Az biztos, hogy Guillermo Arriaga nagyon akart bizonyítani. De nagyon. Nem csak magának, nem csak a nézőknek, hanem a kritikusoknak, talán nekik is legfőképp. Egyszerűen csak meg akarta mutatni, mire képes akkor, amikor már nem az íróasztal mögött ül és sorokat vet; valamint, hogy Inarritu nélkül/után is van élet, kvázi ő is el tud bánni - a kiváló szkriptek árnyékában - a rendezői feladatokkal egymaga. Ennek ékes bizonyítékaként álljon is itt akkor a The Burning Plain, aminek, a fentiek értelmében nemcsak írója, hanem rendezője is volt az úriember.
Alapvetően egy referencia lett ez a külvilág felé. Számomra legalább is ez jött le. Egy olyan, ami után nehéz kimondani a végső ítéletet. Tudniillik nem is küldeném vissza az íróasztal mögé Arriagat, de valahogy legbelül a szívem mélyén mégis. A sztori az idézőjelben vett szokásos: több szálon fut, több sorsot, életet mutat meg, aztán több idősíkon is játszódik, sőt megvannak az apró kapcsok is az életek közt, ahogy azt már a Babel esetében is láthattuk, hogy a leglegleg példát hozzam fel itt nektek. Ám valahogy nem úgy működik, nincs meg az összhatás, mint az előbb említett esetében.
Először még egy étteremtulajdonos zűrös napjait láthatjuk, ahogy férfiakat csábít be random az ágyába, aztán a következő pillanatba már, messze-messze kilométerekkel odébb két fiatal talál egymásra - akiknek nem szabadna. Megint vágás, s jön múlt-jelen keveredés ügyesen megoldva. S úgy igazán nem is sztorival van a legnagyobb baj véleményem szerint (bár egy idő után már kapizsgálható), hanem azzal, hogy jó néhány helyen megadja magát. Ergó annyira lelassul, és érdektelenné válik, hogy az már rontja tényleg a kiváló képek vagy a fiatal színészek játékainak minőségi mivoltát.
A nagy nevek, lásd éppen Charlize Theron se tudnak labdába rúgni, míg a plusz, a nagy dráma is elmarad, pedig lett volna benne annyi, lett volna rá lehetőség, mármint a történetben. E helyett szépen lassan csordogál előre és előre, majd csendesen le is zárul. Kár érte. S bár ideaként be kell látni jól jön egy ilyen minden évben, s szívesen is ülünk le elé, csak a szívünk szakad meg, ha visszagondolunk reá. Nem, nem azért, mert szép, mert gyönyörű, megható lett volna, hanem azért, mert ez kérem nagyobbat is szólhatott volna (más kezekben).
A pici csalódottság beszélt belőlem mindeddig, pedig az említett képek, a fiatalok játéka, vagy a néhány kiváló pillanat is megvolt benne, azonban ők így együtt csak a torta kis részét adják meg, a többiről meg már úgy is sok szó esett. A The burning plain felett azért nem asztalom pálcát törni, mert minden gyenge pillanata ellenére is jó referencia lett, amiből csak felfelé vezet, vezethet az út. Hangoztatnám akkor, hogy lesz ez majd jobb is Arriaga.
