Mostanság csak olyan filmekbe botlok úton-útfélen, amelyekbe vagy én képzelek bele többet, vagy csak egyszerűen nem tudják kihasználni a bennük rejlő lehetőséget, és potenciált. Inkább a másodiknak szeretnék hinni, mint sem az elsőnek… Ezekért nagyon kár, de azért ne tessék temetni a Sleepwalking-ot, mert azt az egy nézést, odafigyelést maximálisan megérdemli, s megérdemelte.
Ezek a filmek azok, ugye, amelyek, no hype-t, és nagy summa-t nélkülözve jutnak el hozzám, abban a reményben, hogy aztán felkaroljam őket és világgá kürtöljem a nagyszerűségüket. Persze nem minden esetben sikerül elérnie ezt a kívánt, vagy várva várt a hatást az adott filmnek, de bizony azért néha jól esik egy kis kikapcsolódás a nagy hálivúdi gyárból érkező tucat filmek mellett. És ezzel nem vagyok egyedül…
 |
Ami biztos, hogy, hát a Sleepwalking egy elég jól hangzó (a színészi felhozatalra pillantva) független filmecske. Ami számomra, egyet jelenet, - persze nem minden esetben - az ismeretlenül nagyot szóló csoporttal. Hisz ki ne értene abban, egyet velem, hogy bizony ezekre, mármint a filmes ipar e szekciójára nagyon is szükség van. Mert sokszor minden várakozást felülmúlva teljesítenek hol itt, hol ott, hol a vásznon, hol a dvd anyagként és így tovább. Kell ilyen is a népnek, akkor is, ha a megnézés után kicsit húzzuk a szánk szélét a látottakat illetően. Egyszóval nem volt az igazi. Bár a történet már sokat mondó, árulkodó:
Joleen, miután a pasiját bekasznizzák, a kislányával beköltözik az öccse lakásába, ahonnan egy nap eltűnik. Csak egy levél árulkodik arról, hogy vissza fog jönni, majd valamikor a kislányért, aki ebbe nem akar és tud beletörődni. Mindenképp meg akarja találni édesanyját, aminek aztán gyerekotthon, meg rég látott, sokat szidott apa lesz következménye.
Egy elég jó film lett ez a Sleepwalking, na, hibái ellenére is azért szerethető. S hogy itt tüstént, gyorsan, azonnal lezavarjam a negatív dolgokat, akkor mondanám, szíves engedelmetekkel, hogy a film néhány helyen, esetben igen csak megadja magát, leül egy-egy pillanatra, majd mint ha mi sem történt volna lépek tovább (lépünk) a következő snittre, jelenetre, képkockára. Ezek a váltások pedig valahogy még nem az igaziak, ezeken még lenne mit csiszolni. Sokat ugrálunk a szereplők között, de az is igaz, hogy így aztán a végére, mindenkiről, minden szereplőről megtudok mindent, ami még inkább hitelesebbé, reálisabbá teszi a tragédiát, az igazi drámáját a filmnek, a sztorinak. D ez sajnos így vagy úgy, nem tudja feledtetni a sok kitérőt, és üres perceket. Kár érte.
Aki egy amerikai szirupos, csöpögős, minden klisével megkent darabot vár, az biztosan csalódni fog ebben a filmben, bár azért a független jelző nem hiszem, hogy valakinek is ezeket a szavakat, élményeket, tapasztalatokat jutatatja az eszébe elsőre, mármint ha jól sejtem és remélem (túlzás volt ez picikét részemről, mert a klisé probléma azért itt is felüti a fejét).
Szóval a Sleepwalking azért más, mint társai, a dráma műfajában, s azon keretein belül. Gondolok itt arra, elsősorban, hogy ez egy ilyen lelkidráma, amelyben a szereplők az élet gondjai, problémái mellett a saját kis életük egy meséjét, egy álmát akarják elfelejteni, és félretenni örökre. Talán szeretnének megváltozni, kilépni a meséből, vagy felébredni az álomból, de nem merik megtenni a következő lépést, hogy úgy élhessenek, hogy az legyen hátralevő életük első igazi napja. A múlt mindenre rányomja bélyegét. Azaz egyáltalán nem akarnak emlékezni, hanem csak úgy élni, ahogy azt ők megtervezték maguknak. De amint azt már tudhatjuk mi is, a sorsunkat nem mi irányítjuk. Három ember, akik bárhonnan is nézem, egy ember árnyékában, egy ember miatt kénytelennek meghúzódni, és félrevonulni a világtól.
"This is the first day of the rest of her life."
Elég jó kezdéssel nyit a Sleepwalking, nem olyan bevezetős, szereplős megismerkedős dolog, hanem inkább amolyan in medias res -es. Ami folytán,és után derülnek ki a nagy igazságok a szereplőkről, hogy miért azok akik, és hogy miért jutottak el oda, miért vannak ott, ahol éppen vannak. Lényegében fél óra múlva már körvonalazódhat a történet, rossz anyukával, aki valahogy mindig keresi bajt, és hiába szereti egyetlen egy szem lányát, akkor se tudja úgy felnevelni, ahogy azt kellene, vagy szeretné. És ezért is menekül a legújabb „kudarc” után a feladat elől. Majd a figyelem az anya eltűnése után a gyerekre, és a öcsre összpontosul, amint éppen road movie keretében keresnek valakit, ugye, és mennek a farmra, ahol az a túlzott szigor fegyelem uralkodik az apa körülött. És ekkor kezdődik el az igazi dráma.
Amint az tehát látható, kiolvasható a sorokból, mindig vagyok valahol, vagy utazok, vagy új helyszínen más szereplőkkel ismerkedek meg, mégis sokszor kevésnek érzem az akkor és ott lejátszódó eseményeket és hallható párbeszédeket.
Micsoda brigád! Az első filmes rendező áldhatja a napot, amikor ilyen színészekkel hozta össze a sors a film elkészítésekor. Van itt oscar díjas gyönyörű Charlize Theron, aki még ha kevesebbet is szerepel, de hozza az anyát hibátlanul, egyszerűen drámai szerepben se tud hibázni. Bravó. Aztán Nick Stahl aki kicsit ismeretlenebb név volt számomra is nagyon jól megoldja a feladatát, de AnnaSophia Robb nála is jobbat nyújtott. A Bridge to Terabithia óta azt hiszem elég kapós lett a kislány neve, s nőhetett is az ázsiója, de nem véletlenül itt is hozza a szerepet, mondhatni már kisujjból.
De aki az eddig, összes felsorolt színészt lepipálja a produkciókat látva az Dennis Hopper, aki az agresszív, farmer apa szerepkörben baromi jót alakít(ott). Nekem ő volt messze a legjobban teljesítő színész a „timben”. Bár tényleg mindenki dicsérte illet.
A címválasztáshoz csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ez esetben nem volt szerencsés egy olyan címmel ellátni a darabot, ami már egy ’92-es alkotásnak ott virít a borítóján. No mindegy, de azért pár év múlva kíváncsi lennék, melyikre emlékezne jobban a néző…
A pontszám egy hat és feles, egye fene. Az utóbbi félmondat csak azt vélt kifejezni, hogy bizony nagyon hatosra állt a mutató. És igaz, ami igaz, hogy a hangulat nem mindig volt a tetőfokon, amint azt említettem, de a színészek úgy voltak jók, ahogy voltak, valamint sikerült belecsempészni egy pár jobb zenét az utazásos dologba, és a dráma, a drámai pillanat és befejezés is megállja a helyét. Egy pár fényezés, és csiszolgatás kellett volna ahhoz, hogy ez bizony nagyobbat szólhasson - és a végére hagytam a nagy lehúzást, hogy - mert hát ezzel a színész „timel”, s stílussal (lelkizős dráma) kötelező is lett volna.
