FilmFelKeltés

Finding Amanda (2008)

inmfc - 2009.03.16. - Szólj hozzá!

Keressük meg tehát Amandát! Kit? Hát Amandát, aki rossz útra tévedt időközben, a testét árulja, meg szippant is egy-néhányat, ha kedve szottyan. Ez az ő élete, nem akar itt felszolgálni aprópénzért, hanem inkább a habosat választja, ami nem feltétlenül jó, hisz megbújik ott, mögötte a zord, rideg valóság is, de van prima autó, ötcsillagos lakás, micsoda szépfiú, akkor mi kell még? Persze tudja ő is, s tisztában van vele, hogy nem könnyű ezt végigcsinálni, viszont ezt még mindig jobbnak tartja a másik életénél. Azonban vannak, akik nagyon izgulnak érte ott otthon, ezért eljönnek érte, Vegasba, nem megnézni, hanem más ok miatt, de ez már a jövő zenéje.

Oké, ennél azért összetettebb a sztori, de nagyvonalakban úgy körülbelül ennyit tesz a Finding Amanda története kérem szépen. Természetesen csak az egyik oldalt mutattam be fentebb, a címben is szereplő egyént, de hát aki keresi, az se egy nem semmi alak. Kérdem én: kiket eresztettek ide össze, most komolyan? S mindezek ellenére, vagy inkább tetején, fejében, nagyon ott van a hangulat, meg van benn ily kis real életszag is, amitől kicsit jobban átjön ez az egész problémahegy vagy inkább lavina dolog.

Ami egyszer megindul, egyre nagyobb és nagyobb lesz, aztán addig halad, robog előre célja felé, míg mindenkit nem kebelez be. Kábé ezt jelenti számomra a szerencsejáték fogalma. Erre is rohadt könnyű rászokni, lásd mint a cigire, de utána levakarhatatlan lesz, beleivódik a hétköznapjaiba, az utolsó filléredet is odaköltöd. S mikor már az is elfogy, üres lesz a zsebed, akkor kitalálod a kitalálhatatlant, csak hogy újra ott legyél a pályán, lásd ahogy futnak el előtted a milliók vagy mit tudom én…

Nem lehet egyszerű érzés, az biztos. A főhősünk, aki valamilyen televíziós producer, író féleség, na neki van ez a betegsége, ugye. Jóformán nincs nála „buksztárca”, meg a felesége is ellenőrzi percenként, ne tovább elvonóra is jár face to face, de hát sajnos már késő, nagyon késő. Újra és újra akarja érezni a lovak ízét, szagát. Teljesen belehabarodott a játékba. Korábban még sikerült kijózanodnia, azaz a drogtól meg piától elköszönnie, no thanx (haha), azonban a lóversenyes fogadásos pechszériás sorsát nem tudja maga mögött hagyni, megy az vele, szakadatlanul, robog, és most még Vegasba is futás…dekár

le fogok szokni a szerencsejátékról, elmegyek Vegasba...

Több mint valószínű, vagy úgy gondolom én, hogy az ilyen embernek, mindig az van, az lehet szeme előtt, hogy mikor nyer már. Kicsit idegbeteg típus az ilyen, ott akar lenni, a nap minden egyes percében, és csinálni ezt az lojális ügyet. Na ezt a figurát hozta nagyon jól vissza ez a Matthew Broderick gyerek. Aki persze már koránt sem gyerek, viszont nagyon komolyan elfeledkezett róla a világ, amiért azért hatalmas ejnyebejnye, mert bírom a srácot, és itt is odatette magát. Egyszerű palinak tűnik Broderick, s jól is hozza ezeket a szerepeket, azonban tud színészkedni, azt mondom. Cool volt hozzá, nem mintha ráöntötték volna, de simán elbirkózott vele, oly kisujjból. Hol van már a Ferrari, ugye?

S ha már ennyire rátértem a színészre, akkor a párját, Brittany Snow-ot se lehet csak úgy ám elfelejteni, minden szó nélkül. Brittany is jól hozza a kiscsaj, nagylány(?) szerepét. Nagy szövegei voltak, annyi szent, és szép párost alkottak Metyúval, szóval egy panasz se érheti a ház elejét, emiatt.

Na de mielőtt teljesen eltérnék a tárgytól, mondanám, hogy a Finding Amanda azért nem várt hatást eredményezett, hozott magával. Nem számítottam ennyire jó dumás filmre, aztán csak kaptam a fejem össze-vissza, hogy miket nem beszélnek a másfélóra alatt, itt nekem. Mert igen, jól olvasod, a szöveg az nagyon ász, a dialógusokat egytől-egyig jól megírták, van min lehet mosolyogni, s volt min meg szakadni is lehetett rendesen. S bár igaz, hogy ez utóbbiból kevesebb volt, de a mosolyt csak ritkán lehetett levakarni az orcámról, pedig végtére is nem vidám téma ez, csak hát a készítők nem vették komolyra ezt az egész szerencsejátékos dolgot, így van okunk, okom mosolyogni, állandóan. A drámai részét is megkapjuk persze. Amikor kell visszaveszünk a jokerségből, és megállunk, komolyra fordítják a szót. Azonban itt se lehetett azt érezni, hogy túldramatizálták volna a dolgot, vagy átestek volna hirtelen a ló túloldalára, nem-nem kérem szépen, hanem szépen tudatosan adagolták belénk, így aztán egyszer csak lejött az egész valóságos, sötétebb hangulat és festés, ami egyáltalán nem zavaró, szerencsére, sőt.

Hangulatilag azért volt benne némi ingadózás, de alapjában véve, jó kezdés, egy problémamentes, normális befejezéssel, semmi gond nem volt itt. Néha elfogyott a pénz meg a tantusz is, olyankor leült picit, aztán pár perc múlva új erőre kapott, egy újabb hatalmas beszólás, duma közepette. Mondom nagyon ászok voltak, csak ezek miatt már megéri egyszer belenézni, szavamra mondom.

Hát gyerekek a címmel nem akartam nagyon itt vesződni, mert nem az volt a lényeg fentebb, de itt egyszerűen ha akarnám se tudnám nem elkerülni ezt a zseniális címet. Aki esetleg lemaradt volna róla, annak jelezném, hogy a polcokon vagy máshol, ha mégis a kritika felnyitotta a szemét, akkor Szesz, szex és steksz címen tudja magához ölelni, megkapni. Adok egy percet mindenkinek, ennek le kell esnie, fel kell dolgozni. Addig is jó film volt ez a Finding Amanda, kicsit komédiás, kicsit drámai, ahogy azt kell. Kapunk jót és rosszat. Hét pont, a zsákba. Ilyen meglepetésszerű izé volt ez. Mindenképp írtam egyet róla, random, mert nem volt betervezve. Keresd te is! És lásd!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 7 finding amanda

Angus, Thongs and Perfect Snogging (2008)

inmfc - 2009.03.14. - Szólj hozzá!

Most ez így felvezetésképpen biztosan hülyén veszi majd ki magát, de egyszerűen nem kertelhetek, nem hagyhatom magam, ki kell nyilatkoztatnom az igaz valót, hogy ez a tini baromság még a sztárokkal meg a raklapnyi méretű érzelmekkel feldúsított filmeknél is jobban bejött, ez van. Természetesen szó sincs itt nagy változásokról, a világ totális összeomlásáról, ergó a világvégéről, mert ez a tinifilm (is) több sebből vérzik, és jócskán akadnak benne meredek pillanatok, amiket talán csak a célközönség tud elnézni jó nagy szívekkel, viszont tud mosolyt is csalni az ember orcájára, és néhol még élvezhető is. Micsoda? Na de álljunk meg egy pillanatra, vegyünk egy nagy lélegzetet, különösen azoknak tanácsos ez, akik már elhagyták a második ikszet, és csak akkor, csak is akkor folytassák a kép alant a folytatást.

Nincs mit titkolni, ez egy ízig-vérig tinifilm, tiniknek. Azt mondanám, gondolnám, hogy inkább nekik, mint nekem, de hát ha már az élet úgy hozta, s ezt a dobta a gép, akkor minden további nélkül egyszer simán lenyelhető gyógyszer ez, aminek meg vannak a saját kis mellékhatásai, de ahogy említettem feljebb is, szerethető, imitt-amott. Annyi szent, hogy nem mindenki lesz képes befogadni, vagy elfogadni a néhol erőltetett, kicsit már izzadságszagú minutumokat, ez biztos. Lehet is itt kibúvókat keresni meg találni, hogy nem az én korosztályom, és hogy én már túl vagyok ezen, de valakit meg lehet pont ez éltet, hajt előre, hogy visszaidézze, nosztalgiázzon egyet a film által, kvázi milyen is volt az ő tinis korszaka… Hát tuti nem ilyen, ugye.

Ami egyfajta „pozitívumként” írható fel a film számlájára, hogy a nagy füstölés, szippancsozás, trinkülés az egy az egyben kimaradt, valamint a mai kommunikációs technikák, trükkök, - utalok itt a sajátos beszédre -, se kaptak semmilyen hangsúlyt, nocsak-nocsak… Nem ezek viszik a pálmát a filmben, akkor lehet, hogy nem is jó helyen járok? Na jó van, nem fogok itt megbélyegezni senkit s semmit, a film a tiniszerelemről, a tiniproblémákról szól, ezek vannak a középpontban egy tizennégy éves kiscsajszi szemszögéből, akinek életét vesszük górcső alá.

Tehát ő a mi kis főszereplőnk, aki átéli korának minden egyes baját, meg nyűgjét. Harcol az elemekkel, az emberekkel, az érzelmekkel rendesen. Először is ott vannak a szülei, akik mindig keresztbe tesznek neki és semmit se tesznek meg érte, de ami még ennél is aggasztóbb, rosszabb, az az, hogy, még a first kiss se volt meg tizen valahány évesen… Se csók, se pasi, ez egyenes út a halálhoz. De ami késik nem múlik alapon, új diákok jelennek meg, akikre azonnal rástartolnak a csajok, az Ászok, ilyen tinibanda tudod, a bökkenő az, hogy már foglaltak. Na és kit érdekel?

Ezek szerint már a tiniknek sincs könnyű életük, s helyzetük. Az Angus Thongs and Perfect Snogging jóformán semmi többet nem nyújt az átlagosnál. Hozza azt, ami elvárható, minden szépségével, meg csúnyaságával együtt. Néhol megmosolyogtat, mert azért a nevetés inkább kerülendő fogalom ebben az esetben, néhol meg alábbhagy, visszavesz az amúgy se szédületes tempóból, s annyira leül, hogy már bajok lesznek. Tényleg hihetetlen volt látni, hogy két igen csak jónak mondható, nevezhető jelenet között, hogyan bújhat meg egy totálisan katasztrofális unalmas banán rész. Komolyan mondom, ha ezek a részekre jobban ráfeküdtek volna az experték, akkor ebből talán még egy élvezhetőbb másfélóra is születhetett volna. Azonban a vég, amit kaptunk, a produktum a kezünkben, az sajnos telis-tele van üresjáratokkal. Az embert, leginkább a filmet csak az a tudat menti meg, hogy tudja, érzi legbelül, van még pár jobb snitt a tarsolyban, amiért érdemes szenvedni egy kicsit, nagyon. Ezért ül ott tovább és tovább, míg vége nem lesz.

Amit azonban nem lehet elvenni a filmtől, az a kezdés. Persze kiszámítható is, abszolút nincs itt semmi meglepetés a történetben, mintha valami tündérmesét néznél (micsoda befejezés?), de ahogy beszippant, az tényleg tanítani kéne. A főcím She’ so lovely - ja úgy ahogy kell magával ránt, követed végig az olajbogyót, amíg haza nem ér, ez nagyon cool volt, telitalálat. Jaj de kár, hogy utána ebből sok helyen engedett, ily kötelező drámai jelleggel. Néha már kicsit erőltetett volt, túlment egy ponton, és átesett a ló túloldalára nem egyszer.

A legnagyobb erény, vagy a dicsőség egyértelműen, minden kétséget kizáróan a zenének jár ki. A Soundtrack igazán szerethető, kellemes kis muzsikákkal van telepakolva, csakis olyanokkal, amiket hallhatunk is akár, hisz a fenti főcímdal is sokáig volt népszerű song a listákon. S ez csak egy volt, a többi pedig már rossz nem is lehet. Jó anyag.

A szereplőket nem tudom miért szidni, de miért dicsérni se. Néhányan nagyon beleélték magukat, az látható volt. Túl is mentek minden határon, de hát ha ilyen ez a mai fiatalság, ám legyen. A főhőscsajszi elég átlagos volt, ezzel szemben a fiú a bandás, aki új, jó nővel jár, emos beütéssel kicsit már feszélyezett, s sok is volt belőle, de ki lehetett bírni… A szülőket például még nagyon bírtam, az apuka dancingje nagyon ott volt!

Hát gyerekek sokan majd itt kifutnak a világból, s meg is értem őket, de azért nem volt olyan vészes a helyzet, mint amire speciel én számítottam előzetesen. Többnyire azt kaptam meg, amit vártam tőle, viszont adott egy kis pluszt a zenékkel, a baromi jó kezdéssel, s egy-két jó mosolygásos pillanattal, amik miatt nem tudok, nem lehet, négy pontnál kevesebbet, bár többet se szórni rá. Klisék, unalom, üresjáratok, már hihetetlenbe átmenő befejezés, szóval akadtak százával gondok, azonban az egyszer elment tipikus esete volt. Nem mindenkinek fogyasztható, de engedelmetekkel én most rányomok az OST-re még egyszer, hadd szóljon.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 4 angus thongs and perfect snogging

He’s Just Not That Into You (2009)

inmfc - 2009.03.13. - 2 komment

Aki folyamatosan figyelemmel követ, az tisztában van azzal, a ténnyel, hogy az utóbbi időben elég nagy feneket kerítek minden romkomnak. Talán azért is elsősorban, mert a kevés rossz mellett, annyi, de annyi jót lehet kapni és látni, a műfajtól, a műfajból helyenként, amik miatt már néha komolyan, minden létséget kizáróan megnyalhatom a tíz ujjamat, csak úgy. Lehetne itt sorokon át, keresztül példákat vetni, de az sajnos már ilyen nosztalgia meg dejavu érzés lenne, úgyhogy inkább nemes egyszerűséggel el is fojtom magamban, mert itt nem erről van szó, koránt sem. Hisz a Nem kellesz eléggé sajnos ékes példája annak, hogy hogyan kell minden pozitív, kellemes emléket egy „játékidőnyi idő” alatt semmisé tenni. Ezt tényleg nem kellett volna!

Pedig komolyan éreztem én, hogy itt aztán bajok lesznek. De azért az ember, mégis, a romantikus vígjátékok műfajában már látott egyet s mást, így aztán abszolút bizakodó volt egy pontig, a bizonyos kezdésig. Persze lehetett itt erre számítani, hogy ilyen nagy melódrámába, szappanoperába, limonádéba megy át a történet, viszont a Nem kellesz elégnek még sikerült ezt is felül vagy alulmúlnia. Nocsak…

Nem folyik az ereimben női vér, szóval ez is lehet, hogy közre játszik abban, amikor az merem állítani, mondani a filmről, hogy gyenge, rossz, egyszerűen klisékkel teli, a műfaj követelményeit hazavágja, miközben egy percre sem tud megérinteni, se a szívedben, se az arcodon. Ámbátor az is igaz, hogy nem nekem találták ki a filmet, hanem a fiatalabb (tinik?) korosztálynak, a másik nem fő képviselőjének, ugye. De akkor is, kérdem én, a mai világban ez hogyan történhetett meg?

Természetesen meg kellett mutatni - nem csak - a fiatalnak itt a nagy szerteágazó kapcsolatok rendszerét, a megismerkedés alap és írott szabályait a pasis és csajos dumákkal, kibúvokkal, hazugságokkal. Értem én, valamint az is rendben van, hogy ezen kívül még a nagy visszautasítást, a love be és kiteljesedését, meg hasonlókat is belepréseltek a készítők, csak hogy teljes legyen a kép, de ez már sajnos túl sok lett. Nem bírták, ennyi a történet. Egyszóval volt itt minden, s közben meg nagy semmi. Szóval vannak olyanok, akik már megtalálták a Nagy Ő-t, vannak olyanok, akik még keresik, és vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy megtalálták, pedig a sarkon ott áll egy Scarlett Johansson, na.

A történet világos, amolyan több szálon futó limonádé, „hétköznapi” (nane) emberekkel, akik közül egy még mindig nem találta meg az igazit, egy, arra, és csak is arra vár, hogy megházasodjon, aztán van itt egy szerelmi háromszög is, mindenki szeret mindenkit alapon.

Mondom én, elég gyermeteg próbálkozás lett ez a Nem kellesz eléggé. Nem tetszett, és most nem azért, mert, romantika, vagy vígjáték volt benne, hanem azért, mert egyik se. Tényleg lőjenek le. A mosolygás csak pár pillanatra költözik oda az orcámra, míg a nevetés meg egyenesen elkerült a film nézése közben. Ami azonban a legborzasztóbb az egészben, hogy a romantika faktor is a kukában landol. Se romantikus, se humoros, mi jöhet még? A bajaimat, problémáimat még tovább tetézi, hogy a vágó itt aztán nem volt elég magabiztos, így aztán jó hosszú időn keresztül kellett szenvedni a filmen, teljesen indokolatlanul. Egy rövidebb version sokkal célszerűbb lett volna, szerintem. Valamint az volt az ember érzése a nézés közben, mintha már egy túlnyújtott melódrámát látna, ily rétestészta jelleggel. Húzták-vonták, a hangulat sehol, irtó ciki ez, ebben a formában. Miért is?

Mert ezekkel a színészekkel –hogy is mondjam – be kellett volna húzni a kötelezőt. Oké, feltételes módba dobálózok a szavakkal, de ez az igazság. Tényleg felsorolhatnám egyenként ki miért nem tudott a kedvembe járni, s miért nem vagy miért igen okozott csalódást, azonban ez is teljesen felesleges lenne részemről. Hisz lehet, hogy akartak, próbáltak, meg minden, viszont egy idő után ennek már semmi jelentősége nem volt, beleszürkültek a darabba, kábé mintha ott se lettek volna. Ezvan.

Még egyszer hangsúlyoznám, biztos sokaknak tetszett, de van egy sanda gyanúm, hogy a célközönség nem én voltam, de ezt már mondtam. A film nekem nem kell, annyi szent, még egyszer, de még, egyszer, is eléggé elég volt. Három pont, ultra szirup, limonádé, régi tévésorozatokat meghazudtoló érzelmek, és kapcsolatok hálózata csak itt. Akinek ez bejön, mármint, hogy meg tud hatódni olyan dolgokon, amiken talán senki az égvilágon, na annak ez a tökéletes választás, máskülönben kerülje el nagyívben, azt mondom, mert inkább sírás, mint nevetés lesz a végén. Úgy ennyi.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 3 2009 he s just not that into you

The Unborn (2009)

inmfc - 2009.03.08. - 1 komment

Most komolyan, az ilyen filmek láttán, egyszerűen nem értem a műfaj készítőinek legjavát, értelmét? Ezek tényleg azt hiszik ott fent, a kamera mögött, a csapó árnyékában, hogy itt majd feje tetejére fordul a világ, meg kifutok a világból nagy ijedtségemben, amikor a kisasszony szellemeket lát vagy amikor sejtelmesen kinyílik egy ajtó? Ennyire azért már ne nézzenek vaknak, kérem szépen. Ettől talán csak a hatéves tudna sírva fakadni, meg félni ezerrel, ez a sokat látott, és most maradjunk a műfaj berkein belül, vén öreg rókáknak meg se kottyan. Pedig tényleg, szavamra mondom, megpróbálták, összekotyvasztottak mindent, ami a sikeres horror meg thriller műfajhoz kell, azonban semmit se értek el vele. Na jó, inkább beteszek egy nehéz képet, hátha valaki mégis rákattanna. De lejjebb már nincs kecmec.

Biza’ nehezen tudok szóhoz jutni. Nem ma meg tegnap volt, mikor egy ilyen kaliberű filmhez volt szerencsém. Kevés filmet szoktam lehúzni oly nagyon, de ez az Unborn, most ékes példája, meg bizonyítéka lesz ennek. Hogy is fogalmazzak tisztán meg érthetően: nem tetszett. Nagyon nem. Simán adhatnám, meg dobálhatnám rá a szebbnél szebb jelzőket, de azt hiszem, s jól gondolom, ez se sokat segítene a filmen, meg másokon, úgy hogy inkább mély vizekre evezek, s ott próbálom levonni a konklúziót, hogy a főhős néni se minden, és nem szerencsés innen-onnan lopkodni, mert előbb-utóbb valaki észreveszi, és az megbosszulja magát.

Meg ám, mert a The Unborn egy összelopkodott klisékupac, amin legfeljebb csak a Odette kisasszony látványa tud segíteni. Ki tudja hányszor pózol a plakátos formulában, de néha az embernek, a nézőnek már oly érzése volt, hogy ezzel akarják elterelni a figyelmünket az életbevágó, sokkal érdekesebb (hát ezzel vitázok még saját magammal) történésekről. Persze ami a szép az szép, ez letagadhatatlan, megkérdőjelezhetetlen, én mondom kellett az a PG-13 a testre. De azért inkább higgyem azt, olvasó, nem vagyok egyedül azzal a kérésemmel, hogy egy ilyen filmben inkább vért, meg izgalmat szeretnék, többet, sokat, amennyit csak lehet.

S itt, ezen a ponton máris problémahegyek jelentkeznek, meg ütik fel a fejüket. A hangulat, nevezzem feszültségnek, egy apró szikrája is alig akar megérinteni. Klisé klisé hátán, ami nem lenne akkora probléma, de mivel a feszkó, a nagy ijedtség csődöt mond és hiányzik a repertoárból nem egy helyen, így aztán ember unott pofával szemléli a dolgot, ezt a bravúros forgatókönyvet, amit alig ha lehetne lekövetni, meg újrázni. Borzalom.

David S Goyer, aki elég nagyban felelős a mozi kudarcáért, leégéséért, tud valamit vagy inkább semmit. Ezzel a történettel, amibe az Ördögűzőtől kezdve a keleti horrorokon át az Ómenig mindent belepréselt, szóval ezzel megmutatta megint a világnak, hogy egyedül nem megy ez. Lehet, hogy ért valamit hozzá, mármint a szakmájához, nem vonom kétségbe, távol álljon tőlem, viszont az Unbornt látva, az ember csak a legrosszabbakra tud gondolni. Na de ilyet!

Magáról a történetről annyit érdemes elkotyogni, hogy van egy babysitterünk, aki mindig rosszakat álmodik meg szellemeket lát. Aztán egyik nap a szeme színe is „megváltozik”, s attól kezdve érzi legbelül, tudja, hogy nincs semmi rendben körülötte. El is kezd nyomozgatni, az anyja után, meg valamiféle iker broder után, találkozik mindenkivel, lesznek segítőkezek, néhányan alulmaradnak a csatában, de mindez a nácik műve.

Igen, jól olvastad itt is a középpontba kerülnek a csúnya jól öltözött bácsik, akiknek, már megszokhattuk, mindenhez van közük a filmes életben. De mielőtt még nagyon elkapna a hév, mondanám, hogy nem teljesen irreális ez a cucc amit összehordtak, megpróbáltak vászonra vinni, csak hát természetesen nem így, nem ebben a formában kellett volna, sok értelme nem volt, az ember csak nevet rajta, már elnézést. S ez csak egy a sok közül, sok abszurd dolog közül, aminek egyszerűen nem volt helye a filmben.

No hangulat, no para, no vér - mert igen, kérdem én, hol volt itt a kecsöp - ezek után tényleg nincs mi megmentse a filmet a teljes szégyentől. Az ember bizakodott, reménykedett egész végig, hátha egyszer áttörik a falat, kitörnek a sablonból a készítők, és megmutatják a fogaik fehérjét, ám de ez nem történt meg. Egyszerűen uncsi, a mai világban ennél sokkal több kell. Nem is beszélve a furfangos (haha) sztoriról, ami aztán akkorát üt a végén, hogy ember legyen a talpán, akinek sikerül majd leesnie a székről azt látva.

Az Unborn megmentői, a színészek és az operatőri munka. Sac per kábé ezekre egy rossz szava nem lehet az embernek. Bár voltak itt is gyengeségek, nem árt csak Odette kisasszonyra célozni (azok az „irracionális cselekvések”), de legalább Gary Oldman valamelyest megpróbálja betömni a sötét lyukakat ezen a téren.

Egyedül a helyszínekkel, a képekkel lehettek nagyon megelégedve, de sajnos ezek se tudják a kusza gondolataimat a filmre összpontosítani. Talán a vécés jelenet emelhető ki, ami igazán elnyerte a tetszésemet, ott az teljesen rendben volt. Nem úgy mint a film egészben.

Először még abban reménykedtem, hogy legalább egy átlagos ijesztgetős amerikai tucat lesz, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez az Unborn még annál, az elvártnál is kevesebbre, gyengébbre sikeredett. Talán, ha Odette kisasszony nem lett volna, akkor most három pontot se érdemelne tőlem. Mert igen hármas, nem több, nem akarom viszontlátni, na. Utálom az olyan kifejezéseket, hogy ez értékes perceket, órákat vett el az életemből, de most valami ilyet éreztem, mikor gépeltem e sorokat, úgy ám. Aki ezek után is nagyon merész bátor harcos, az odaülhet elé a moziba, de utána nem szeretném azt hallani, hogy én megmondtam és igazam volt!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 3 2009 the unborn

Soul Men (2008)

inmfc - 2009.03.07. - Szólj hozzá!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Engem ért az a nagy megtiszteltetés, hogy ünnepélyesen bejelentsem és felkonferáljam a híres, mára már kicsit berozsdásodott, megőszült ’70-es évek soul bandáját, a The Real Dealt. A fiataloknak talán és lehet, hogy nem mond sokat ez a név, de abban biztos vagyok, hogy az öregektől, az ősöktől már hallottak valamit, ilyen néven futni, dúdolgatni. De inkább hagyjuk a rizsát, azt mondom, hisz itt vannak, kérem szépen, megannyi csatározás, háborúskodás után, újra együtt, békében. Csak azért vannak itt, ők ketten, név szerint Floyd Henderson és Louis Hinds, hogy méltóképpen megemlékezzenek, elbúcsúzzanak a társtól, egy szép dal, egy szép film keretében. A kérdés már csak az, hogy a közönség, a nagyérdemű mit szól hozzá? Hadd halljam: szeretnétek sétálni a parkban?

Én válaszolok, itt lejjebb, igen, szeretnék. Miért is ne? Indulás. Pedig ha emlékeim nem csalnak, akkor elég szkeptikusan ültem neki, még a leges legelején. Nem tudom pontosan megmondani vagy megmagyarázni, hogy mit is vártam a Soul Men-től, de nem sokat, és semmi jót, ezt határozottan tudom és állíthatom. Lehet, hogy ez a zenei műfaj, mondatta, éreztette azt velem, hogy ez, még egy esélyt sem érdemel meg. Aztán félretiporva a kisördögöt, meg az örök magyaros szkeptikus hozzáállás(oma)t, megvettem a ticketet a koncertre, beálltam az első sorba, és csak ámultam meg bámultam, mint inmfc a moziban, hogy ez mennyire jó tud lenni, szórakoztatni. Nesze neked vegyes érzelmek, meg minden, Samuel L. Jackson énekelni is tud, de még hogyan!

Tiszta komédia ez! Olyan hamisítatlan, meg emlékezetes. Rég nevettem ennyire jókat és jóízűen. Itt aztán minden megvolt, ami egy igazán kellemes, marha jó hangulathoz kellhet. Ahogy említettem, nem vártam semmit, gyerekek, aztán, úgy ahogy van elkapott, minden muzsikájával, meg énekesével, gondjával, poénjával együtt. Valahogy így kell ezt. Félre értés ne essék, természetesen nem egy nagy világmegváltó alkotásról beszélek nagy szavakkal, hanem egy olyanról, ami minden várakozásomat felülmúlta, és ez teljesen meglepett, megfogott, annyira, hogy aztán ne tudjak vele betelni, még sokáig, az OST hallgatás közepette, és után is.

Tartom a tétet, meg a véleményemet, akkor is, továbbra is, amikor azt mondom, kicsit hazabeszélve, hogy a forgatókönyv bizony nem nagy szám. A középponttan: valaha szebb és jobb napokat is átélt mostanra csak megöregedett, megcsömörlött sztárok, énekesek, akikről elfeledkezett a világ, és akik nem felejtettek el semmit, egymásról, de most mégis tovább kell lépniük, még egy lépést. Lehet maguk miatt, lehet a pénzért, lehet az elhunytért, lehet értünk, a nézőkért. De újra csapatként kell együttműködniük, harcolni az elemekkel, a hangokkal, a mozgáskoordinációval, meg minden a világgal.

Oké, ez most nagyon drámaira lett, viszont megnyugtatok mindenkit azért ennyire nem veszi komolyan a dolgot a Soul Men, hanem a humor oldaláról közelíti meg, és úgy akarja megkerülni az apa-lánya dolgot, az ellentétes viszonyokat, meg minden egyebet… és sikerül is neki. Egy pillanatra nem érzem, érezhetjük, hogy az egész átesett volna aló túloldalára. Nem ám, mert a poénok, ott van a szeren. Vicces beszólások, még viccesebb jelenetek. A helyzet az, hogy két ilyen színésznek ez meg se kottyant, de róluk majd később.

Előbb még szeretnék hangot adni, egy olyan nagy meglepetésbombáról, amiről talán bárki tud, tudhat, aki elolvassa az előzetest iziben. Bevallom engem ez is térdre kényszeríttet, mert ezzel az utazásos, road-movie dologgal nem számoltam. Arról van itt szó, akkor halkan jegyzem meg, hogy a két fazonra ráfér egy kis practice a hosszú út során, mielőtt odaérnek, ezért meg-megállnak kis-kis sing-sing cameozásra imitt-amott, ne hogy már lebőgjenek, meg leégjenek… Ez bejött.

Valamint a két fazon, akik ki nem állhatják egymást, ahogyan szórják és szolgáltatják a poénokat az is tetszett, végig szépen tartotta a hangulatot. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kezdés nem sikerült valami fényesre, valamint van egy pár gyengébb traktus, erőltetett dolog, de ezek nem sokat szoroznak, meg osztanak azon véleményemen, hogy aki egy jó muzsikás szórakozós poénos filmet akar látni, annak ez mindenképp ajánlatos, sőt kötelező.

Aki pedig ugyanúgy kételkedik a soul erejében, meg a színészek hangjaiban, mint én tettem azt, előzetesen, arra és annak azt mondom, hogy kiváló zenei alapanyaggal van dolgunk a Soul Men esetében. Nincs hiba, retro meg nosztalgia ezerrel, persze ezt már embere válogatja, de az OST kötelező, nálam még most is szól, s ha rajtam múlik szólni is fog sokáig, sokáig…

Micsoda páros! Samuel L. Jackson és Bernie Mac is kiváló. Nagyon élvezetes és mókás pillanatokat okozn(t)ak, annyi szent. Énekelnek, táncolnak, megnevetetnek, mi kell még? Színészek, akik „százötven százalékot nyújtanak.” S akkor itt érdemes rátérni Bernie Mac-ra! Nagy szomorúság, hogy ő már nem élhette meg, nem láthatta a premiert, a filmet, amiben Samuel elmondása szerint élete legjobbját hozta. Igazi veszteség Bernie, akinek méltó emléket állít a Soul Men, szép volt… Nyugodjék békében és Isaac Hayes is.

Rajtuk kívül még van pár ismerős arc. Sharon Leal a dreamgirlsből, ugye, akinek nem csak a hangja szép... Aztán Sean Hayes ilyen pici szerepben csak azért említhető fel, mert már a Bucket List-ben is két nagy mellett játszott...

Nem akarok itt szomorú sorokkal zárni, hisz a Soul Men inkább nevetésre mind sírásra ösztönöz. A hét pontját messzemenőkig megérdemli, echte kellemes szórakozás, ahogy azt kell, két színészóriással. S itten említeném meg, hogy nem árt ellátogatni az official website-ra, mert kajak jól megkoreografálták, és onnan ingyé’ meg lehet szerezni az OST-ről „lemaradt” Real Deal songot. Úgy ennyi, must-see. Ja és várdd ki a stáblistát, meg nézd végig a vége főcímet, csak szólok… Na mit szól a közönség? Irány sétálni a parkba!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 7 soul men

Role Models (2008)

inmfc - 2009.03.06. - 5 komment

Ki látott már ilyet? Mindenki? Na azért ez nem annyira biztos, szerintem! Jobb ha elmagyarázom, körülírom miről is van szó itt másfélórában. Akkor játsszuk azt, hogy van két fickónk (laza plusz inges), egy párosunk, akiknek az a munkájuk, hogy jobbá tegyék a világot. Lebeszélnek a drogról, rábeszélnek az energiaitalra. Mi sem egyszerűbb, nocsak. Ám mégis bekövetkezik a legrosszabb, amire senki nem számított, zátonyra, khm.. szoborra futnak és attól kezdve nincs több munka. Jöhet a dutyi! Eddig érthető, gondolom! Szerencséjükre, ha lehet ezt annak nevezni, megússzák a dolgot egy százötven napos közmunkával. Persze azt nem tudják, hogy valamiféle problémás, antiszociális gyereknek segítő szervezet programjába kapcsolódnak majd be, ahol szerepeket kell játszani, meg neveletlen kis csoki színű gyerkőcökkel kell háborúzni nap mint nap. Na ugye, hogy nem láttál még ilyet!

Az igaz, hogy a vígjátékoktól, nem kell nagy komolyságot, meg drámaiságot várni, hisz értjük mi mindannyian mit jelent ez a műfaj, de azért mégis az ember képes csak úgy továbbmenni mellette, amikor az alapsztori körvonalazódik a kis kobakjában. Lehetne most itt megint ki tudja hányadára felhozni, az elcsépelt, sablonos közmunkás dolgot, hogy megint lehúztak egy újabb bőrt a semmiről…A kérdés már csak az, hogy a semmiért is? Talán mindenkiben erősen él még, a Keinohrhasen emléke, amely „vértestvére” ennek, amiben ugyanezt láthattuk, akkor német módra. Persze amíg ez más tészta volt, ilyen romkom jelleggel megfűszerezve, addig a Role Models-ben nem ez a fontos, nem ez a lényeg, hanem a szórakozás van mindenekelőtt, és a romantikus, kicsit esetlen, - hál ’Istennek háttérbe szorított - szerelmi szál csak másodlagos… lehet fellélegezni.

Ezek szerint, akkor itt egy ízig-vérig vígjátékkal van dolgunk. Azért ez így nem helyes! Bár aláírom, hogy nem akar nagyon melódrámázni, meg a szívekhez szólni, de annyira meg nem tud a kedvemben járni. Egyszerűen a Role Models egy picit megnehezíti a dolgomat, a dolgunkat, kezdve a sztoritól, ugye, a borzasztó üresjáratokig. Így aztán a szórakozás nem nagyon borítékolható. Sajnos. Jaj de kár! S oké, a napnál is világosabb, hogy tényleg nincs nagy újdonság itt kialakulóban, ámbátor van miért szeretni a filmet, s van miért perceket, órákat áldozni rá, én azt mondom. Miért is?

Hát azért, mert meg tud nevettetni, megmosolyogtatni. A humorfaktor, talán nem is az annyira térdcsapkodós, meg könnybe borulós fajta, és szerű, hanem úgy mondanám, és talán ez is a helyes kifejezés éppen ide, hogy állandó mosolygást fenntartó jelenetekkel operál és kényeztet el bennem, bennünket. Nem mindegyik talál el, de nem válik erőltetetté, amiért marhára kijár neki a dicséret. Habár halkan jegyezném meg, és tenném hozzá, hogy ebből a turkált sztoriból már bűn lett volna valami rosszat kihozni. S jóllehet előfordulhatott volna, viszont a Role Models nem teszi meg ezt a baklövést, ezt a félrecsúszást, hanem igenis szolgáltatja a jóízű poénos beszólásokat, majd jeleneteket, amiket megint csak mindenki saját ízlése, humora, humorérzéke válogatja, persze. Amit biztos, hogy nem lehet letagadni, meg levakarni róla, hogy a karakterek ászok, és az előbb már említett beszólások, a párbeszédek is igen csak pofásra sikeredtek. Éljen! Bár néha-néha, vagy inkább sokszor megy ám a káromkodás, de szerencsére nem volt oly az jelen nagy számban, hogy az rombolja az élményt, meg a szórakozás számlájára menjen, csak kicsit..

Tehát akkor a poénok kitárgyalva. Jöjjenek a karakterek. Elég csak kiindulni a két fiatalból, mármint a gyerkőcből, akik a mai ifjúságot testesítik meg, nem kicsi túlzással, az egyik még alig tud lábra állni, s máris a nők után kajtat, csúnyán beszél, meg hasonlók, míg a másik meg klisésen a világtól elvonulva, elzárkózva, csak a saját kis szerepjátékával foglalkozik, ahol az lehet végre, aki szeretne, s az lehet, aki akar. A két felnőtt közül pedig az egyik élvezi az életet, azt ami csinál, ahogyan csinálja, míg a másik meg nem szeret emberek között lenni, vagy csak a centrumban, nem mellesleg barátnőjével se úgy alakul a helyzet, ahogy azt eltervezte, előre. Szóval mi történik akkor, ha ezt a négy embert összeeresztjük, a gondjaikkal, a problémáikkal, nyakon felül, meg alul…

Nem fogok itt mellébeszélni, Seann William Scott-ot egyszerűen bírom. Nem is tudom már melyik filmje miatt mondtam azt, hogy nekem onnantól kezdve minden kell ő tőle. Persze félre értés ne essék nem ő king meg egyéb, nem-nem, de ott a helye a palettán, és nem csak ebben a műfajban, hanem esetleg másban is. Vele ellentétben Paul Rudd-ról teljesen elfeledkeztem. Próbáltam utána keresgélni, s rájöttem, találkoztam is már vele valahol valamikor, azonban nem lehetett annyira meggyőző… nos mindegy is, mert itt legalább mutatott valamit. Ők ketten jó kis párost alkottak, szó se róla. A két gyerek, okés, egyikhez már volt szerencsénk a gagyi Superbad-ben. De nem is ez a fontos, hanem az hogy, Jane Lynch mindent vitt. Komolyan. Hatalmas perceket szolgáltatott, hozott magával, azokkal a nézésekkel, meg dumákkal, mindenképp a darab legjobbja volt Jane.

Amit még nem lehet elfelejteni, hogy ez a szerepjáték dolog nagyon bejövős volt. Bár a végén, a végére már kicsit eltúlozták, azonban ez még úgy is rendben volt. Az leszögezhető, hogy jó kis filmecske, egyszer érdemes belekukkantani, annyira nem vészes, de annyira nem is hűde laza s humoros. Ennél azért több kell, de mindenképp dicséretreméltó meg figyelemreméltó próbálkozás. Hiába a színészek, a szerepjáték a kis "fekete" csávó meg minden, ez hat és fél pont, nem több. Majd legközelebb. Addig nyomás utána.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

keresés}

friss}

megmondom}

top5}

pertíz}

bwoodi színes}

favourite}

linkek}

licenc}

Finding Amanda (2008)

inmfc - 2009.03.16. - Szólj hozzá!

Címkék: 7 finding amanda

Angus, Thongs and Perfect Snogging (2008)

inmfc - 2009.03.14. - Szólj hozzá!

Címkék: 4 angus thongs and perfect snogging

He’s Just Not That Into You (2009)

inmfc - 2009.03.13. - 2 komment

Címkék: 3 2009 he s just not that into you

The Unborn (2009)

inmfc - 2009.03.08. - 1 komment

Címkék: 3 2009 the unborn

Soul Men (2008)

inmfc - 2009.03.07. - Szólj hozzá!

Címkék: 7 soul men

Role Models (2008)

inmfc - 2009.03.06. - 5 komment

Címkék: 6.5 role models