Intro

A sztori

Benjamin Barker borbély, a viktoriánus Londonban él, szép feleségével és bájos kislányával. A gonosz Turpin bíró azonban szemet vet az asszonykára - és a csábítás legesgyszerűbb módja az, ha Barkert, hamis vádak alapján száműzik. Barker azonban - Sweeney Todd néven - visszatér, és szörnyű bosszút esküszik mindazok ellen, akik tönkretették az életét. A bosszúban segítője lesz Mrs. Lovett, a pitekészítés nagyasszonya, aki titokban szerelmes Toddba... 

A történet

Kezdeném azzal, hogy nagyon vártam a filmet, de mire eljutottam a moziba, halálosan fáradt és nyűgös voltam - ez egyetlen dolog miatt fontos, mégpedig azért, mert egy kicsit befolyásolta a véleményemet. Másrészt, a mozi borzalmas volt (Aréna Plaza...), "filmszakadás" az ötödik percben, tíz perces szünet, de közben azért bekúszott a vászonra egy hatalmas autóembléma... Úgyhogy ezek után nehéz volt "elvarázsolódni" - a Sweeney Todd azonban teljesen magával ragadott.

A film látványa valami fantasztikusan jól sikerült: a "disznók és patkányok lakta" Viktória-korabeli London a kék és a szürke különböző árnyalataiban pompázik, a szereplők bőre halvány, a szemük karikás, a hajuk kócos - ez csak még jobban ellenpontozza a vér elképesztő, földöntúli vörösségét. Ezzel egyrészt eltávolítja az embereket a gyilkolástól, mégis kihangsúlyozza azt.

A film tulajdonképpen a bosszú beteljesítésének története, némi szerelmi szállal megfűszerezve: hogyan jut el Sweeney Todd attól, hogy visszaérkezik Londonba, odáig, hogy bosszút áll a családjáért. Semmi bonyolultság, a sztori fordulatai is meglepően kiszámíthatóak - és ez nem baj, hiszen a látvány, a zene és a színészek viszik magukkal az egész filmet.

Végig azt éreztem, hogy Mrs. Lovett sokkal erőteljesebb, kidolgozottabb és bonyolultabb karakter, mint Todd maga - a férfi motiváció végtelenül leegyszerűsítettek, nem akar semmi mást, csak kinyírni mindenkit, aki az útjában áll. Nincs jövője, a múltjából is csak annyi, amennyi a bosszú életben tartásához szükséges. Ezt pedig Depp nagyszerűen adja elő: végig olyan, mintha egy teljesen más világban élne, nem vesz tudomást a körülötte zajló eseményekről, csak az érdekli, hogy a bosszúját beteljesítse. Mrs. Lovett viszont álmodozik, tervei vannak, folyton a jövővel van elfoglalva, a múltat pedig szeretné végképp eltemetni.

Igaz, hogy JD és HBC viszi a filmet, azonban a mellékszereplőkre is érdemes odafigyelni: nagyszerű karakterek, de egyáltalán nincsenek leegyszerűsítve, nincs igazán jó és gonosz, csak emberek, akik valamilyen módon el akarják érni a céljukat - az eszközök pedig, amelyeket felhasználnak ehhez, egyáltalán nem számítanak...

Meglepetés volt számomra a zene: nem is elsősorban a fülbemászó dallamok (musicalről van szó, ilyesmit el is várhat az ember), hanem az, mennyire jól énekeltek a színészek...

A film vége engem egy kicsit zavart: elkerülhetetlen volt ez a fajta lezárás, de akkor is fura volt. Egyszerűen úgy éreztem, lehetett volna még folytatni valahogy, ki lehetett volna még bontani néhány szálat... De lehet, hogy csak azért örültem volna ennek, mert akkor tovább maradhattam volna a "mesevilágban". :-)

Szereplők

Tim Burton megint a kedvenc színészeivel dolgozhatott együtt: a kalózkapítányból dalospacsirtává átlényegülő Johnny Depp-pel, és az őrületes Helena Bonham Carterrel - nekem az utóbbi sokkal jobban tetszett, erős az alakítása: törékeny, vágyakozó, de végtelenül ravasz és gátlástalan pitestütő asszony. Turpin bírót Alan Rickman, jobbkezét pedig Timothy Spall játsza. Mindegyikőjük jó volt, de egy kicsit olyan érzésem volt a film alatt, mintha mindegyikőjük karakterét láttam volna már korábban... Rövid időre feltűnik Sacha Baron Cohen is, Todd riválisának szerepében - kellemes megerősítése annak, hogy a komikusnak ezernyi arca van.

Pozitívum

A látvány, HBC játéka

Negatívum

Túlságosan leegyszerűsített történet, végjáték, szerelmi szál

Csúcspont

A tengerparti jelenet