Valaki a jó borokat szereti ízlelni, kóstolgatni, ameddig csak kedve tartja, míg más pedig a boros filmeket nézné nap-nap után, állandóan, a tájakban gyönyörködve. A helyzet az, hogy Inmfc mindkettőt, s mindet akarja, de úgy ám. Semmi és senki nem kerülhet az útjába, eléri ő a célját, nem kell neki ezt mondani, kétszer. S hát gondolt is egy nagyot, leugrott a pincéjébe, kinézte magának a sok nemes, híres, francia és magyar bor mellett egy/a kaliforniai győztes chardonnay-t. Kezébe vette, szemügyre vette, majd bólintott egyet, és azonnal örömittasan valami jó kis film után nézett. Nem is kell mondani, hogy mennyi ilyet látott már, megszámolni se tudja a film és borszakértő, ezért valami újra vágyott. S mikor már minden veszni látszott, akkor megpillantotta a Bottle Shock címűt, s tudta egyből, hogy itt az idő összekötni a kellemest a hasznossal, mármint a borozást a borozással… érted nem?
 |
Elég sok ily boros filmhez volt szerencsém az évek folyamán, elkezdve egészen a Kerülőutaktól a Bor mámorig mindenhez. Valahogy vonzom a filmművészet eme műfaját, és nem is hazudok, ha azt mondom, hogy ezzel is csillapítom étvágyamat, mármint szomjúságomat. S igen, lehet, most, máris rosszra gondolni, de hátrébb az agarakkal, én kérem a filmekre gondoltam. Mert hiába tolják képembe az édes nedűt képkockáról képkockára, nem tudnak meghatni egyszerűen. A tájak, szép nők, a hordók azok mind semmik, ha a történetben és a hangulatban valami nem úgy működik, ahogy talán annak kellene. S sajnos, a Bottle Shock esetében is erről van szó.
Pedig miután a kiszáradt torkú ember elkalandozott az official site-ra, és megtekintette az igazán jóra sikeredett előzetest, meg plakátot, már nagyon nem tudott itt rosszra gondolni. Igazán szeretni akartam ezt a filmet, de valahogy ez nem jött össze, ebben a formában. Persze le sem tagadhatom, hogy voltak igazán nyerő percek, és jelenetek, mikor már fellélegeztem és a palackom után nyúltam, de sajnos mindannyiszor csalódnom kellett.
A képlet egyszerű, a Bottle Shock is csak egy boros film a többi közül. Nagyon szomorú ezt így kimondani meg leírni, mert sokkal több volt benne. Hagyta hogy minden a feje tetejére álljon, ami aztán a vesztét is okozta. Oké, nem akarok itt rébuszokba beszélni, szóval kezdjük el a legelején, azaz hogyan is születik meg a nedű, meg ez az egész palackozás dolog…
Nem-nem, nem akarom én itt leírni a borkészítés folyamatát, csak az időbe akarok visszanyúlni, oly a hetvenes évekbe, amikor is, ször valakinek eszébe jutott kicsit szétnézni kalifornia szerte is, mert ott se akármilyen borok szület(t)nek meg, évről-évre. A szörnek, az angol borkereskedőnek feltett szándéka volt, hogy versenyt indít majd, ahova az amerikait is benevezi a francia mellé. Eleve halott dolog az ilyen, konstatálná a nagyérdemű, de bizony a kispályások is tudnak olyat mutatni, amitől a francia is seggre huppan, rendesen. Szóval több se kellett, gyorsan elindult a Spurrier nevezetű fickó Kaliforniába, hogy ott szemügyre vegye, megkóstolja, felmérje, katalogizálja, kinek hogy tetszik, az ott készülő borokat. S nagy meglepetésére akadt köztük egy pár csiszolatlan gyémánt is. Ki hitte volna?
Az amerikaiak hogy újra, ismét, hazabeszéljenek, és bemutassanak a világnak, az összes boros nagyágyúnak, és ekszpertének, ezért gondoltak egyet, s filmre vitték ezt a sztorit, ami aztán feketén-feherén így is történt meg. Egy kis fricska! Tiszta igazsággal állunk szembe, a franciák elbújhatnak a sarokba, s mehetnek vissza oda, ahonnan jöttek. Természetesen azért nem kell itt nagy dolgokat várni, hogy a piac és társadalom rögtön megváltoztatja az addigi véleményét az addigi bor világhatalmáról, viszont azért erőfitogtatásnak nem volt rossz. S a világ is elkezdett nem csak Európára figyelni, hanem a tengeren túlra is egyúttal.
Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy a filmtől azért senki nem akar itt a borhoz nyúlni, meg teljes transzba esni, hogy ő aztán felkeresi ezt az évjáratot, ebből a chardonnay-ből. Miért is? Mert a film nem volt olyan hangulatos, hogy levegyen a lábamról. Szó se róla, mindent megtettek, adták hozzá, szolgáltatták a kivételes muzsikát, valamint a szőlőhegyekből is kaptunk eleget, de ez mind kevés volt a megváltáshoz, a szórakozáshoz, az élményhez.
A probléma az volt, hogy belekeverték itt a drámát, jobban mondva erőltették. Az apa-fia kapcsolatot, meg a szerelmi vajúdásokat helyezték egy idő után előtérbe, ami miatt a bor színe, és szaga háttérbe kényszerül vonulni. Minden ő miatta történt, azonban alig látjuk a vásznon a nedűt. Talán a film a második fele, és utolsó fél órája tudott nagyon lelkesíteni, oly annyira, hogy akkor kezdtem el igazán élvezni a látottakat. Addig sajnos kicsit gyötrődés, meg unalom volt a köbön, helyenként, imitt-amott, ahogy arra már fentebb is tettem utalást. Kár érte…
Hisz nem akárkiket táboroztak ide össze! Alan Rickman messze a legjobbja az egész darabnak. Hatalmas pozitívum. Oltári jó kis szereplés. Kábé ő menti meg a mozit, és cipeli is a hátán, amikor kell. Bill Pullman-ra se lehet egy rossz szót se mondani, bár elég kevés volt ez tőle, hiába na. A többiek is kevesek, talán Duskhu kisasszonyt kellett volna többször bevágni, és akkor még a véleményemen is változtattam volna…
Nem tudom ki hogy van vele, de ha a csapból is folyó francia boros filmek mellett végre valami mást is láthat az ember, akkor akarva-akaratlanul elkezdi dörzsölni a tenyerét, és azonnal lefut a pincébe örömében. Azonban, mikor már majd fél óra telik el nagy esemény nélkül, és a nagy drámai töltelék is bekopogtat az ajtón, akkor sajnos minden kezdeti lelkesedés alábbhagy és megszűnik totálisan. Viszont mielőtt még mindenki temetné a mozit, azért gyorsan kortyolok egyet a Chateau Montelená –ból, és ízibe szórok rá egy hat pontot, ami azért nem is olyan vészes. Ott van a második fejezet, az utolsó szép fél óra, a kellemes muzsika, s egy Alan Rickman, miattuk, s értük nagy Salud!
