Eljön minden ember életében egyszer az a nap, amikor eleget kell tennie abbéli kötelezettségének, hogy az éjféltől tartandó filmvetítési lázat egészen kora reggelig ki kell bírnia mindenféle ásítás, horkolás, és alvás nélkül. Jelentem tisztelettel ez is megvolt. Nem is akárhogyan. Minőségi filmek vártak a túlfűtött nézőkre, jelentkezőkre. Akik a diáknapi first day lezárásaként úgy gondolták, megnéznek még pár alkotást azért, hogy kellő mértékkel és lelkesedéssel ráhangolódjanak a következő napra. De egy szónak is száz a vége, filmet film és film követett egymásutánban mindenféle jelentősebb veszekedés letudta nélkül. És akkor gondoltam, hogy írok pár sort az ott látott alkotásokról, amelyek nem éppen nyűgöztek le, de dicséretére legyen mondva a főszervezőnek egyszer sem aludtam el, így már ebből a szempontból is jó emlékekkel zártam azt az estét, reggelt, vagy mit tudom én mit már. De  az biztos, hogy jövőre már én szolgáltatom a menüt, mert be kell ismerni ez a hatos csomag nem éppen volt világmegváltó számomra.

Hogy mik is voltak azok? Hát ha emlékeim legmélyebb bugyrából próbálok előkotorászni filmes élményeket, és emlékeket, akkor olyan film remekek jutnak eszembe, mint az Ideglelés, A nagyi szeme fénye, Eurotrip, A pofátlan, A Blöff, Túl a sövényen, és akkor azt hiszem nem volt más, de megesküdni rá nem mernék, a nagy szűrt alma ivászat utóhatásaként ennyire futja, elnézéstJ

Ahogy az látható és kiolvasható az előző lista tartalmából, eléggé vegyes és nem mindennapi filmparádét kellett „kibírniuk” az ott ülőknek, résztvevőknek. És még egyszer megjegyezném tehát, én kibírtam, sokakkal ellentétben…

Az idegeimre ment. De nagyon. A felspannolt társaság túlnyomó része is hozzám hasonlóan vélekedett erről. Néhányan már e bizonyos első vetítés után, inkább az ajtó felé vették az irányt. Bár lehet, hogy gépész kolléga szavajárását idézve: csak túl sok volt a szöveg a nézőtérről, akik így nem tudták befogadni a film igazi lényegét, érzetét. Lelke legyen rajta. Beszéltünk ám eleget, mint a moziban, de az vesse rám az első követ, aki azt mondja, hogy az ideglelés annyira, de annyira jó film. Sajnos a többség, a már említett úriember kivételével nem tudta értékelni azt a színvonalas másfélórát. És már a film felénél felreppentek olyan hírek, hogy esetleg egy ideglelés második részre is belekezdenénk, amelyre hál’ Istennek nem került sor a továbbiak keretében. A filmvetítés egyik pozitívuma volt ez teszem hozzá gyorsan. Magáról, az Ideglelésről annyit mondhatnék, hogy személy szerint nekem nem tetszett. Valamiért feszültséget, meg izgalmat várt a jó nép, aztán majdnem össznépi alvás lett belőle. Semmi, de semmi nem jött át a filmből, és akkor oké, igen beszéltem, nem figyeltem annyira, de már a legelején kellett volna, hogy lekössön, és a film végéig a babzsákomhoz szegezzen, de nem így lett. Nagyon nagy csalódás volt részemről. Unalmas kezdés, teljesen hidegen hagyó folytatás, és gáz befejezés. Hiába a kézikamerázás úttörője valahogy nem tudtunk bepánikolni, stb. De szerintem mindenki érti mire gondolok. Elég csak emlékeznem arra a furcsa befejezésre, amit vártunk nagyon, aztán nem hittük el, hogy azzal vége is lett a kínszenvedésnek, meg elég csak felhoznom példaként a kiscsaj sírógörcs rohamát, amely szó-szó nagyon viccesre sikeredett. Mármint nekem, de azt hiszem nem vagyok egyedül újfent. Ha pontszámot kéne rádobni egy ilyen kusza értékelés végén, akkor meg kell valljam, hogy körülbelül hármas lenne az ideális, amit adnék, és amit megjegyeznék a végére az ott elhangzott szövegelésből:”akkoriban tényleg nagy filmnek számított”. Na jah.

Kellő frusztráció, körömrágás, és hajtépdesés után a vígjáték műfajra eveztünk, amely elsőre nem igen érte el célját, ezt el kell ismerni. Sok tényező volt, ami miatt kényszerültünk odébbállni a Nagyi Szeme Fényétől, az egyik volt gépész kolléga véget nem érő szófecsérlése, a másik pedig a maximális hangerő turbó fokozatának meg nem értése. És akkor ugortunk tovább, de előtte azért pár mondatban még szeretnék megemlékezni a filmről, amely talán a nem lenne rossz kategóriát súrolná egy kis eseménydúsabb és viccesebb jelenetek megfűszerezésével. Itt is a forgatókönyvvel voltak leginkább problémáink, hiába hallunk fél füllel néha egy ígéretes, újszerű frappáns humorbonbont, azt azonnal lerontja a következő klisés képsorok agyon reklámozott poénjai. Ismerős ez már valahonnan, de amit azonban a pozitívum számlájára írnék, az a soundtrack. Ami elég jó kis ütős anyagra sikeredett, s a már említett újszerű poénok. Aztán kifújt. Mert a színészek játéka nem volt magával ragadó, míg a történet se volt nagy szám. Úgy igazából se eleje se vége koncepció igaz a leginkább a másfél órára. A túl sok füvezés kicsit már uncsi, ezt megpróbálták ellensúlyozni a hülye anyánál lakó gyerek/főhős videojáték foglalatoskodásával. De nem nagyon sikerült. Egyszer meg lehet nézni, itt és most erre rádobnék egy ötöst, és ebbe nagyon nagy szerepe van az ost-nek, nálam.

Következett a balul elsült választás után az Eurótúra, amit mindenki szeret, és amit mindenki látott már legalább egyszer, de a hangulat tetőfokán mindenképp be kellett venni a menü közé, ha már az ember elvileg vígjátékot akarna látni a két szíp szeme előtt. Na igen. Jelen filmremekünknél sokan kipontozódtak (olvasás miatt) és „zajukkal” elég nagy szenvedést okoztak azoknak, akik még ébren próbálták volna tovább nézni ezt a filmet, amiről alig ha kell sokat beszélnem. Páran el is sütötték a nézés közben, a hú de ez mennyire jó szöveget, aztán utána már azon vettem észre magam, hogy majd két ember társaságában nézem ki tudja hányadára a képsorokat, meg a feliratot, amelyet akkori időtájt nem éppen a legcélszerűbb volt olvasni, amint azt már említettem. De hát megcselekedtük, amit megkövetelt a haza és ezen is túljutottunk nagy nehezen. Ha a kritikusi vénámmal próbálnék élni, akkor erős lenne a gyanúm, hogy nem nagyon és agyon dicsérném az Eurotripet, elsősorban azért, mert elsőre sem fogott meg már igazán, nem hogy harmadjára. A lényeg, hogy forgatókönyv-ügyileg nem nagy szám a film, a befejezés például elvileg nagyon is kiszámítható volt, és különben sem kellett sok vért izzadni a megálmodónak, mert ezt a sztorit kigondolni nem volt túl nagy teljesítmény, ugye. De azért tudjuk, hogy a poénok miatt szeretjük a vígjátékot, s ami igaz, az igaz, ebből van is egy néhány ebben a másfélórában. Ámbár azt se lehet elfelejteni, hogy volt pár túlerőltet jelenet, amit talán ki is hagyhattak volna egy az egyben. De hát ilyen ez az ipar, senki nem meri meghúzni a váratlant, s az újat, és így már évek óta nem születik egy olyan jó igazi vígjáték, amitől nem csak egy vagy kettő, hanem több ember is könnyezne, és a földön hemperegne a látottaktól és halottaktól. De hátrább az agarakkal, mondom ezt magamnak, mert azt kell szeretni, ami van. És jelen adott pillanatban ez az utazásos múvi nem volt rossz. Azonban valami hiányzott belőle itt is, ott is, Mind a sztoriból, mind a poénokból. A szereplőkre kitérve, manchesteri főszúrker Vinnie Jones karaktere volt a legjobb, a többiek nem vitték túlzásba, hozták a megírt hülye, okoskodó, bugyuta, és szép csinilány szerepét, míg Matt Damon pedig énekesként és kopaszként elég furán nézett ki. Mert ő volt az, még ha sokak ezt nem is akarták elismerni és elhinni. Pedig  gépész kollégával egyetemben(mint nagy filmesek) mondtuk, hogy ez csak a ő lehet, és ennyi. Bár így utólag a stáblista legördülésekor pontot tehettünk volna az est egyik legnagyobb visszhangját kiváltó kérdésre, de nem kell mondanom, sokan akkor már tengerparttal, hawaiial, meg milliós kötegekkel álmodtak, nah szép.

Értékeljünk akkor ebből, az itt elhangzottakból, ami számban úgy mutatkozik meg az én olvasatomban, hogy hetes se tovább. És akkor szerintem lehet megdöbbeni egyeseknek.

A pofátlan. Aki nem látta az nézze meg, aki látta az még egyszer ne nézze meg. Szerintem. Mert nagyon átlagosra, amerikaira sikeredett. És hiába pár jó poén elgördülése, a nagy szívszakasztó befejezéstől, juj spoiler, semmi nem mentet meg minket, ahogy azt már akár a legelején is elgondoltuk. De hát ezt talán kevesebben ismerik, úgy hogy egy mondatban annyit érdemes a sztoriról elregélnem, hogy miután főhősünk úszik az adósságban, - mint mi a szűrt almaléban, gondol egyet és fogyatékosnak, - jaj de gonosz – tetteti magát, begyűjtse és felvegye az olimpián a jó magasra rúgó győzelemnek járó pénzdíjat. És akkor minden a terv szerint alakul, azonban mindig közbe jön valami bökkenő. Elsőre az alapsztori nem nagy szám, túl sok ilyet láttunk már ahhoz, hogy most az kelljen mondanunk, vagy éreznünk, hogy ez mennyire új már és a befejezés is kiszámítható, míg a poén melletti szokásos szerelmi szálnak se volt sok lényege, szerintem. A poénosra vett részek nem mindig érték el céljukat, de hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem vettünk legalább egyszer. A nagydarab fekete piros izomtrikós ürge nagyon nagy volt, míg a főszereplő Johny Knoxville is próbált hülyét alakítani, már elnézést, de valamennyire sikerült neki, bár nem volt nehéz gondolom, és teszem hozzá nyomatékosítva. A lényeg, hogy olyan középszerű játékot láthattunk a szereplőktől, nem volt olyan vészes, de nem is tudunk senki előtt meghajolni. Ez van. Egy hármast talán megérne, de soha többé nem nézném újra, meg hát van más is.

A nézőközönség reakcióiból nem tudtam sok mindent leszűrni, mert vagy két ásítás közepette próbáltak nevetni, vagy úgy elaludtak, hogy azt már öröm volt nézni. Tehát összevetve elmondható, hogy ez az alkotás megdöntötte az egy filmre jutó elalvók számát.

Miután majd mindenki már felébredt a szomjúságtól, vagy a naptól, akkor úgy éreztük, hogy  valami más kell, valami, ami nem olcsó vígjáték, de nem is olcsó antihorror, hanem olyas valami amit mindenki messze menőkig tud értékelni. És ez volt a Blöff. Amely nagy népszerűségnek örvend, nem hiába. Hiszen a filmvetítés egyik csúcspontjaként vonul be a mi történelemkönyvünkbe, az est legjobbja címét ez kapta, legalább is tőlem. Én például csak pár hónappal ezelőtt láttam, de másodjára is nagyon kellemes gengszter vígjáték volt. Amiben kiemelendő a forgatókönyv, a zene, a színészek játéka, és még a humorbonbonok száma se mondható csekélynek. Tehát minden szempontból igazi jó film, nagybetűkkel. A jó beszólások, s dumák azt hiszem csak még jobban rápakolnak az alig ha nevezhető rossz hangulatra, majd mindig történik valami, és mindig tud valami újat mutatni, egy újabb megnézés során is, akár. És akkor a szereplőkre se lehet egy rossz szót szólni, mert akár Del Toro, Pitt, Statham, vagy Vinnie igen csak jó alakítással vesz le minket a lábunkról. Arról meg hogy Pitt milyen szép volt már akkor is, itt most nem fogok szavazást tartani, mert úgy érzem ez már meghaladja a hatáskörömet. Maradjunk annyinál, s üzenve az elvakult fanoknak, hogy nagyon jó színész, s pont, élete egyik legjobbját alakítja, bár ez a félsor már majd összenőtt a nevével, azt mondom, hogy Jesseként is irtózat jót alakított, az megért volna egy minimum jelölést, s díjat. De visszatérve erre a filmre,  - amit hazánkban is csak az óév utolsó napján mernek vetíteni mindenféle műsorkészítés idegeskedése nélkül – nem tudok nem adni rá kilenc és fél pontot. Az hogy az a fél miben veszett fel, azt nem tudom, de érzem, hogy ez nekem most, csak, még, ennyit jelent pontszámban.

A blöff megtekintése után úgy éreztük, hogy ez volt a csúcs, és itt kéne abbahagyni, mert reggel volt, mert fáradt voltál, mert nem aludtál, mert mindenkiből kettőt láttál. De egyes kipihent emberek, lásd olyanok, akik átaludták a fél vetítést, akkor mondták azt, hogy nézzünk már meg még egyet. És e mondat elhangzása pillanatában éreztem úgy, nekem tovább kell állnom, mielőtt én is elaludnék szégyenszemre, s azt mondtam: menni kéne már. Hiába a Túl a sövényen animációs meséje, valahogy nem tudott minket lázba hozni, s tovább ott tartani akár egészen délig. Sajnos nem láthattam újra a történetet, de nem én lennék, ha nem tudnék róla egy pár mondatban megemlékezni, és egy pár szóval megkritizálni azt a másfél órát, amit még valamikor korábban rászántam erre a műre. Jó volt. Ennyit leszögeznék előre. És akkor miért is tartom magam ehhez az állásponthoz, az most majd kiderül. A történet mindenki előtt világos, ahogy azt jól sejtem. És gyorsan hozzá is tenném, ötletes forgatókönyv, nem mindennapi animációs gagyi, amit csak a szép és bájos figurák, s állatok miatt akarnak jó pénz fejében eladni. Ez a film aranyos, humoros, amilyennek lennie kell, forgatókönyv-ügyileg nincs benne oltári hiba, rendes kezdés-befejezés, úgy, ahogy azt akkor el nem képzeltük volna. Talán, én egy kis több vígjáték elemet raktam volna még „bele”, de így se volt rossz, sokszor röhögtünk rajta. Voltak kicsi utalások, klisék a korábbi animációs filmekre tekintettel, de annyira azért nem zavarta a szemünket. Ha a kezünket a szívünkre tesszük, akkor elmondhatjuk, hogy láttunk már ennél jobbat is, a TaS is megpróbál egy kicsi mondanivalóval, tanulsággal szolgáltatni úgy ahogy azt megszokhattuk már, de nem tudjuk eldönteni, hogy a gyerekek a 3ds állatokért, vagy a felnőttek a tanulság miatt kell hogy megnézzék, a lényeg az, hogy az egész család nézze, mert szerintem megéri már csak Hami miatt is. A lényeg, hogy pontszám-ügyileg olyan hatos környékére saccolnám. De hát ez vagyok én.

Kicsit rövid, kicsit hosszú memoárom ezzel véget ért. Az biztos egy hamar nem fogom elfelejteni azt az estét és reggelt. Köszönöm is szépen. De amellett kitartok, hogy jövőre én szolgáltatom a menüt, mert ha most nekem kellett volna kezelnem a távirányítót, akkor a következő darabok érkeztek volna sorjában: REC – ha feszültségre vágysz, Halálos temetés – ha nevetésre vágysz, Golyózápor- ha hülyeségre vágysz, Az illuzionista – ha mentalistára vágysz,  Juno – ha oscar díjas filmre vágysz, és The Mist – ha Kingre vágysz…és persze FilmFelKeltés - ha kritikára vágysz...Jó étvágyat hozzá!