Most komolyan, az ilyen filmek láttán, egyszerűen nem értem a műfaj készítőinek legjavát, értelmét? Ezek tényleg azt hiszik ott fent, a kamera mögött, a csapó árnyékában, hogy itt majd feje tetejére fordul a világ, meg kifutok a világból nagy ijedtségemben, amikor a kisasszony szellemeket lát vagy amikor sejtelmesen kinyílik egy ajtó? Ennyire azért már ne nézzenek vaknak, kérem szépen. Ettől talán csak a hatéves tudna sírva fakadni, meg félni ezerrel, ez a sokat látott, és most maradjunk a műfaj berkein belül, vén öreg rókáknak meg se kottyan. Pedig tényleg, szavamra mondom, megpróbálták, összekotyvasztottak mindent, ami a sikeres horror meg thriller műfajhoz kell, azonban semmit se értek el vele. Na jó, inkább beteszek egy nehéz képet, hátha valaki mégis rákattanna. De lejjebb már nincs kecmec.
 |
Biza’ nehezen tudok szóhoz jutni. Nem ma meg tegnap volt, mikor egy ilyen kaliberű filmhez volt szerencsém. Kevés filmet szoktam lehúzni oly nagyon, de ez az Unborn, most ékes példája, meg bizonyítéka lesz ennek. Hogy is fogalmazzak tisztán meg érthetően: nem tetszett. Nagyon nem. Simán adhatnám, meg dobálhatnám rá a szebbnél szebb jelzőket, de azt hiszem, s jól gondolom, ez se sokat segítene a filmen, meg másokon, úgy hogy inkább mély vizekre evezek, s ott próbálom levonni a konklúziót, hogy a főhős néni se minden, és nem szerencsés innen-onnan lopkodni, mert előbb-utóbb valaki észreveszi, és az megbosszulja magát.
Meg ám, mert a The Unborn egy összelopkodott klisékupac, amin legfeljebb csak a Odette kisasszony látványa tud segíteni. Ki tudja hányszor pózol a plakátos formulában, de néha az embernek, a nézőnek már oly érzése volt, hogy ezzel akarják elterelni a figyelmünket az életbevágó, sokkal érdekesebb (hát ezzel vitázok még saját magammal) történésekről. Persze ami a szép az szép, ez letagadhatatlan, megkérdőjelezhetetlen, én mondom kellett az a PG-13 a testre. De azért inkább higgyem azt, olvasó, nem vagyok egyedül azzal a kérésemmel, hogy egy ilyen filmben inkább vért, meg izgalmat szeretnék, többet, sokat, amennyit csak lehet.
S itt, ezen a ponton máris problémahegyek jelentkeznek, meg ütik fel a fejüket. A hangulat, nevezzem feszültségnek, egy apró szikrája is alig akar megérinteni. Klisé klisé hátán, ami nem lenne akkora probléma, de mivel a feszkó, a nagy ijedtség csődöt mond és hiányzik a repertoárból nem egy helyen, így aztán ember unott pofával szemléli a dolgot, ezt a bravúros forgatókönyvet, amit alig ha lehetne lekövetni, meg újrázni. Borzalom.
David S Goyer, aki elég nagyban felelős a mozi kudarcáért, leégéséért, tud valamit vagy inkább semmit. Ezzel a történettel, amibe az Ördögűzőtől kezdve a keleti horrorokon át az Ómenig mindent belepréselt, szóval ezzel megmutatta megint a világnak, hogy egyedül nem megy ez. Lehet, hogy ért valamit hozzá, mármint a szakmájához, nem vonom kétségbe, távol álljon tőlem, viszont az Unbornt látva, az ember csak a legrosszabbakra tud gondolni. Na de ilyet!
Magáról a történetről annyit érdemes elkotyogni, hogy van egy babysitterünk, aki mindig rosszakat álmodik meg szellemeket lát. Aztán egyik nap a szeme színe is „megváltozik”, s attól kezdve érzi legbelül, tudja, hogy nincs semmi rendben körülötte. El is kezd nyomozgatni, az anyja után, meg valamiféle iker broder után, találkozik mindenkivel, lesznek segítőkezek, néhányan alulmaradnak a csatában, de mindez a nácik műve.
Igen, jól olvastad itt is a középpontba kerülnek a csúnya jól öltözött bácsik, akiknek, már megszokhattuk, mindenhez van közük a filmes életben. De mielőtt még nagyon elkapna a hév, mondanám, hogy nem teljesen irreális ez a cucc amit összehordtak, megpróbáltak vászonra vinni, csak hát természetesen nem így, nem ebben a formában kellett volna, sok értelme nem volt, az ember csak nevet rajta, már elnézést. S ez csak egy a sok közül, sok abszurd dolog közül, aminek egyszerűen nem volt helye a filmben.
No hangulat, no para, no vér - mert igen, kérdem én, hol volt itt a kecsöp - ezek után tényleg nincs mi megmentse a filmet a teljes szégyentől. Az ember bizakodott, reménykedett egész végig, hátha egyszer áttörik a falat, kitörnek a sablonból a készítők, és megmutatják a fogaik fehérjét, ám de ez nem történt meg. Egyszerűen uncsi, a mai világban ennél sokkal több kell. Nem is beszélve a furfangos (haha) sztoriról, ami aztán akkorát üt a végén, hogy ember legyen a talpán, akinek sikerül majd leesnie a székről azt látva.
Az Unborn megmentői, a színészek és az operatőri munka. Sac per kábé ezekre egy rossz szava nem lehet az embernek. Bár voltak itt is gyengeségek, nem árt csak Odette kisasszonyra célozni (azok az „irracionális cselekvések”), de legalább Gary Oldman valamelyest megpróbálja betömni a sötét lyukakat ezen a téren.
Egyedül a helyszínekkel, a képekkel lehettek nagyon megelégedve, de sajnos ezek se tudják a kusza gondolataimat a filmre összpontosítani. Talán a vécés jelenet emelhető ki, ami igazán elnyerte a tetszésemet, ott az teljesen rendben volt. Nem úgy mint a film egészben.
Először még abban reménykedtem, hogy legalább egy átlagos ijesztgetős amerikai tucat lesz, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez az Unborn még annál, az elvártnál is kevesebbre, gyengébbre sikeredett. Talán, ha Odette kisasszony nem lett volna, akkor most három pontot se érdemelne tőlem. Mert igen hármas, nem több, nem akarom viszontlátni, na. Utálom az olyan kifejezéseket, hogy ez értékes perceket, órákat vett el az életemből, de most valami ilyet éreztem, mikor gépeltem e sorokat, úgy ám. Aki ezek után is nagyon merész bátor harcos, az odaülhet elé a moziba, de utána nem szeretném azt hallani, hogy én megmondtam és igazam volt!
