Mielőtt végleg nekiesnénk a nagy és hatalmas kritikának, azelőtt nem árt tisztázni pár száraz tényt, csak a tisztánlátás kedvéért. Még úgy is, annak tudatában is, hogy ennek a rövid kis bevezetőnek nem lesz óriási és új hírértéke az olvasóra nézve, de hátha egyrészt szolgálhattunk valami érdekessel, valami különbbel, vagy másrészt magunkra tekintettel saját önámítás céljából jegyezzük le a sorokat utókornak megőrizve, legalább.

 

A lényeg a lényeg, hogy a Verne Gyula alias Jules Verne klasszikusából mindeddig összesen három, ha lehet így nevezni, adaptáció készült. Amibe már beletartozik a most látott new version is. Volt ugye már korábbról egy ötvenkilences, egy kilencvenkilences filmfeldolgozás is. Tehát felvetődik a kérdés: vajon volt é ennek sok értelme így harmadjára? Mert majd mindenki fejében biztosan élnek oly emlékek, s képek, amint éppen Treat Williams mászkál a Föld középpontjában, vagy meglátja a dinókat legnagyobb megdöbbenésére, ugye. Igen-igen, kérem szépen láttuk mi ezt már jó sokszor a készülékünkben, és mindent összevetve elég jól fogyaszható darabka is volt, szerintünk. Ergó, egy szó mint száz kicsit erőltetettnek tűnt újra elővenni a zsák legmélyéről a klasszikust. És ezt biztosan tudhatták a készítők is, akik ennek ismeretében és tudatában megspékelték az egész projektet - a mostanság divattá vált - három dével. Így aztán a filmnéző minden kétséget kizáróan pár év múlva csak erre fog emlékezni, szerintük. Szerintünk azonban, nem. Hiába, a szépség se tud minket, mindig, levenni a lábunkról. Miért is?

 

A történetről, nagyvonalakban tudunk csak értekezni, és ezért nem mi vagyunk a hibásak, elsősorban. Indul tehát a mini-expedició, egy tudóssal, annak az unokaöccsével, meg egy szíp(?) leányzóval, aki valamiféle hegyivezető dologba utazik. Izlandon aztán sikerül „eltévedniük” egy hegy gyomrában, ahol akarva-akaratlanul megtalálják a föld közepét. Oszt’ gyün’ ennyi mára, a mese véget ért.

 

Nem mondunk nagy igazságot akkor, amikor azt merjük szánkra venni, hogy három dé nélkül ez a film bizony erősen felejthető lenne, de nagyon. Oly annyira, hogy szépen el is bújhat(na) a régebbi feldolgozások mögött, is akár. Bár ezt persze embere válogatja. De  akkor itt tesszük hozzá a mi kis saját véleményüket, hogy 3d ide vagy oda, ez a darab azért merőben más a kilencvenkilences remekhez képest. Pár év múlva, azért pár embert tutira megkérdeznénk, hogy melyikre emlékszik jobban? Nem vagyunk mentalisták, de van egy sejtésünk… Meg hát talán több értelme lett volna egy igazi faja, komoly utazásos, „fölközéppontos” projektre gyúrni, de hát itt a technika közbeszólt.

 

Nem túl rózsás a helyzet azonban a vizuálorgiával együtt se. Mert a film utolsó képkocájának legördülésekor csak keressük a válaszokat, arra a kérdésünkre, hogy pontosan mit is akartak a készítők elérni ezzel a filmmel, úgy egyáltalán? Lehet, sőt biztos, hogy kemény szavak ezek, de a nagy technikai csodák hátterében egy elég gyenge szkript bújik meg. Nem hisszük, és nem is akarjuk elhinni egy pillanatra se, hogy Verne Gyula tollából „csak” ennyire futotta volna? Mondjuk ezt azért, mert történetügyileg egy tipikus, átlagos másfélórát láthatunk a két szép szemünk előtt megvalósulni. Vagy annál gyöngébbet. Ha csak a nagy képi világ nem tudta feledtetni velünk ez idő alatt a forgatókönyv gyengességeit. De a mi esetünkben ez nem történt meg, így utólag: nem is történhetett meg. A sztori tehát rém gyenge, egyszerűen hiányzott belőle az igazi izgalom, a dinamika. Lassan szivárognak az események a vásznon, csak nem akarunk az egyről a kettőre jutni, majd amikor ott vagyunk, akkor meg már ki akarunk jutni, törni belőle. Kicsit sablonossá válik, ejnye amerika, lásd te hiszel benne, meg hasonló párbeszédek tömkelegével. Kicsit értelmetlennek éreztük ezt így.

Meg aztán lehet mi vagyunk a naívak, de azért a három dével komolyan azt reméltük, hogy itt aztán megnyílik a kánaán, és képkockáról-képkockára újabbnál újabb lények fognak megjelenni, és „rohangálni”. Vagy csak mi számítottunk sokkal többre? Mert ilyen dinót láttunk már sokszor. Oké, értjük mi, hogy azok a korábbi dinók nem tudtak „kikacsintani” feléd, de akkor is, ez így kevés volt.

Nagyobb volt füstje, mint a lángja, ez a nagy igazság. Nagyítóval kell keresni a tetszetősebb és jobb periódusokat, vagy az értékelhető (számunkra) humor megnyilvánulásait, sajnos. Talán a hullámvasúti rész nevezhető még tök lazának, meg komolynak, de ettől eltekintve még a dinotól se kaptunk agybajt, meg „hurráhangulatot”.

Ennek a darabnak is a legnagyobb baja, hogy nem tudja eldönteni kiknek szól. Gyerekeknek vagy felnőtteknek. Persze-persze beül az egész család a méregdrága imax moziba, de kíváncsiak lennénk, hogy közülük vajon hányan hagyják el a termet (nem idő előtt) jó emlékekkel. A gyereknek biztos nagy élmény lehet a már említett kikacsintó dinó meg egyéb nyalánkságok, de a felnőtt ezzel szemben csak unhatja magát a játékidő nagy részében. A célközönség tehát inkább, talán a (nagyon) fiatalok voltak. Így aztán, ez csak szemfényvesztés - holmi Verne regény reklámmal.

 

Brendan Fraser. Ó te szegény. Ez az év nem sok jót hozott neked eleddig. Kalandba, nincs ezen mit szépíteni „kudarcot vallottál”. Ennél sikeresebbet tudunk csak kívánni, mert azért jó vagy te, ha akarsz.

A többiekkel se lenne semmi komolyabb probléma, csak legfeljebb az, hogy ők is otthonhagyták a színészi repertoárt e film erejéig. Megint kezdhetünk mélázni azon, hogy a film volt a felelős a gyenge játékokért, mert a terabithiás csávóban is azért ennél több van, hisszük.

 

Zárásképpen még egy jó tanácsra még biztosan futja: aki teheti, az, vegye elő inkább a régi feldolgozásokat, vagy valami mást. Nem nagyon ajánlanánk. Mármint, aki komolyabb, súlyosabb, érettebb, vagy összeszedettebb filmre vágyik, vágyakozik, na az ne. Mert ez elég messze esett attól a bizonyos a fától, meg ponttól, amit talán reméltünk tőle, a kezdést megelőzően. Most jut eszünkbe: a pozitívumokról nem is esett szó, de talán ez nem is meglepő. Néhány jobbfajta humor, a látvány, még ha keveselltük is, meg a vasúti száguldás nevezhető annak, de semmi több. Egy négyest adunk ennek az utazásos történetnek. Annyi szent, hogy ezt jól megrágtuk, és arra jutottunk az utolsó szó jogán: szépnek szép volt, csak értelmét nem láttuk.