Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Engem ért az a nagy megtiszteltetés, hogy ünnepélyesen bejelentsem és felkonferáljam a híres, mára már kicsit berozsdásodott, megőszült ’70-es évek soul bandáját, a The Real Dealt. A fiataloknak talán és lehet, hogy nem mond sokat ez a név, de abban biztos vagyok, hogy az öregektől, az ősöktől már hallottak valamit, ilyen néven futni, dúdolgatni. De inkább hagyjuk a rizsát, azt mondom, hisz itt vannak, kérem szépen, megannyi csatározás, háborúskodás után, újra együtt, békében. Csak azért vannak itt, ők ketten, név szerint Floyd Henderson és Louis Hinds, hogy méltóképpen megemlékezzenek, elbúcsúzzanak a társtól, egy szép dal, egy szép film keretében. A kérdés már csak az, hogy a közönség, a nagyérdemű mit szól hozzá? Hadd halljam: szeretnétek sétálni a parkban?
 |
Én válaszolok, itt lejjebb, igen, szeretnék. Miért is ne? Indulás. Pedig ha emlékeim nem csalnak, akkor elég szkeptikusan ültem neki, még a leges legelején. Nem tudom pontosan megmondani vagy megmagyarázni, hogy mit is vártam a Soul Men-től, de nem sokat, és semmi jót, ezt határozottan tudom és állíthatom. Lehet, hogy ez a zenei műfaj, mondatta, éreztette azt velem, hogy ez, még egy esélyt sem érdemel meg. Aztán félretiporva a kisördögöt, meg az örök magyaros szkeptikus hozzáállás(oma)t, megvettem a ticketet a koncertre, beálltam az első sorba, és csak ámultam meg bámultam, mint inmfc a moziban, hogy ez mennyire jó tud lenni, szórakoztatni. Nesze neked vegyes érzelmek, meg minden, Samuel L. Jackson énekelni is tud, de még hogyan!
Tiszta komédia ez! Olyan hamisítatlan, meg emlékezetes. Rég nevettem ennyire jókat és jóízűen. Itt aztán minden megvolt, ami egy igazán kellemes, marha jó hangulathoz kellhet. Ahogy említettem, nem vártam semmit, gyerekek, aztán, úgy ahogy van elkapott, minden muzsikájával, meg énekesével, gondjával, poénjával együtt. Valahogy így kell ezt. Félre értés ne essék, természetesen nem egy nagy világmegváltó alkotásról beszélek nagy szavakkal, hanem egy olyanról, ami minden várakozásomat felülmúlta, és ez teljesen meglepett, megfogott, annyira, hogy aztán ne tudjak vele betelni, még sokáig, az OST hallgatás közepette, és után is.
Tartom a tétet, meg a véleményemet, akkor is, továbbra is, amikor azt mondom, kicsit hazabeszélve, hogy a forgatókönyv bizony nem nagy szám. A középponttan: valaha szebb és jobb napokat is átélt mostanra csak megöregedett, megcsömörlött sztárok, énekesek, akikről elfeledkezett a világ, és akik nem felejtettek el semmit, egymásról, de most mégis tovább kell lépniük, még egy lépést. Lehet maguk miatt, lehet a pénzért, lehet az elhunytért, lehet értünk, a nézőkért. De újra csapatként kell együttműködniük, harcolni az elemekkel, a hangokkal, a mozgáskoordinációval, meg minden a világgal.
Oké, ez most nagyon drámaira lett, viszont megnyugtatok mindenkit azért ennyire nem veszi komolyan a dolgot a Soul Men, hanem a humor oldaláról közelíti meg, és úgy akarja megkerülni az apa-lánya dolgot, az ellentétes viszonyokat, meg minden egyebet… és sikerül is neki. Egy pillanatra nem érzem, érezhetjük, hogy az egész átesett volna aló túloldalára. Nem ám, mert a poénok, ott van a szeren. Vicces beszólások, még viccesebb jelenetek. A helyzet az, hogy két ilyen színésznek ez meg se kottyant, de róluk majd később.
Előbb még szeretnék hangot adni, egy olyan nagy meglepetésbombáról, amiről talán bárki tud, tudhat, aki elolvassa az előzetest iziben. Bevallom engem ez is térdre kényszeríttet, mert ezzel az utazásos, road-movie dologgal nem számoltam. Arról van itt szó, akkor halkan jegyzem meg, hogy a két fazonra ráfér egy kis practice a hosszú út során, mielőtt odaérnek, ezért meg-megállnak kis-kis sing-sing cameozásra imitt-amott, ne hogy már lebőgjenek, meg leégjenek… Ez bejött.
Valamint a két fazon, akik ki nem állhatják egymást, ahogyan szórják és szolgáltatják a poénokat az is tetszett, végig szépen tartotta a hangulatot. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kezdés nem sikerült valami fényesre, valamint van egy pár gyengébb traktus, erőltetett dolog, de ezek nem sokat szoroznak, meg osztanak azon véleményemen, hogy aki egy jó muzsikás szórakozós poénos filmet akar látni, annak ez mindenképp ajánlatos, sőt kötelező.
Aki pedig ugyanúgy kételkedik a soul erejében, meg a színészek hangjaiban, mint én tettem azt, előzetesen, arra és annak azt mondom, hogy kiváló zenei alapanyaggal van dolgunk a Soul Men esetében. Nincs hiba, retro meg nosztalgia ezerrel, persze ezt már embere válogatja, de az OST kötelező, nálam még most is szól, s ha rajtam múlik szólni is fog sokáig, sokáig…
Micsoda páros! Samuel L. Jackson és Bernie Mac is kiváló. Nagyon élvezetes és mókás pillanatokat okozn(t)ak, annyi szent. Énekelnek, táncolnak, megnevetetnek, mi kell még? Színészek, akik „százötven százalékot nyújtanak.” S akkor itt érdemes rátérni Bernie Mac-ra! Nagy szomorúság, hogy ő már nem élhette meg, nem láthatta a premiert, a filmet, amiben Samuel elmondása szerint élete legjobbját hozta. Igazi veszteség Bernie, akinek méltó emléket állít a Soul Men, szép volt… Nyugodjék békében és Isaac Hayes is.
Rajtuk kívül még van pár ismerős arc. Sharon Leal a dreamgirlsből, ugye, akinek nem csak a hangja szép... Aztán Sean Hayes ilyen pici szerepben csak azért említhető fel, mert már a Bucket List-ben is két nagy mellett játszott...
Nem akarok itt szomorú sorokkal zárni, hisz a Soul Men inkább nevetésre mind sírásra ösztönöz. A hét pontját messzemenőkig megérdemli, echte kellemes szórakozás, ahogy azt kell, két színészóriással. S itten említeném meg, hogy nem árt ellátogatni az official website-ra, mert kajak jól megkoreografálták, és onnan ingyé’ meg lehet szerezni az OST-ről „lemaradt” Real Deal songot. Úgy ennyi, must-see. Ja és várdd ki a stáblistát, meg nézd végig a vége főcímet, csak szólok… Na mit szól a közönség? Irány sétálni a parkba!
