A napnál is világosabb, kérem szépen, hogy keleten tudják mitől bűzlik a hal, és mitől döglik a légy. Hozzák, csinálják, készítik a jó kis feszkós horrorokat, meg thrillereket, amire Európa, és persze Amerika, ha megfeszül se tud válaszolni, vagy esetleg „rákontrázni”. Talán tudják ezt ők is, és ezért, ezen ismeretek tudatában, birtokában legfeljebb csak remake gyártásra gyúrnak, mert ki emlékszik már - egy saját erőből elkészített - erős kis ijesztgetésre európa és amerika berkein belül. Utoljára talán, sőt biztos, hogy a spanyolhonban kreált [REC] nézése alatt lett nagyon kényelmetlen a fotelünk karfája. De azért nem igen lehet elfelejteni, elfeledkezni a franciákról sem, akik lépten-nyomon megmutatják tehetségüket, némi kis hozzáértésüket a műfajon belül, azonban ezek eléggé elkerülték a nagyvásznat, hej. Így summa summarum borítékolható az a tény, hogy rég volt már alkalmunk vagy okunk miért, s mire félni, a nagyvásznon legalább is. Gondoltuk majd most, hátha a tükrök tényleg páráztatnak. Tényleg?

 

Na de előtte essen szó arról, hogy Amerika most se hazudtolta meg magát, ugye. Ahelyett, hogy előállt volna a farbával, inkább az egyszerűbb, könnyebb megoldást (kiutat?) választva levette a porosodó polcrúl az öt évvel ezelőtti Geoul Sokeuro-t, avagy Into the Mirror-t. És közös megegyezés alapján elkészítettek a jól csengő (na ne) remaké-t, MiRЯors néven. Amelynek promotálása közben biztos nem felejtették el a közönség orra alá dörgölni, vagy százszor hangsúlyozni, hogy keleti alapról van itt szó, úgy tessék nézni. Félre értés ne essék, nem vagyunk ellene a remake iparnak, de be kell látni, ma már, minden filmnéző, horrorfanatikus megnyalja a tíz ujját, vagy áldja a napot, amikor nem feldolgozást lát a két szíp szeme előtt megvalósulni. De hát hiába is kér a nép, mert azt kell szeretni, ami van, de ebben az esetben, a Tükrök esetében ez igencsak nehezünkre esik, esett.

 

Röviden, a csődtömeg zsaru új munkába áll. Bővebben, éjjeliőrként keresi a kenyerét tovább, bízva abban, hogy eddigi elszúrt, „elcseszett” életét, talán megváltoztathatja. És visszatérhet hőn szeretett és áhított feleségéhez, gyermekeihez. Jelenlegi, mostani, új munkája egy kiégett, meg elhagyatott kórház éjjelent pásztázása nap, mint nap. Azonban a meló mégse olyan könnyű, mint amilyennek az elsőre látszik, vagy hallatszik, mert a tükrökkel telipakolt, és teletűzdelt épületben bizony valami rejtőzik. Na ez tisztára titokzatos felvezető volt. Emeljük ki a konkrétumot az egészből, a tükrök élnek meg ölnek, kezdj félni.

 

A sokat látott filmnéző már nem csodálkozik olyanokon, hogy a tükrök is az emberiség ellen fordulnak, és képesek a lehetetlenre, ölnek, meg hasonlók. Átéltünk már sok mindent, azonban mindig akadnak meglepetések a tarsolyokban, ami miatt vevők vagyunk minden váratlanra, minden újsütetű ideára. Egy biztos, kicsit furán adja ki magát a sztori első olvasatra, legalább is számunkra, de azért a meglepődöttség árnyékéban ott rejlik az igazság, hogy keleten mindig kitalálnak valami újat, valami hihetetlent, és ez legtöbbször meg is éri nekik, nem holmi kidobott pénz az ablakon ez, amit ott kitalálnak, megálmodnak. Lásd még remake-re is futotta az eleve fura és különös elgondolása a tükrökkel. Amivel azért sikerült nagyot zakózni, Alexandre Aja ide vagy Magasfeszültség, Sziklák Szeme oda.

 

Kevés volt ez, nekünk. Nagyon. Nem mintha többre számítottunk, vagy többet vártunk volna, de azért az előzetesben látottakon kívül alig sikerült még néhány darab jófajta jelenetet bevágni a cselekménybe. Egyszerűen hiányzott belőle az a mérhetetlenül erőteljes feszkó, amitől tényleg a hajadba kapsz, vagy amitől kényelmetlenné válik a foteled, és annak karfája. Egyszóval a kakaó. Na itt ilyet nem tapasztaltunk. Csak néztük a futást, értetlenkedtünk a logikai bukfencek láttán, meg hallgattuk a zavaró dialógusokat, értelmetlen fecsegést-locsogást, miközben csak ingattuk a fejünket képkockáról-képkockára, amint újra és újra klisé hegyekbe ütköztünk. Az idő pedig csak haladt, minket meg a fenéért se akart valamiféle félelem a hatalmába keríteni a nagy sötétségben. És ez a legnagyobb baj, probléma ismét, újra, megint. Mert mondjuk sokadszorra, az egy dolog, hogy megvan a szokványos klisés maszlag, de ha nincs mi kihúzza a csávából (szarból?) a filmet, akkor ott elmúlik, megszűnik minden hangulat, minden varázs, ami a filmet kell, hogy jellemezze. Ezért elsősorban a horror, thriller - „gore” elemek a felelősek, azonban a Mirrors esetében is csekély számuk, és a tény, hogy szódával érhetők tetten, mindent elmondanak nekünk. Ugyanazt kaptuk, amit eddig megszokhattunk már évről-évre a műfaj e „remekein” belül. Azaz, közel, semmit. Semmivel nem lettünk okosabbak, és egy ősz hajszállal se lettünk gazdagabbak a nézés után. Ez van. Dicsérni a filmet ezek szerint halott ügy lenne. Ám mégis a zenéért, vagy Amy Smart „véres” jelenetéért, ne tovább a befejezéséért érdemes perceket áldozni rá, de nem órákat. A sablonosság kerít hatalmába, amitől aztán végképp felmegy benned a pumpa, a kiégett zsaruval, az ő betegségével, szavai hiteltelenségével, na meg a gyerekekkel.

Próbáljuk elhitetni magunkkal is, hogy volt értelme másfélórát áldozni rá, de pár nap távlatából visszanézve, vagy visszagondolva rá, ennek sok értelmét nem látjuk, sajnos. A fentebb már említett, nevezzük pozitívumoknak a snittjei ugranak be halvány foltokban, más semmi.

Úgy ültünk neki, mint a gyerek a kirakónak, tele voltunk naiv kíváncsisággal miközben tudni véltük, hogy az egyes kirakós darabkákból csak egy dolog, kép születethet meg a leges legvégén. Közben-közben nekiuntunk, ásítatunk, le-leálltunk egy pillanatra, aztán újra a tettek mezejére lépve vártuk a hatást, hogy jöjjön, s győzedelmeskedjen a minden elsöprő igazság, szerelem, és jóság a tükrök felett. S hiába kellene egy nem várt hatást kiváltani belőlünk a csattanós befejezésnek, addigra már csak egy fejbiccentésre futotta, és egy beismerő vallomásra: meg-megígértük, hogy egy ideig nem szeretnénk újra látni ezt.

 

A "huszonnégyes” pasas Kiefer, ha emlékeim nem csalnak még olyanokat nyilatkozott régebben, biztos a promo kedvéért, hogy ő aztán nagyon, így meg úgy félt a forgatás során, vagy mifene, - bár ez nem igen látszott a teljesítményén, nah. Tesszük hozzá jó volt, és lehetett neki, mert ebből mi sz*rt se éreztünk, már elnézést. A lényeg a lényeg, hogy ő csak tette azt, amit kellett, azonban hiába akart kitörni a zsarus ideálból nem igen jött össze neki. De végtére is nem húzzuk le, ámbátor útravalóként adunk számára egy tippet, legközelebb kerülje messze nagy ívbe a filmipar e ágát. 

 

Zárásként feltehetjük a kérdést: Tükröm, tükröm mondd meg nékem, mennyit ér(het) ez a film a pontszámok jegyében? Hát talán egy négyest. Tudjuk igen, hogy erősen és szigorúan ítélkezünk általában (mindig) a horror és thriller művek felett, de azért ez a Tükrök is egy jó példa volt arra, hogy nincs min felkapni a fejünket. Pár ígéretesebb snittől eltekintve szépen beáll a sorba, és leköveti az utóbbi évek „klasszikusait”. Ez pedig nem éppen a legjobb választás, szerintünk, legalább is.