Frost/Nixon (2008)

inmfc - 2009.03.24. - 5 komment

 

Mi sem egyszerűbb egy ilyen televíziós interjú lebonyolításánál!? Van két ember, a kérdező, meg a válaszoló, mögöttük, vagy előttük pedig a stáb. Kamera indul, s forog, emberek milliói kapcsolják be otthon a készülékeket, és három… kettő… egy kezdés. A kérdező, aki a beszélgetés showman-ja, azonnal, egyből, nekilát a legfontosabb kérdés feltevésére, azaz belecsap a lecsóba. Azonban a minden hájjal és beszélőkével megkent válaszoló nem hagyja ezt ennyiben, és a maga oldalára fordítja a beszélgetést, kvázi csak beszél, és beszél, azaz nem hagy időt a kérdezőnek, kérdezni. Aki meg nem mer, s nem tud közbeszólni, legszívesebben a fotele alá bújna, szégyenében. Pedig ha megtehetné, akkor robbanna az a bizonyos bomba, ugye. S mióta világ a világ, azóta tudjuk, hogy aki mer, az nyer. Tessék…
 
 
Tisztára, mint egy macska egér játék, harc. Csak most a jelenlegi felállás szerint, egy showman az ellenfél, mármint az ex-elnöké. A Watergate botrányt majd minden halandó ismeri, és tudja, szóval erre kár is fecsérelni a sorokat, meg a szavakat, következzenek inkább a fő(bb) szereplők, a háttér, s a miértekre a válasz. Egészen a bukástól, mert nevezzük annak, a beismerő vallomásig. Szerencsére azért mindkét részre, szereplőre van idő, így semmi sem marad titokban, kezdjük is akkor a gyökereknél.
 
Richard Nixon neve mindenkinek ismerős cseng, meg ismerősen kell, hogy csengjen. Neve egybeforrt a Watergate botránnyal, ha másról nem, akkor erről biztosan mindenki tud s hallott. Eljön tehát a nap, mikor is távozik a hivatalától, mindenféle bocsánatkérés nélkül. Az embereknek azonban ez nem elég, nekik több kell. De talán azzal is „beérik”, hogy eltűnik a színről, mindörökre. Persze sokan akarják a kérdésekre a válaszokat, viszont alig ha fog az már kiderülne ebben az életben, világban. Legfeljebb az ex-elnök kiad egy könyvet, ott leír pár szomorúbb tényt, meg szánom-bánom sorocskát, és akkor azzal minden el is van felejtve. Na ez volt kérem szépen a B verzió…
 
Az A verzió az, ami aztán meg is valósul, hogy pár év után, pár év távlatából visszanézve, emlékezve, mikor is már az emlékek s sérelmek nem annyira frissek, akkor egy interjú keretében újra feltámasztani a „halott” elnököt, a nagy negatív körből. Vagyis valakik így látják, valakik meg persze másként. De azért a pénzről, mint húzótényezőről se lehet elfeledkezni, ugyebár. S ha már az életben van ilyen lehetőség, akkor azt könyörtelenül ki kell használni, meg kell ragadni, hát ha még jó is kisülhet ebből a kérdezz-felelekből. Azonban az élet nem várt meglepetéseket tartogatott, amit úgy neveztek, nevén, hogy David Frost.
 
Ki is ez az ürge? Hát egy showman, korának egyik nagy alakja, akivel az akkori világ kezdődött meg végződött. Egy echte showman-ről lévén szó, állandóan szórja a humorbonbonokat, meg nevet, és öltözködik is kedvére. Nem akárki, aki aztán kicsit megunva ezt az életet, mármint, hogy beutazza a fél világot, kábé a fél világ előtte fekszik, és isszák szavait, szóval megunva ezt, valami nagyobbat akar kaszálni. Neki se elég ez már, úgy érzi többre hivatott, végre vissza akar kerülni az őt meg illető étterem egy asztalának székéhez. Frost nagy halra vadászik, akivel bankot robbanthat és megmutathatja magát a világnak, más szerepkörben. Hiába na, a csillogás meg pompa nem minden. A szomorúság, a magány ott van a szemekben, csak jól rá kell nézni az emberre.
 
Tehát egy nagy hal. A terv megvan, összeállt, csak egy kis támogatás szükséges, mindenképp. Frost kinézte magának, az egyik lehető legnagyobb nagyágyút, ellenfelet, Nixon elnököt. S habár ő tőle messze áll ez a műfaj, mármint a politikai eszmecserék futtatása a tévében, de akkor is hajthatatlan volt, ha azt a pénze, meg csekkfüzete bánta is. Küzdött, harcolt, lobbizott, mindenütt, de egyszerűen senki nem volt rá kapós, egyéb okok miatt. Aztán csak elérte a célját, még ha kicsit máshogy, másképp, mint eltervezte, de eljött a nap, mikor Nixon kiszállt az autójából, és az útja egyenesen egy bőrfotelhez vezetett, a kamerák kereszttűzében, vele szemben, az ellenféllel.
 
Természetesen most újfent kimerítettem a kereteket, azaz többet írtam a kelleténél, erről a sztoris háttérről, de egyszerűen annyira megmaradt, és annyira lenyűgöző volt számomra ez a harc, hogy nem tudtam magamban tartani. Persze mielőtt sokan még azt hinnék, hogy itt csak az interjúról van szó, azoknak jelezném, tisztelettel, hogy tényleg a lemondástól nyitunk, és végigkövetjük az interjú előkészületeinek menetét. Értem ez alatt, az idea megszületését, valamint a terv izzadságszagú kivitelezését lépésről lépésre. Közbe-közbe megismerjük a két embert, akik alap ellentétei egymásnak. De hogy ez még mind semmi, hisz a forgatókönyvbe ügyesen belecsempészték, beleszőttek az ilyen áldokus jeleneteket is, amikor egy-két emberke, visszaemlékezik, hogy pontosan mi is és hogyan is történt akkor. Van itt minden, kérem szépen, unalomra nincs okunk.
 
Még hogy unalomra, Ron Howard tudja a filmkészítés csínját-bínját, ezt mi sem bizonyítja jobban, ez a Frost/Nixon, ami majdnem hogy már tökéletes lett, számomra. Egyszerűen Howard fogta ezt az eredetileg nem vászonra tervezett párbajt, amit anno annyian néztek, hogy csak csuda, szóval megmarkolta ezt a lehetőséget, és megfűszerezte a saját kis ideáival, hol említett áldokus szállal, hol a precízen kidolgozott karakterekkel, valamint az interjú előkészítéssel támad. Egyszerűen mindenre van idő a filmben, iszonyat jól összepakolt darabról van szó, ami hangulatában is valami különleges élményt nyújt.
 
Már a kezdet kezdetén beülteti a bogarat az ember fülébe, hogy itt nőni fog még a feszültség a darab végéig, aztán így is tesz, képkockáról képkockára közeledik az interjú, aminek igaz tudjuk a kimenetelét, de mégis ez nem érdekel minket, eszünkbe se jut, hanem hagyjuk, hogy az események sodorjanak minket a beismerő vallomásig. Úgy ám. S ekkor robban is, az bomba, aminek kell, a feszültség már tapinthatóvá válik, meg drámaivá, s kijelenthetem, teljes magabiztossággal, hogy egy igen jó filmhez volt szerencsém majd két órában, húha.
 
Amihez a színészek egytől-egyig nem csak a nevüket, hanem a színészi képességeiket is adták. Azaz Langella olyat nyújt Nixon elnök szerepében mint még soha, míg Sheen pedig is hozza a szintet, ha bár az együtt töltött percek során kicsit alulmaradt, de nekem nagyon bejött az ő játéka is. S hát akkor a mellékszereplőkről nem is beszéltem, akik tényleg még növelik a hatást, meg a film tekintélyét, Rockwell már régóta kedvencem, és itt is odateszi magát, de még hogy. Bacon pedig nem tud hibázni, egyszerűen. S hogy azért a férfiak ne legyenek elsöprő fölényben a filmben, arról tesz a gyönyörű Rebeca Hall, akit ugyancsak szívesen nézünk.
 

Sokáig nem értettem mi ez a nagy hajcihő a darabbal kapcsolatban, de így utólag már egyetértek mindennel, s mindenkivel, aki az év (mármint 2008) legjobbjai között számolt vele, és oda is tette a többi mögé, még ha nem is elé, olykor-olykor. Gyorsan betenném a kilenc pontomat a többi közé, és jelezném, hogy ez nekem is az év egyik legjobbja volt. S akkor még nem is említettem a kor varázsát, de hát azt meg tényleg már nem kell megmagyarázni. Talán egy valami csípte a szemem és nem tudott nyugodni hagyni, az a tény, hogy ez a telefonos beszélgetés a mindent eldöntő utolsó beszélgetés előtt meg se történt, ami azért nekem meglepő is volt, meg kicsit el is szomorított, de mindegy, a lényeg az, azt mondom, hogy a mostani, utóbbi szerényes, szegényes felhozatalból ez kiemelkedik, nagyon. Frost vs Nixon?

Címkék: 9 frost nixon

Step Up 2 : The Streets (2008)

inmfc - 2009.03.23. - 3 komment

 

Van kiket, a dal szeretete, van kiket a sport, a labdajátékok, s van kiket a tánc köt össze, legyen szó annak a komolyabb, vagy lazább, kvázi utcai formulájáról. Oké, nem volt ez valami acélos kezdés, de szerintem mindenki vágja, érti, hogy mire is akartam én itt célozni, elsősorban. S jaja nem csak én, hanem a film is, a légy önmagad szlogen hajtogatása mellett erre helyezi a fő hangsúlyt. Szóval a tánc az fontos, tök mindegy honnan jöttél, vagy ki vagy, egy a lényeg, hogy az emberek, csak azért gyűlnek össze egy-egy adott időpontban, mert ugyanazt az egy dolgot szeretik művelni, a táncot. És ez a fontos, nem a harc. Bár a rispektet  is ki kell érdemelni, vagy mifene, hisz azért győztesnek százszor jobb lenni, mint vesztesnek, ugye. Vagy nem így van?
 
 
Ilyen film, azaz táncos filmek nézése előtt mindig elgondolkodom: vajon mit várhatok én a széles filmskála eme műfajától, darabjától. Amit könnyen le lehet szögezni, már a legelején, hogy nagy forgatókönyvre senki sem számíthat, és nem ettől fog megváltozni a világ. Mire is célzok itt? Ahogy arra a Step Up kettő is rámutat, valamint ahogy a megérzéseimet is beigazolta, itt tényleg a koreográfián, meg a zenéken van a hangsúly. Bár most sokan fel tehetik azt a nemes egyszerű kérdést, hogy kell ennél több, egyáltalán egy ilyen filmbe?
 
Mivel én írok itt, ezért én is válaszolok, és ez pedig nem más, mint hogy igen. Vagyis félig igen. Nem érted? Na majd mindjárt. A helyzet az, hogy szerintem senki nem vár itt drámai hatásokat, meg poénos beszólásokat, ez a műfaj másra, a fentebb is említett két részre erősít, és ez is van a középpontban, jobban kidolgozva. Ez nem vitás, kérem szépen. De, de sajnos ez mit sem ér, ha ezen részek között, lásd a zenés táncos koreográfiás jelenetek között üres légtérben mozgunk a szereplőkkel együtt, akik nem nagyon állnak a helyzet magaslatán.
 
Ilyenkor jöhet a mentegetőzés, hogy ez nem az ő, hanem a forgatókönyvíró bácsi, néni hibája. Oké, elfogadom. Viszont, ebben meg az gyenge láncszem, és az a tényező hibázik, hogy egy második részt illene jobban összerakni, még az elsőnél is, habár tudjuk a szomorú igazságot, hogy ezek a folytatások legtöbbször sajnos halálra meg kukára vannak ítélve. Ám mégis, aki veszi a bátorságot, és nekiül egy ilyen folytatásos mozinak, az talán kicsit, nagyon is reménykedhet abban, hogy legalább valamiféle értelmes, már elnézést moziban lesz része.
 
Bár tudom, s gondolom, hogy ezzel az értelmes dologgal elvettem a sulykot, viszont a Step Up kettő is ékes bizonyítéka annak, mit össze nem lehet magyarázni, ilyen tök felesleges sületlenség jelleggel másfélóra alatt. És ez itt, az igazán nagy bökkenő. Mert igen, elnézem a mozinak a nyolcvan százalékos táncos jeleneteit, ha közbe-közbe még a sztorit is megspékelik imitt-amott valami „sztori gyanús szállal”, meg alappal, de ha ez hiányzik, márpedig itt nagyon nem volt, akkor nincs mit tenni, mint egy idő után keresztbe tett kezekkel, meg imádkozva várni az új, soron következő táncos, koreográfiás jeleneteket.
 
Amiket meg persze nem érhet semmilyen szó, ergó, hibátlanok voltak, és tényleg ezek húzták a filmet, előre, ezek miatt nézte tovább és tovább a néző, aki talán legbelül valami jobbra is számított, ki tudja. Tehát hatalmas piros pont meg mi egymás ezeknek a koreográfiáknak, a kiötlőknek, meg a táncosoknak, a szereplőknek ezért, mert ekkor érezte azt az ember igazán, hogy működik a mozi, és csak átjön valami ebből az utcai tánc érzésből.
 
Egészen addig, amíg nem jött el a következő kicsit semmit mondó beszélgetés tölteték, ami talán csak arra hivatott, hogy az amúgy üres perceket legyen mivel megtolni, mert különben tényleg csak tánc, tánc hátán lett volna. Így aztán a hangulatnak csak kis szele tud megérinteni, állandóan ingadozik ez, mint ha csak a hullámvasúton ülnél. S hát, ismerős ez az érzés, nem is kell mondani, gondolom.
 
A színészeket igaz még az előbb dicsértem, táncügyileg, viszont "színészileg" egyikük se volt toppon, hogy finoman fogalmazzak, na. Volt egy-két gyengébb teljesítmény, akik nagyon lehúzták a mozit, és az amúgy jobban (nem jól) teljesítők táborát. A főszereplő kiscsaj még rendben volt, szép is volt, ahogy egy ilyen filmben az el is várható, de a srác, a partnere, iszonyú idegesítő volt, számomra. Nem tudom, nem tetszett…
 

Mindent összevetve kár a filmért, mert a táncok, és zenék miatt illet volna jobbat összehozni, mert így nagy lett a kontraszt, rendesen. Ez a légy önmagad dolog is elég bénán vette ki magát egy idő után a bebeszélt, és erőltetett üres dialógusokkal egyetemben. Ilyenkor van igazán nehéz helyzetben az ember, mikor a film alapfeladatát, célkitűzését teljesíti hibátlanul, de a forgatókönyvbe több ponton is hiba csúszik. Olyan öt pont ez, meg a jó szívem, mert azért a metrós jelenet, meg a végi esős tánc, a Flo Rida zárással nagyon bejött. Így az utolsó szó jogán még megemlíteném, hogy remélem mindenki látta, milyen ügyesen fűzték össze az első és második részt, ilyet se minden nap lát az ember. Konklúzió: miért érzem úgy, hogy ebben több is benne lett volna?

Marley and Me (2008)

inmfc - 2009.03.21. - 6 komment

 

Annyi mindenről kéne írni… Nyithatnék, s kezdhetnék azokkal a nagy igazságokkal, mondatokkal, melyek a film végén hangoznak el a vége főcím lepergése előtt. Kezdhetnék azzal, hogy nem-nem, itt most nem egy kutyapárti „ömlengését” fogjátok bújni sorról-sorra. Kezdhetnék azzal, hogy nem olvastam a film alapjául szolgáló könyvet, valamint kezdhetnék azzal is, hogy sok jót nem vártam tőle, semmilyen formában sem. De ha jól gondolom, akkor ezek a tények, dolgok, nevezzük aminek akarjuk, a kedves olvasót nem nagyon érdekli, és izgatja, csak az, hogy a film végtére is pofásra sikeredett, ha bár az előzetest vétek megnézni, mert minden mosoly a zsebben marad akkor, szóval csak ügyesen. Na de mielőtt elárulok pár kulisszatikot, azelőtt még választanom kéne… de most melyiket is? Olyan egyformák, s ennivalóak. Valaki?...
 
 
Ennivalóak, meg cukik, mint a gyerekek kiskorukban. Megy ám a nevetés, az öröm a családban, a házban, hogy ő a legszebb, legokosabb a vidéken. Aztán amikor kezd benőni a feje lágya, mind a kutyának, mind a gyereknek, akkor egyszer csak, elfelejtenek nagyokat mosolyogni, meg szépen viselkedni, azaz egy csapásra kibújik a szög a zsákból. Elkezdődik a nagy harc, a nevelés, a farkastörvények, a visszatalálás a helyes útra végett, ugyebár. Ez mind szép és jó, persze, de mi van akkor, ha olyan kutyával áldott meg minket az élet, már a kezdet kezdetén, amelyikkel már kiskorában is csak a baj van. Ezt nevezzük pechnek, vagy?
 
Marley, - aki ki nem találnád honnan kapta a nevét -, a sok kutyatársa közül az egyik, aki nem tud a helyén megmaradni, ülni legalább egy percen keresztül. Mindig kitalál valamit, inkább rosszat, mint jót, és azonnal talál magának valami elfoglaltságot, amivel persze csak eggyel több vonalat húz az amúgy se rövid számlájára. Azaz tetézi a bajt, rendesen. Rátesz egy lapáttal mindenre. Kérdezheted, teljesen jogosan, hol van ilyenkor a gazdi, a gazdik, akik megnevelhették volna ezt a nagyon rossz kutyát, ebet…
 
Hát mellette, vagy is legtöbbször csak mögötte, futnak, s futnak és ordítanak. Ennyire egyszerű a történet. Na de persze távol áll tőlem a mentegetőzés, meg nem is akarok itt pálcát törni senki feje felett, ezért azt mondom, meg van nekik úgy is a saját bajuk, amivel nap-nap után szembe kell nézniük. A fiatal pár, a mi kis alanyaink éppen gyereket, gyerekeket szeretnének, ezért döntenek úgy, hogy kipróbálják ezt az egész vigyázós, meg figyelős dolgot, ami miatt majdnem minden szülő pánikrohamot kap a gyerek születése előtt, szóval kipróbálják ezt egy kutyán. Aki először persze még oly kicsi, meg aranyos, kedves, aztán mondani se kell mi lesz belőle.
 
Tehát a párunk miután beszerez egy kísérleti alanyt, már elnézést, ráérezhet a nevelés ízére, azon nyomban, izibe. Csak sajnos egy idő után a kezükből kiesik az irányítás, és ahol Marley megfordul, ott bizony kő kövön nem marad. Pusztít, mindet, s mindenkit ami a közelébe kerül, mint egy vad oroszlán, olyan ő, nevelhetetlen, kezelhetetlen. Nem róla képezték, fesették meg a szelídséget, annyi szent. S lehet, hogy most minden a pár hibája, de amint mondottam volt, van nekik is életük, akarnak gyereket is, plusz a munkájuk is előnyt élvez mindennél, jobbak és még jobbak akarnak lenni, ehhez meg neki kell feszülni alaposan.
 
Így is telnek a monoton (futás, munka, futás) hétköznapok, mikor is végre megtörténik a csoda, jön a gyerek, ami aztán meg az addig se unalmas életet még jobban, teljesen, teljes egészében felforgatja. Mi lesz ebből?
 
Ha válaszolnom kell az előbb feltett kérdésemre, akkor egy igen csak élvezhető kutyás film lesz, amire azért egy fillért sem adtam, raktam volna. Eleve jó ez a kutyás sztori, meg minden, de ha már a csapból is ez folyik, Beethoven s társaival, akkor tényleg újat nehéz mutatni, bestseller ide vagy oda. S ezen még a színészek se segítettek, szegény Wilson most kezd csak igazán visszatérni a normal life-ba, meg kerékvágásba, egy szó mint száz, nem ez volt a legjobbnak ígérkező darab, na ja.
 
Aztán minden csodálkozásom ellenére, már a legelején elmosolyodtam, aztán megint, s megint, a végén pedig már majd könnyes lett a szemem, nem csak a nevetés miatt. A kutyás pillanatok célba , meg szíven találtak, igazán üdítők, s jók voltak. Nem lehetett feküdni rajtuk, meg agyakat eldobni, mert klisék is képezték az utam rendesen, de a mosolygást egyszerűen nem lehetett levakarni az orcámról, egészen az elejétől majd a végéig. Pedig mondom én, nincs itt semmi világmegváltás, csak a szokásos, kicsit nagyon kiszámítható story, némi társadalomkritikával, meg dárámval megfűszerezve. Ez utóbbi szerencsére senkinek a gyomrát se fogja megterhelni, kvázi azért a csöpögés miatt nem kellett a szomszédba menni a készítőknek, de az addigra felépített hangulatot, meg kártyavárat nem tudták, s nem is sikerült lerombolni. Miket is beszélek, van aki sírva fakadt, na ilyenkor nyom sokat a latba a kutyás ember, meg társadalom vitathatatlan ténye. Én inkább más párti vagyok, khm…
 
Viszont ennek ellenére is szerettem, s jókat derültem, s jól szórakoztam a filmen, ami azért totál meglepett. Alap pozitív csalódás ez, ilyen is kell, szavamra mondom. Nem is miért, hiába szereti, kajálja a nép, mint Marely a kosztot, mindenki, mert nagyon aranyos, kedves, nevetős vígjáték lett ez, cseppnyi drámával, meg kis üzenettel a tarsolyban. Kicsit giccses néhol, meg kiakad a mutató, és átesik a ló túloldalára, de ettől még, s ezt leszámítva a jó pillanatokat nem tudja elfeledni, ha akarja se.
 
A színészpáros pedig nem hibázott. Hogyan is tehette volna? Jennifer Aniston és Owen Wilson páratlan párosa jól mutat, szeretjük is meg sajnáljuk is őket. Van problémájuk elég, s akkor Marley is ott van nyakukon, kit persze mindennél jobban szeriznek (inkább szeretnek), de mégis annyi, de annyi csúfságot, meg bajt eszközöl, von maga után, hogy borzalom. Kitartás ezerrel. Maradjunk annyiban Owen kezd visszatérni, ahogy arra már tettem célzást, míg Jennifer is hozta amit kell. Ebben az aranyos filmben, ez pont elég volt, na.
 

Egy nagy kutyás fannak, gazdinak, egy ebbuzinak ez maga a csoda lesz, borítékolom már most előre, vagy akár utólag is. Jobban átérzi meg mi egymás, micsoda? szóval biztos nekik van igazuk. Viszont aki esetleg blöki nélkül élte le eddigi szerény, s úgy látszik komolyan unalmas életét, mármint nélküle, annak is tetszeni fog, csak helyenként fogja csóválni a fejét, ezt megígérem. A hét pontját megkapja a Marley, mert ő is volt a legnagyobb ész meg ász a darabban. Csak neki, csak miatta. Igaz, még Jennifer kisasszony is rácsapott, megtetszett neki, akarta haza. Persze a kellemes kikapcsolódás, meg szórakozás dolog, faktor is közrejátszik. Az biztos, hogy kutyát nagyon nem szeretnék egy ideig a közelembe látni, mert a látottak alapján valóságosan széttépne a buksztárcámat, cafatokra, jobb nekem a nyávogás, vagy lehet, hogy ez is csak nevelés kérdése… Sicc innen…Váú…
 
u.i.: a fotón levő egyik kiskutya pózát nem félreérteni tessék..

Címkék: 7 marley and me

Coraline (2009)

inmfc - 2009.03.20. - 1 komment

 

Minden ember életében előbb vagy utóbb eljő az a perc, az a pillanat, mikor már eddig meg addig van az életével. Egyszóval unja már az egészet. Nem leli semmiben se örömét, valamint senki se figyel rá, mintha ott se lenne, nem is létezne, meg se született volna. Meg se hallják, amit mond, vagy amit kér. Tehát az ember ezek után, ezt tapasztalva teljesen jogosan eljut arra a szintre, amikor egy új életért kiált, ahol végre minden más, mint itt a mi kis könyörtelen világunkban. Coraline, mert igen ő a mi kis főhősünk, valahogy így látja az életét, és ilyen érzések is kavarognak benne rendesen. Ne tovább új környezetbe is kerül, ahol meg teljesen elveszettnek érzi magát. S habár a szomszédok elég furák, de neki akkor is a régi barátok kellenek, akik már legfeljebb csak egy fotóról köszönnek vissza, neki. Itt a vég, nincs mit tenni. De akkor mi ez a pattogatott ott a kézben meg a mosoly az arcon?
 
 
Eddig a pontig ugye, ez egy átlagosnak tűnő felvezetés volt, mintha csak valakinek az életéből kaptam volna ki egy rövid kis apró szeletkét. Nem habosat, meg a legfinomabb részét, hanem a maradékot, ami senkinek se kell, mert lehet, hogy már nem is jó. Szóval itt ez a fránya élet, ami így keresztülhúzza a kiscsaj, Coraline számításait, meg életét, örökre. De ő egyszerűen nem képes, s nem akar beletörődni ebbe, az ítéletbe, hanem igenis a sarkára áll, megelégelve azt, hogy minden amit mond, az csak üres fülekre talál, és elindul a nagy házba, egy kis homework keretében felfedezni az ajtókat. Bejárja az alsó, a felső szintet, míg az utolsó ajtóhoz el nem ér. A mókának vége, az ajtó túloldalán sehol sem várta semmi meglepetés, semmi akció, semmi mosolygás, csak a falak meg a falak. Mikor már azt hitte, hogy kipipálta ezt a feladatot is, akkor látja csak meg az eddig figyelmen kívül hagyott kisajtót, ami a címből is vonatkoztatva, leszűrve titkos meg titokzatos, na.
 
Titkos, titokzatos is, úgy ám. Coraline azonnal ki is nyitná, de előbb még a kulcsot kell megtalálnia, majd miután az megtörtént, akkor meg egy fal akadályozza meg az előrehaladásban. S mielőtt még valaki azt hinné, hogy ez egy tök átlagos ajtó, na annak jelezném, hogy ez ilyen picike, amin csak egy kislány tud simán átférni. Na jó, nem adok ötletet én senkinek, de hát itt már semmi sem átlagos, úgy ahogy az ugráló fehér micsodák a sötét éjszakában se. A kislánynak nem is kell több, gyorsan utánuk szalad, kalandvágy ezerrel felkiáltással, és követi őket az előbb említett, s kivesézett ajtón át, egy másik világba. Igen, jól olvasód olvasó, egy másik világba.
 
Egy másik világba, ahol minden sokkal szebb és jobb, kerekebb, gomosabb és így tovább. Az eddig csupa rosszat átélt Coraline-nak ez maga mennyország mondani se kell. De nem csak neki, bárkinek az lenne. Mert hát itt más szülők vannak, mintha csak feje tetejére fordult volna a világ. Ott a ház, a szülők, minden és mindenki ugyanúgy néz ki, csak egy más világban vagyunk. A jobban, rémlik? Nem is kell ezt sokszor az orra alá dörgölni, meg hajtogatni a kislánynak, habozás nélkül tér vissza, újra és újra ebbe a világba. A különbség a sok édes mázos dolgon kívül, csak annyi, hogy itt az embereknek gombokból vannak a szemeik. De ez egy idő után már senkit se zavar. Teljesen elveszi az eszét a máz, a csomagolópapír, miközben nem veszi észre, s nem látja a mélyen rejlő gonosz tartalmat. Vagy hogy is mondják. Eleve itt megfordul a zord külső meg érző lelkek esete, hisz pont fordítva van itt minden, ahogy írtam a csomagolás foglalja le az alanyt, ami benne van az sokkal rosszabb, félelmetesebb, szürkébb, sötétebb a csillogóvillogó színes borításnál.
 
És igen, akkor itt és most fejezem be a mesélést, mert valami ilyesmi jött át nekem, zusammen, a filmmel kapcsolatban is. A szitu úgy volt kerek és nagy dobás, ahogy annak lennie kell. Neil Gaiman barátunk levelét, khm… könyvét megírta, s sokat nem sírt utána, mert Henry Selick, akinek például a komoly lidércnyomást is köszönhetjük, szóval ő azonnal lecsapott rá, feltetté a kezét, jelentkezett, hogy ez neki való feladat, ő majd megbirkózik vele, alone. S gondolom, mindenki érzi a hangsúlyt az egyedüli feleleten, ami aztán nem sikerült jól. Oké, nem azt mondom, hogy megbukott vagy ilyesmi, csak tipikusan nagy és rágós feladat, tétel volt ez a Coraline, amiből csak a főbb adatokat tudta a rendező kolléga, a többit nem tanulta meg, csak bemagolta és ez így lett olyan hangulattalan izé
 
Pedig vártam, de nagyon. Szeretni is akartam, aztán tessék, nem sikerült. Bár az is hozzátartozik a történethez, hogy túlságosan is rákészültem, aztán meg már arra lettem figyelmes egy idő után a nézés közben, hogy unatkozom picikét, nagyon. Ígértek itt feszkót, meg tényleg valamilyen közöm nincs új animációs technikás megoldás bábhorrort, rém-filmet, amiből legfeljebb csak a látvány, ez az animációs cucc tudott lekötni, mert nem volt itt nagy para seholse. Természetesen értem én, mit akartak, a kiscsajjal, aki a kicsit nem érdemli a nagyot nem becsüli felfogással, meg üzenettel, de akkor is ez így édes kevés volt, nekem.
 
Még a legelején tökbizakodó az ember, hisz a történetet szépen "felvezetik", aztán egy az egyben hagyják is ott, úgy ahogy van. Se előre, se hátra nem megy az, hiába a hangulat valahol az ajtón túlrekedt, valamiféle falba ütközve és a fenének se akart megérinteni. Pediglen voltak itt érdekes szomszédok, holmi beszélő macskákon már nem is lepődünk meg, de a kisgyerek, a kisfiú elég ígéretes alternatíva volt, amiből sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Mondom, az animációval nem volt probléma, külön öröm volt az, hogy senkinek nem volt itt édes képe, hanem mindenki kicsit szögletesebb volt a kelleténél, de hát ez mind semmi, ha a történetbe, a hangulat faktorba hiba csúszik, nem is egy helyen. Leül, megadja magát, csak a végére kezd kicsit izgivé válni, de addigra már a hajó is elúszott, sajnos.
 

A filmre is meg Coraline-ra is igaz, hogy nem minden arany ami fénylik. Mármint ez volt a legelső dolog, ami egyből eszembe jutott a vége főcím alatt. Ezekkel a mesékkel mindig megvesznek engem, a felnőttes gyerek fejemmel, de hát a hatást se mindig érik el, ezvan. Olyan hat és fél pont, ami azért ilyen csalódás számlára írható fel. Igen, lehet, hogy sokat vártam, meg sokat akartam, mint a szarka, és ezért ez a pici szájhúzás, de a hetest egyszerűen meg már soknak érzem, ahhoz nem volt a hangulat a tetőfokán, csak a végére jött az meg, izibe. Nos ez most nem volt telitalálat, részemről, számomra, talán majd az is jön, legközelebb. Addig is körülnézek a házba, hátha találok én is egy ilyen titkos ajtót, ahol csak jó filmeket lehet majd látni, gondolom én. A macsek már megvan hozzá

Címkék: 2009 6.5 coraline

Bottle Shock (2008)

inmfc - 2009.03.19. - Szólj hozzá!

 

Valaki a jó borokat szereti ízlelni, kóstolgatni, ameddig csak kedve tartja, míg más pedig a boros filmeket nézné nap-nap után, állandóan, a tájakban gyönyörködve. A helyzet az, hogy Inmfc mindkettőt, s mindet akarja, de úgy ám. Semmi és senki nem kerülhet az útjába, eléri ő a célját, nem kell neki ezt mondani, kétszer. S hát gondolt is egy nagyot, leugrott a pincéjébe, kinézte magának a sok nemes, híres, francia és magyar bor mellett egy/a kaliforniai győztes chardonnay-t. Kezébe vette, szemügyre vette, majd bólintott egyet, és azonnal örömittasan valami jó kis film után nézett. Nem is kell mondani, hogy mennyi ilyet látott már, megszámolni se tudja a film és borszakértő, ezért valami újra vágyott. S mikor már minden veszni látszott, akkor megpillantotta a Bottle Shock címűt, s tudta egyből, hogy itt az idő összekötni a kellemest a hasznossal, mármint a borozást a borozással… érted nem?
 
 
Elég sok ily boros filmhez volt szerencsém az évek folyamán, elkezdve egészen a Kerülőutaktól a Bor mámorig mindenhez. Valahogy vonzom a filmművészet eme műfaját, és nem is hazudok, ha azt mondom, hogy ezzel is csillapítom étvágyamat, mármint szomjúságomat. S igen, lehet, most, máris rosszra gondolni, de hátrébb az agarakkal, én kérem a filmekre gondoltam. Mert hiába tolják képembe az édes nedűt képkockáról képkockára, nem tudnak meghatni egyszerűen. A tájak, szép nők, a hordók azok mind semmik, ha a történetben és a hangulatban valami nem úgy működik, ahogy talán annak kellene. S sajnos, a Bottle Shock esetében is erről van szó.
 
Pedig miután a kiszáradt torkú ember elkalandozott az official site-ra, és megtekintette az igazán jóra sikeredett előzetest, meg plakátot, már nagyon nem tudott itt rosszra gondolni. Igazán szeretni akartam ezt a filmet, de valahogy ez nem jött össze, ebben a formában. Persze le sem tagadhatom, hogy voltak igazán nyerő percek, és jelenetek, mikor már fellélegeztem és a palackom után nyúltam, de sajnos mindannyiszor csalódnom kellett.
 
A képlet egyszerű, a Bottle Shock is csak egy boros film a többi közül. Nagyon szomorú ezt így kimondani meg leírni, mert sokkal több volt benne. Hagyta hogy minden a feje tetejére álljon, ami aztán a vesztét is okozta. Oké, nem akarok itt rébuszokba beszélni, szóval kezdjük el a legelején, azaz hogyan is születik meg a nedű, meg ez az egész palackozás dolog…
 
Nem-nem, nem akarom én itt leírni a borkészítés folyamatát, csak az időbe akarok visszanyúlni, oly a hetvenes évekbe, amikor is, ször valakinek eszébe jutott kicsit szétnézni kalifornia szerte is, mert ott se akármilyen borok szület(t)nek meg, évről-évre. A szörnek, az angol borkereskedőnek feltett szándéka volt, hogy versenyt indít majd, ahova az amerikait is benevezi a francia mellé. Eleve halott dolog az ilyen, konstatálná a nagyérdemű, de bizony a kispályások is tudnak olyat mutatni, amitől a francia is seggre huppan, rendesen. Szóval több se kellett, gyorsan elindult a Spurrier nevezetű fickó Kaliforniába, hogy ott szemügyre vegye, megkóstolja, felmérje, katalogizálja, kinek hogy tetszik, az ott készülő borokat. S nagy meglepetésére akadt köztük egy pár csiszolatlan gyémánt is. Ki hitte volna?
 
Az amerikaiak hogy újra, ismét, hazabeszéljenek, és bemutassanak a világnak, az összes boros nagyágyúnak, és ekszpertének, ezért gondoltak egyet, s filmre vitték ezt a sztorit, ami aztán feketén-feherén így is történt meg. Egy kis fricska! Tiszta igazsággal állunk szembe, a franciák elbújhatnak a sarokba, s mehetnek vissza oda, ahonnan jöttek. Természetesen azért nem kell itt nagy dolgokat várni, hogy a piac és társadalom rögtön megváltoztatja az addigi véleményét az addigi bor világhatalmáról, viszont azért erőfitogtatásnak nem volt rossz. S a világ is elkezdett nem csak Európára figyelni, hanem a tengeren túlra is egyúttal.
 
Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy a filmtől azért senki nem akar itt a borhoz nyúlni, meg teljes transzba esni, hogy ő aztán felkeresi ezt az évjáratot, ebből a chardonnay-ből. Miért is? Mert a film nem volt olyan hangulatos, hogy levegyen a lábamról. Szó se róla, mindent megtettek, adták hozzá, szolgáltatták a kivételes muzsikát, valamint a szőlőhegyekből is kaptunk eleget, de ez mind kevés volt a megváltáshoz, a szórakozáshoz, az élményhez.
 
A probléma az volt, hogy belekeverték itt a drámát, jobban mondva erőltették. Az apa-fia kapcsolatot, meg a szerelmi vajúdásokat helyezték egy idő után előtérbe, ami miatt a bor színe, és szaga háttérbe kényszerül vonulni. Minden ő miatta történt, azonban alig látjuk a vásznon a nedűt. Talán a film a második fele, és utolsó fél órája tudott nagyon lelkesíteni, oly annyira, hogy akkor kezdtem el igazán élvezni a látottakat. Addig sajnos kicsit gyötrődés, meg unalom volt a köbön, helyenként, imitt-amott, ahogy arra már fentebb is tettem utalást. Kár érte…
 
Hisz nem akárkiket táboroztak ide össze! Alan Rickman messze a legjobbja az egész darabnak. Hatalmas pozitívum. Oltári jó kis szereplés. Kábé ő menti meg a mozit, és cipeli is a hátán, amikor kell. Bill Pullman-ra se lehet egy rossz szót se mondani, bár elég kevés volt ez tőle, hiába na. A többiek is kevesek, talán Duskhu kisasszonyt kellett volna többször bevágni, és akkor még a véleményemen is változtattam volna…
 

Nem tudom ki hogy van vele, de ha a csapból is folyó francia boros filmek mellett végre valami mást is láthat az ember, akkor akarva-akaratlanul elkezdi dörzsölni a tenyerét, és azonnal lefut a pincébe örömében. Azonban, mikor már majd fél óra telik el nagy esemény nélkül, és a nagy drámai töltelék is bekopogtat az ajtón, akkor sajnos minden kezdeti lelkesedés alábbhagy és megszűnik totálisan. Viszont mielőtt még mindenki temetné a mozit, azért gyorsan kortyolok egyet a Chateau Montelená –ból, és ízibe szórok rá egy hat pontot, ami azért nem is olyan vészes. Ott van a második fejezet, az utolsó szép fél óra, a kellemes muzsika, s egy Alan Rickman, miattuk, s értük nagy Salud!

 

Címkék: 6 bottle shock

Spin (2005)

inmfc - 2009.03.19. - 1 komment

 

Az Ink gondolom már mindenkinek megvolt, s el is raktározta azon nyomban a képeket, az álomszerű történetet, meg a zenét. Most komolyan, van olyan, aki azt nem várja? Bár várhatja is rendesen, mert ki tudja mikor fogja látni a két szíp szemével... nem ma meg holnap, az tuti! A lényeg, hogy engem baromira megvett, és kész is vagyok tőle. Egyszerűen ez a leginkább várt, na. Most azonban a rendező úrtól, bizonyos Jamin Winans-tól egy short film következik, amit én személy szerint csak most láttam először (oly nullaötös), de már ez is nagyon bejött. Kábé kilenc perc, szóval ha van ennyi üres időd, akkor azonnal katt a közepibe, play, nem fogsz csalódni.  

 

süti beállítások módosítása