Minden ember életében előbb vagy utóbb eljő az a perc, az a pillanat, mikor már eddig meg addig van az életével. Egyszóval unja már az egészet. Nem leli semmiben se örömét, valamint senki se figyel rá, mintha ott se lenne, nem is létezne, meg se született volna. Meg se hallják, amit mond, vagy amit kér. Tehát az ember ezek után, ezt tapasztalva teljesen jogosan eljut arra a szintre, amikor egy új életért kiált, ahol végre minden más, mint itt a mi kis könyörtelen világunkban. Coraline, mert igen ő a mi kis főhősünk, valahogy így látja az életét, és ilyen érzések is kavarognak benne rendesen. Ne tovább új környezetbe is kerül, ahol meg teljesen elveszettnek érzi magát. S habár a szomszédok elég furák, de neki akkor is a régi barátok kellenek, akik már legfeljebb csak egy fotóról köszönnek vissza, neki. Itt a vég, nincs mit tenni. De akkor mi ez a pattogatott ott a kézben meg a mosoly az arcon?
 |
Eddig a pontig ugye, ez egy átlagosnak tűnő felvezetés volt, mintha csak valakinek az életéből kaptam volna ki egy rövid kis apró szeletkét. Nem habosat, meg a legfinomabb részét, hanem a maradékot, ami senkinek se kell, mert lehet, hogy már nem is jó. Szóval itt ez a fránya élet, ami így keresztülhúzza a kiscsaj, Coraline számításait, meg életét, örökre. De ő egyszerűen nem képes, s nem akar beletörődni ebbe, az ítéletbe, hanem igenis a sarkára áll, megelégelve azt, hogy minden amit mond, az csak üres fülekre talál, és elindul a nagy házba, egy kis homework keretében felfedezni az ajtókat. Bejárja az alsó, a felső szintet, míg az utolsó ajtóhoz el nem ér. A mókának vége, az ajtó túloldalán sehol sem várta semmi meglepetés, semmi akció, semmi mosolygás, csak a falak meg a falak. Mikor már azt hitte, hogy kipipálta ezt a feladatot is, akkor látja csak meg az eddig figyelmen kívül hagyott kisajtót, ami a címből is vonatkoztatva, leszűrve titkos meg titokzatos, na.
Titkos, titokzatos is, úgy ám. Coraline azonnal ki is nyitná, de előbb még a kulcsot kell megtalálnia, majd miután az megtörtént, akkor meg egy fal akadályozza meg az előrehaladásban. S mielőtt még valaki azt hinné, hogy ez egy tök átlagos ajtó, na annak jelezném, hogy ez ilyen picike, amin csak egy kislány tud simán átférni. Na jó, nem adok ötletet én senkinek, de hát itt már semmi sem átlagos, úgy ahogy az ugráló fehér micsodák a sötét éjszakában se. A kislánynak nem is kell több, gyorsan utánuk szalad, kalandvágy ezerrel felkiáltással, és követi őket az előbb említett, s kivesézett ajtón át, egy másik világba. Igen, jól olvasód olvasó, egy másik világba.
Egy másik világba, ahol minden sokkal szebb és jobb, kerekebb, gomosabb és így tovább. Az eddig csupa rosszat átélt Coraline-nak ez maga mennyország mondani se kell. De nem csak neki, bárkinek az lenne. Mert hát itt más szülők vannak, mintha csak feje tetejére fordult volna a világ. Ott a ház, a szülők, minden és mindenki ugyanúgy néz ki, csak egy más világban vagyunk. A jobban, rémlik? Nem is kell ezt sokszor az orra alá dörgölni, meg hajtogatni a kislánynak, habozás nélkül tér vissza, újra és újra ebbe a világba. A különbség a sok édes mázos dolgon kívül, csak annyi, hogy itt az embereknek gombokból vannak a szemeik. De ez egy idő után már senkit se zavar. Teljesen elveszi az eszét a máz, a csomagolópapír, miközben nem veszi észre, s nem látja a mélyen rejlő gonosz tartalmat. Vagy hogy is mondják. Eleve itt megfordul a zord külső meg érző lelkek esete, hisz pont fordítva van itt minden, ahogy írtam a csomagolás foglalja le az alanyt, ami benne van az sokkal rosszabb, félelmetesebb, szürkébb, sötétebb a csillogóvillogó színes borításnál.
És igen, akkor itt és most fejezem be a mesélést, mert valami ilyesmi jött át nekem, zusammen, a filmmel kapcsolatban is. A szitu úgy volt kerek és nagy dobás, ahogy annak lennie kell. Neil Gaiman barátunk levelét, khm… könyvét megírta, s sokat nem sírt utána, mert Henry Selick, akinek például a komoly lidércnyomást is köszönhetjük, szóval ő azonnal lecsapott rá, feltetté a kezét, jelentkezett, hogy ez neki való feladat, ő majd megbirkózik vele, alone. S gondolom, mindenki érzi a hangsúlyt az egyedüli feleleten, ami aztán nem sikerült jól. Oké, nem azt mondom, hogy megbukott vagy ilyesmi, csak tipikusan nagy és rágós feladat, tétel volt ez a Coraline, amiből csak a főbb adatokat tudta a rendező kolléga, a többit nem tanulta meg, csak bemagolta és ez így lett olyan hangulattalan izé…
Pedig vártam, de nagyon. Szeretni is akartam, aztán tessék, nem sikerült. Bár az is hozzátartozik a történethez, hogy túlságosan is rákészültem, aztán meg már arra lettem figyelmes egy idő után a nézés közben, hogy unatkozom picikét, nagyon. Ígértek itt feszkót, meg tényleg valamilyen közöm nincs új animációs technikás megoldás bábhorrort, rém-filmet, amiből legfeljebb csak a látvány, ez az animációs cucc tudott lekötni, mert nem volt itt nagy para seholse. Természetesen értem én, mit akartak, a kiscsajjal, aki a kicsit nem érdemli a nagyot nem becsüli felfogással, meg üzenettel, de akkor is ez így édes kevés volt, nekem.
Még a legelején tökbizakodó az ember, hisz a történetet szépen "felvezetik", aztán egy az egyben hagyják is ott, úgy ahogy van. Se előre, se hátra nem megy az, hiába a hangulat valahol az ajtón túlrekedt, valamiféle falba ütközve és a fenének se akart megérinteni. Pediglen voltak itt érdekes szomszédok, holmi beszélő macskákon már nem is lepődünk meg, de a kisgyerek, a kisfiú elég ígéretes alternatíva volt, amiből sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Mondom, az animációval nem volt probléma, külön öröm volt az, hogy senkinek nem volt itt édes képe, hanem mindenki kicsit szögletesebb volt a kelleténél, de hát ez mind semmi, ha a történetbe, a hangulat faktorba hiba csúszik, nem is egy helyen. Leül, megadja magát, csak a végére kezd kicsit izgivé válni, de addigra már a hajó is elúszott, sajnos.
A filmre is meg Coraline-ra is igaz, hogy nem minden arany ami fénylik. Mármint ez volt a legelső dolog, ami egyből eszembe jutott a vége főcím alatt. Ezekkel a mesékkel mindig megvesznek engem, a felnőttes gyerek fejemmel, de hát a hatást se mindig érik el, ezvan. Olyan hat és fél pont, ami azért ilyen csalódás számlára írható fel. Igen, lehet, hogy sokat vártam, meg sokat akartam, mint a szarka, és ezért ez a pici szájhúzás, de a hetest egyszerűen meg már soknak érzem, ahhoz nem volt a hangulat a tetőfokán, csak a végére jött az meg, izibe. Nos ez most nem volt telitalálat, részemről, számomra, talán majd az is jön, legközelebb. Addig is körülnézek a házba, hátha találok én is egy ilyen titkos ajtót, ahol csak jó filmeket lehet majd látni, gondolom én. A macsek már megvan hozzá…
