Az ember nem választhatja meg a szomszédait, nem-nem. Soha se tudhatjuk, hogy ki vagy mi él a kerítésen túl. Hisz csak néha-néha találkozunk, és osztunk meg egymással egy lényegtelen információt, időjárásról, állatokról és így tovább, s hát ebben a pár percben, pár percből azért elég nehéz hatalmas konklúziókat levonni, így vagy úgy. Persze ahhoz meg bőven elég, hogy kialakítsunk magunkban egy képet az illetőről, aki szerencsés vagy nem szerencsés esetben még jó pár évig fog boldogítani minket a szomszédságban. Bár ez a boldogítás ugye nem csak a jóra mer következtetni, hanem jelen esetben az állandó viszályokra, zsörtölődésekre is egyúttal. Rosszmájú megjegyzések és zavartkeltés az év valamennyi napjában kísértenek. Ahogy mondtam tehát, az ember nem választhatja meg a szomszédait csak úgy, pedig egy rendőrt szívesen látnánk ott, vagy inkább mégse…
 |
A Lakeview Terrace-ben első olvasatra látjuk amerikát, a kicsit már feszélyezett, sablonos „rasszizmusával”, és látjuk, vagy látunk egy igen ígéretesnek tűnő témát. Bár igaz és lehet, hogy ezt már sokan eljátszották, a korábbi években, de azért ezt a rendőrös dolgot be lehet(et) próbálni, különösen akkor, ha egy SLJ játssza azt, főszerepben. Hisz így aztán nem lehet nagyot esni, bukni, hiába a bad szomszéd százszor lerágott csontú esete. Nem nagy ügy ez, valaki pikkel rád, nem szeret, oké a Szomszéd nőjében is volt már ilyen, de itt azért egy teljesen más megközelítésből kapom, kapjuk meg a problémát.
Mert röviden, tömören fiatal pár beköltözik első otthonába. Aztán örömük nem sokáig tart, mert rájönnek, átérzik, hogy a szomszéd nem komálja őket, azt amit „képviselnek”. Tudod ez a fekete (afroamerikai) és fehér közötti házasság, na ez csípi csak igazán a rendőr szemét. Mert majd elfelejtettem, na igen ő (a) rendőr, amelynek persze a későbbiekben oltári nagy szerepe lesz… De maradjunk annyiban, hogy már a pár idegeire megy, az állandó zaklatásival, akik ebbe nem akarnak beletörődni, és visszavág(ná)nak…
Oly nehéz azt kimondani, leírni, hogy nem volt jó. Lehet, megint az én naivitásom játszik bele, hogy azt hittem, itt majd egy faja thriller lesz terítéken. De nem. Nagyon nem. Valahogy az egész film erőtlen és sótlan. A szódával elmegy tipikus esete. Oké, hogy át lehet érezni, a fiatal pár szenvedéseit, meg megpróbáltatásait, de ha már egyszer ebbe is hiba csúszik, akkor az egész értelmét veszti. Lassan indul be, és utána hiába kapcsol feljebb és feljebb, egyszerűen nem éri el a hatást, nem működik sehogy se. Vártam volna a nagy izgalmakat, a feszültséget, mert hát ebből az egészből ennek kellett volna következnie, a paraszti gondolkodás elv szerint is, ezzel szemben nem tud meghatni a pár gondja, és szenvedése. Nem érdekel, kis híján unalomba fullad, talán már csak a lezárás tud izgatni valamennyire így idő után. Amit sikerült katasztrofálisan megoldani, minden előítélet nélkül. Borzasztó, hogy ennél jobb és erőteljesebb the end-et nem tudtak kitalálni a készítők, most komolyan. Ez olyan kifutás a világból, hogy megint hálivúd közbeszólt, és rányomta bélyegét az addig látottakra. Persze attól se lehetet hátast dobni, viszont azt a kevés jó pillanatot is sikerült egy az egyben elfeledtetni. Kár érte.
"Say, you know, you can listen to that noise all night long, but when you wake up in the morning, you ’ll still be white."
Na már most az egy dolog, még ha szomorú és fájó is, hogy ez a központi szál nem akart működni, de hogy a mellékszálak teljesen feleslegesek voltak, az már tuti. Ennek az erdőtűznek, vagy éppen a két gyereknek semmi értelme és haszna nem volt a szkriptet illetően, vagy rám, ránk nézve. Ebből, ezekből én nem lettem okosabb, ezeknek nem lett semmi vonzata, vagy okozata az egész szomszédos témára tekintettel. Szörnyű. Felesleges.
Nem akarok sokat lovagolni rajta, de akkor is nem lehet nem megemlíteni, hogy ez egy amolyan thriller volt, kicsit több mint másfélórában. Vili!? Aki ezt látta, az szóljon már, legyen szíves, de tényleg. Mert beismerem pár percre érezhető a hatás, de a rendszeres zaklatásokból nem kapok olyat, amit már én is fájónak éreznék. Egész végig pengeélen halad, nem mer belenyúlni jobban. Bizony, többet kellett volna adni a sokat látott vén öreg rókának, mert ez így kevés lett neki. Nosza, tényleg azt vártam, egy idő után, hogy majd beindul, de aztán be le kellett törődnöm, hogy itt nem lesz, elmarad a nagy ütközet, a nagy feszültség. Képzeld csak el úgy, mint egy autóversenyt. Köröznek, körözgetnek, néha előznek egyet, de semmi extra nem történik, aztán a végén, akinek elsőnek kell lennie, az első, akinek utolsónak az utolsó lesz oszt’ ennyi. Szeretném azt hinni, hogy a Lakeview Terrace nem ilyennek készült, mert akkor kezdem úgy érezni, hogy felesleges volt időt szánni rá. De azért egy igazán nagy pozitívum akad a nagy lezúzás közepett a keményebb, és thrilleresebb pillanatok mellett és felett.
Ez pedig egy név, Samuel L. Jackson, aki jól hozta a „beteg” szomszéd szerepét. Nem az ő lelkén szárad, hogy ez csak tvpremier lesz pár éven belül valamikor vasárnap. Hozza tök hitelesen a feladatot, a kisujjból, csak ő miatta lenne érdemes egyszer belenézni. Hisz Patrick Wilson se rossz, de ő róla például alig derül ki valami, amiért „szorítani” kéne neki a nagy szomszédos háborúban.
Jobb ma egy rossz szomszéd, mint holnap kettő? Talán valami ilyesmi juthatott eszébe Neil LaBute-nak, aki aztán erre a mozira adta a fejét. Bár ne tette volna?! Értem én, hogy SLJ húzóerő, meg nagy név, ellenben a film felejthető nagyon is. Pedig volt benne valami, na de inkább hagyjuk… Négyes. A direktor úr neve meg sokaknak ismerősen csenghet, hisz egy bizonyos (kritikán aluli) The Wicker Man-t is ő dirigált Nic-cel pár évvel ezelőtt. Ezek után talán többen is meggondolják (mi, és a színészek is), hogy neki kezdjenek egyáltalán a mozinak, akkor már szívesebben mennek ki trécselni a jószívű, aranyos szomszédnénivel, és bácsival… ja és magyar cím: Kínos közelség, aha...
