A szabadság útjai? Nem, nem hiszem. Nem hiszem, hogy ez lenne a legideálisabb és legjobb cím, ami egy ilyen kaliberű filmhez kell, hogy tartozzon. Bár kétség kívül van benne valami. Mindenkinek meg kell találnia magában, a szabadságot, és az ahhoz vezető utat, de én azt mondom, az álmokat is egyúttal. Márpedig a szabadságot és az álmokat nem lehet pénzért megvenni. Azokért szenvedni kell, akár az ötvenes években, Amerikában, akár manapság, kis hazánkban. S tessék bizonyítékul itt egy család, akik nem akartak az élet rabjai lenni, hanem csak is a saját álmuk szerint élni, éldegélni máshol, más viszonyok közepette, különlegesen. Ám ez nagy kérésnek bizonyult…
 |
Sokan, sokat, és sokszor gondoltunk már arra, milyen jó lenne, úgy élni, ahogy azt álmainkban elképzeltük. Mert igen ott, az álmokban, minden szép és jó. Az álmainkat ne adjuk fel, s csak azért éljünk, - mondják ezt nap mint nap a szülők, s majd körülötted mindenki. Hogy merjél élni, próbáljál kiutat találni a középszerből, onnan, ahova saját meglátásod szerint te sem tartozol. Te több vagy annál, sokkal különlegesebb, te ezt (el)hiszed, aztán egy idő után már tudod is. S ha már, megvannak az álmaid, megvannak az elképzeléseid, akkor pedig ne legyél rest, elmenni máshova, oda, ahol talán megtalálod a saját utad, és nem fogsz beleolvadni a szürke környezetedbe.
De az álmaink nem mindig válnak valóra. S lehet, hogy most közhely-közhely hátán lovagolok sorok óta, de igen a film erre épít, s ebből indul ki. Szóval fejünkben a nagy tervvel, menekülnénk egy másik országba, egy másik városba. Ami jelen esetben Párizs, a szabadságot jelképezi, jelenti a főhőseink számára. Akik a nagybetűs emberek, senki mások, egy reális, egy valódi világban. Amely nem festett, nem kitalált, hanem bőrünkön érezzük ezt akár ma is, napról-napra. Tehát emberek, akiknek, mint mondottam, vannak álmaik, de a problémák közbe szólnak, és megnehezítik az oda való eljutást. Meg kell küzdeni egymással, de legfőképp saját magukkal. Meg kell tenni azokat a lépéseket, amelyek elengedhetetlen feltételei az útnak. Lelkileg. Önmaguk feltérképezése, legyőzése, a legfontosabb. Csak ekkor mondhatják ki teljes bizonyossággal, hogy meg vannak azok az alapok, amelyek az álom beteljesülésének első fontos lépései. Azonban, ez nem csak rajtuk múlik.
Felmerülhet a kérdés, mi elől menekülnek? Adott egy házaspár, akik különlegesek. Vagy inkább a szomszédok, a lakók így tartják. De ők legbelül érzik, hogy eljött a változás ideje, mielőtt még nem késő. Hiszen akármennyire nem szeretnének, annyira beleszürkülnek az életbe, ahogy azt látják, úton útfélen. Nekik ez nem elég, nem akarnak egy ilyen életet. Ahogy mondják a nagy reményteli ürességben megrekedni. Kell a szabadság, Párizsban, ahol végre jobb életet élhetnek, és nem kell attól rettegniük, hogy nem különlegesek.
A Revolutionary Road tehát a Wheeler család nagyratörő álmait, és kapcsolatrendszerét vizsgálja, boncolgatja két órán keresztül. De úgy, hogy abban még kivetni valót se találhatok. Miután a végfőcím is „megvolt”, azután, azon töprengtem, hogy ez lesz az a film, amit egyazon okok miatt, fog valaki „szeretni”, más pedig nem szeretni. Viszont ez a szeretet a film esetében nem nagyon találó. Hisz minden egyes porcikája, és perce nyomasztó, amely nem ereszt el, állandóan ég, de annyira, hogy sokszor már befejeznéd, kimennél, s kikapcsolnád. Egyszerre utálatos és irritáló. Lehet, miért utálni. Már egy fél óra után azt veszed észre, hogy beszippantott ez az egész depresszív valós élet. S felfordul a gyomrod, meg felzaklat, ha éppen újabb veszekedésre kerül sor. Nagyon tömény, nem sokat cicózik. Egyből leránt a szakadék mélyére, és még a végén se szabadulsz, szabadulhatsz onnan, a nagy katarzis árnyékában. Egyszerűen megrázó. Valahogy azt érzi az ember, legbelül, hogy ez nem akar ennyire betalálni, s mégis sikerül neki. Talán a szereplők játéka miatt, fordulhat ez elő. Nem tudom, keresem a választ erre. Az biztos, hogy nem akármilyen élményt ad, bárkinek. Erőteljes, s hatást gyakorol rád. Nem az a világmegváltó, már csak a néhol kiszámítható történet, a néhol túlzott műre átcsapó színészi játék, vagy a sokszor felcsengő muzsika miatt is, de hiába nincs nagy új keletű üzenete, akkor is működik, drámának drámai, és elgondolkodtat, rendesen: a mai világról. A sanyarú sorsokról. A(z emberi) kapcsolatokról. A viszályokról. És talán saját életemről, életünkről is. Amikor tényleg megálltjuk egy percre a világot, és elképzeljük a nagy szabadságot, ahogy álmaink beteljesülnek, amint éppen azt tesszük, amit akartunk már, évek óta.
Valamilyen kurzuson hallottam olyan dolgokról, mint szerepekről. Amit, játszunk a környezetünkkel. Hogy mindenkinek van két énje, s hasonlók. Van, amit megmutat az ember magából szerepeket játszva, de általában nem az az igazi. A nagy idill, mosoly mögött bizony megbújik a szomorúság csírája, a fájdalom, ami a valóságból ered, s annak köszönhető. Itt ezek az emberek, akik különösek, mosolyognak a világra, de a négy fal között már nem olyan rózsás a helyzet. Boldogtalanok, s hiába akarnak ez elől elmenekülni, nem tudnak. Veszekedések, indulatok, összeütközések, düh, s bonyolult, veszélyes érzelmek szabadulnak el. Amiken nem tudnak uralkodni. S csak azon veszik észre magukat, hogy nincs menekvés ebből a világból.
Oscar-díjas alakítások? Hát…ebben is van valami. Leonardo DiCaprio a férj, aki mindent megtesz, hogy a családot összetartsa. De nem tud férfi lenni, csak egy mintapolgára a mai világnak. Kiváló alakítás. Kíváncsi vagyok, mire lesz ez elég. Kate Winslet is jól hozza az asszony, a nő szerepét, aki hajtja, űzi a menekülést, szabadulna ebből a világból, és keresné a boldogságot, a szerelmet, a szeretet, bármi áron is…
A matematikus, „elmebeteg” szerepében játszó színész egyszerűen sokkoló volt. Csodálkoznék, ha egy jelölést se kapna. Talán a legerősebb, legnyomasztóbb percek az ő nevéhez fűződnek. Hihetetlen volt, s micsoda szerep volt az övé. Nem fogom elfelejteni egyhamar biztos, ahogy az asztalnál elmondta az igazságot a pár szemébe. Erről is lehetne például sokat írni, hogy ő mennyire látja át a dolgokat.
Csak annyit tudok tanácsolni mindenkinek, hogy készüljön fel erre a darabra, mert ezt látva, nyugodtan, biztos nem fog aludni. Itt nem sírás-rívás lesz, hanem kőkemény élet, és egy felkavaró dráma két órában, tessék. A kilencest adom, ez nem lehet kérdés. S így a végére érve, még adós maradtam a rendező nevével: Sam Mendes-szel, vagy a regénnyel, amiből készült a film, vagy azzal a nagy elképesztő nézőcsalogató nagy ki és bejelentéssel, hogy itt aztán újra együtt szerepelt, egy darabban, blablabla a Titanic óta először Leo meg Kate. De mondanám ez mind eltörpül a film mellett és fellett, ami azért beáll a sorba, és nullanyolc egyik legjobbja címét ő is bátran, minden kétséget kizáróan, megkérdőjelezhetetlenül viseli, viselheti büszkén, taps.
