott ragadni, mert akkor minden, egy perc alatt összedől, és azt kívánod, bárcsak lenne egy második esélyed az életre, egy új életre. Mert igen, milyen jó is lenne, kérem szépen, ha újra 17 lehetnék, és rendbe hozhatnám az elszúrt, elfuserált életemet, ugye… Ha a rossz döntéseimet felülírhatnám, és megváltoztathatnám a jövőt, ezzel a második eséllyel, ami egyszerűen csak az ölembe hullott valami őrangyal által. Világos ez, mint a nap, nem?
 |
A kiszemeltre pedig a fentebb leírtak nagyon is érvényesek, és igazak. Tiniként még nagy sztár volt, a kosárcsapat legjobbja, egy gyönyörű barátnővel az oldalán. Hát ki nem sírná vissza ezt a múltat? Ám mégis hozott egy rossz döntést, ami miatt a további életével fizetett. Egyszerűen az történt, hogy a csaj után futott és nem a labda után, mikor éppen életbevágó meccsről volt szó. Hagyta a kosárlabdát és inkább a nő meg a gyerek mellett döntött. Mint az kiderült már, rosszul, és hibásan.
Hisz a jelenben minden kicsúszott a kezei közül. Már nem sikeres, és magabiztos, hanem egy múltban rekedt ember, aki aztán e miatt mindent és mindenkit elveszít, eltaszít magától. Válni készül, a felesége már megunta a sajnálkozást, s a gyerekei se nagyon rajonganak érte. De ha még ez se lenne elég katasztrofális, akkor a munká(já)val is meggyűlik baja. A helyzet az, hogy már jó pár éve ugyanabban a cégben, a székben ülve, dolgozik, miközben várja az előléptetését, sikertelenül. Ezek szerint, ő a tipikus lúzer, szerencsétlen alkat, aki nem tudja maga mögött hagyni a múltját…
Továbbá ő az, aki vissza-visszatér a régi suliba, és ott a fotókat nézve azt kérdezi magától, hogy mit rontott, és hol rontotta el az egész életét? Habár tudja erre a kérdésre a választ jól, azonban nem akarja elfogadni és elhinni, hogy abból az ígéretes Kánaánból, most semmi, és semmi sem maradt. Talán csak egy SW fan barát, akire azért mindig számíthat. De tényleg rajta kívül, minden úgy ahogy van tragédia.
A képeket nézegetve ebbe belegondolva, egyből az fut át az ember agyán, hogy bárcsak újrakezdhetné előröl, mert akkor már minden sokkal egyszerűbben lenne, és flottul menne. Bárcsak. Mert ahogy a mondás is tartja, kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a pocsolyába. Azaz kétszer nem tudja elrontani ő, az életét. Vagy mégis? Az már a jövő zenéje, hisz az esélyt megkapta, már csak élni kell vele, de csak ügyesen, ne hogy again elszúrd…
Mit is mondhatnék? Az ilyen filmekből van tele a padlás, és tényleg nagyon nehéz már új ideát ebbe a köntösbe mutatni, de azért csak-csak megpróbálják a készítők majd minden évben. Persze hol több, hol kevesebb sikerrel. Itt is a középpontba ott van az életunt, minden lehetőséget kihagyó ember, hős, aki aztán újra nekiláthat a harcnak, hogy mindent rendbe tegyen, és tisztárra mosson. Annyi lehet talán csak a különbség, hogy a 17 again-be, az emberünkkel nem utazunk vissza az időbe, hanem maradunk a jelenben.
Ennek pedig nagy jelentősége lenne a humorfaktor esetében. A bökkenő csak az, hogy a forgatókönyv erre semennyire, vagy csak csekély mértékben tudott építeni. A szülő és gyerek ugyanabba a suliba jár kezdetű klisé már régen ódivatú, ezen lett volna még mit finomítani, éppenséggel. Valamint a beszédek, a biológia órán, vagy csak a suli cool arcának kiosztása is mind-mind kevés már ebben a műfajban. Ennél azért több kell, jóval.
No persze azért annyira nem vészes a helyzet, mert vannak itt jó poénok, amit a hősünk barátja szolgátat random egészen a mozi végéig, de sajnos ez a nevelés, megváltozás, és lelkizős cucc nagyon rossz irányba vitte el a filmet. Sokkal több vicces snittet ki lehetett volna erőszakolni az alapötletből, csak hát mint mindig, most is a dráma rovására ment minden.
A kiszámíthatóság ebben az esetben nem annyira meglepő, úgy ahogy a klisék száma és gyakorisága se. Jóformán ezt a mozit, pár év múlva, vagy talán már hamarosan tuti, hogy a kocka alakú készülékben csodálhatjuk majd tv premier címszó alatt, vasárnap esti habkönnyű szórakozás ígéretével. Mert igen, bármennyire is szomorú ezt leírni, olvasni, ez pont ilyen lett, aminek így sok értelme nem volt, talán csak annyi, hogy a tiniket jobban a moziba csábítsák ilyen Zac dolgokkal. S ha már ők kerültek a képbe, akkor kicsit vicces, hogy miket akarnak itt nekik bemesélni, lásd a biológiai órát, és Zac felszólalást, amit azért maga se gondolt komolyan.
Apropó Zac Efron. Tudom, hogy legalább annyian szeretik, mint amennyien nem, kvázi gyűlölik, de azért biztató, hogy a gyerek végre kimozdult a HSM szivárványszínű olcsó történetéből, és meséjéből. Biztató, mert ha akar valamit kezdeni magával a srác, akkor ideje lenne már továbblépnie, és ez a 17 again, így vagy úgy, az első lépcsőfok a színésszé váláshoz. Mert valljuk be attól azért még messze áll a fiú, habár itt is normálisan hozta a figurát, minden hiba nélkül. Perry abban a kevéske időben nem nagyon nyűgözött le, izé… eléggé háttérbe szorult az új srác mellett.
Akit azonban a legnagyobb dicséret illet, az a haver, a barát, Thomas Lennon, aki végig szállította a jó pillanatokat. Gratula, nagyon bejött.
Az van, hogy a 17 again is beleesett a tipikus hibába. Mégpedig azzal, hogy tök komolyra vette a figurát, amivel abszolút komolytalanná vált az ember szemében. Komolytalanná vált ilyen klisékkel, meg hatalmas nagy szövegekkel. Végül is az igazság, hogy rosszabbra számítottam, sokkal rosszabbra, de aztán a zenék, meg a bari mindent megment és így lesz ez egy négyes pontszám a javából. Újranézés kicsit esélytelen, hisz minden nap látsz ilyet a tévében, de legalább az ostre kerültek fel jó muzsikák. Bár ahogy lenni szokott a legjobbat most is sikerült lehagyni, szánalom és szívás egyben. Konklúzió: lesz még más, és jobb is ennél. A következőt!
