Nem kell a rétestészta, a terelés, a soksok könyv ahhoz, hogy kimondjuk az igaz valót, ami a napnál is világosabb nők és férfiak számára egyaránt, a férfinak nő kell. De nem a hisztérika és idegbeteg fajta, hanem amelyik adja magát mellestül és úgy zusammen mindenestül, ha már értitek mire gondolok (oh, ikrek). Mert minden, amit leírnak, s minden, amit mondanak mások az csupán színtiszta hazugság. Az igazság pedig néha fáj, és csúf is, viszont Butler mondja nektek a frankót erről a the ugly truth című nagyon nézett tanácsadós-betelefonálós műsorában. Majd pár pillanattal később már azon veszi észre magát, hogy nem csak elméletben, hanem már gyakorlatban is megpróbálja bizonyítani igazát egy fogadás eredményeképp.
 |
Röviden Butler macsó dumái fülekre találnak, s át is megy az egyik nehéz helyzetben lévő ( lásd rossz nézettség) tévéhez. Pont oda persze, ahol pont az a kisasszony ül producer székben, aki egy nappal azelőtt szólt hozzá, telefonált be a műsorába. Ő a másik véglet a történetben, a nő, aki még nem találta meg az igazit, s nem csak azért mert simán illenek rá a fentebb említett jelzők, hanem azért, mert mindig a munka van neki über alles. S persze irritálja, hogy miket mond már Butler bácsi az ő neméről, hisz az nem is olyan, mondja ezt ő éppen, akinek még mondom: barátja sincs. A két ember persze nem tud meg lenni egymás mellett, ezért fogadást kötnek. Ha a férfinak sikerül összehoznia a nőt a kiszemelt, amúgy jóképű szomszéddal, akkor marad a tévénél, ha nem, akkor nem.
Totál kiszámítható és klisé az egész történet, ezt nem kell ragozni. Akár látva az előzetest, vagy olvasva az ismertetőt, már mindenki tisztában lehet vele, hogy mi következik be itt kábé másfélóra erejéig. Semmi extra, semmi meglepő fordulat, csak a szokásos egyszerűen. A csomagolás lett picit más, mint azt eddig láthattuk többször, de ennyi, mert minden más szépen leköveti az eddig látott férfi-nő pókhálókkal és útvesztőkkel teli kapcsolatrendszerét, valamint az egyént, a nemet, aki osztja az okosságait, miközben az ő szíve meg darabjaira hullott szét. Nem éppen ez lett a nemek harca, sokkal inkább van itt szó, a mi kell a férfinak, s mi kell a nőnek történetről, ahol azért rendre falnak ütközünk, hisz az unalompercek megtalálnak, nem egyszer s nem kétszer.
"You have to be two people.
The saint and the sinner.
The librarian and the stripper."
Ilyenkor a mosolygás is eltűnik, nevetésnek nyoma nincs… pedig még ha nem is végig konstans ez a mosolygásos állapot, de legalább amikor kell, annak ideje van, akkor azért ennyire futja, megmosolyogtat tényleg és olykor megnevetett. Persze olyan is van, amikor nem tud, s az igazán ijesztő ebben az, hogy szeretett volna, de nem tudott. Kvázi akart volna működni… akart volna, de a kevés és klisés csomagolás sokszor megbosszulta magát. Különösen igaz ez a második félidőre, amikor érezhetően beköszönt a drámázás, bár az is igaz, hogy a kezdés sem volt valami acélos, ami annyira megadta volna az alaphangulatot, a film további képkockáira nézve, tekintettel. Egyedül Butler macsó beszólásai és percei azok, melyek feledtetik a gyenge kezdést, valamint később is átlendítenek a holtpontokon, de ő kevés volt így ebben a formában.
De ha már itt tartunk, akkor tényleg ő volt a darab legszínesebb, dumásabb figurája, mert mellette az eddig nem igen jól teljesítő Heigl kisasszony kicsit lemaradt. Oké, hozta az idegesítő arcot, meg volt orgazmusa is egy étteremben, ahol csomó férfi nézte éppen, de ez is kevés volt a megváltáshoz, mert valahogy továbbra is kevésnek érzem a színésznőt… A nőknek ott volt tehát Butler, míg a férfiaknak a kicsit kevés Heigl, aztán egy gyerkőc, akinek kulcsfontosságú mozzanata lesz a történetben, meg egy macska is. Fura volt egyébként nekem az, hogy senki mellett nem volt egy társ, egy barát, ahogy az lenni szokott ilyenkor, de hát rájuk fókuszált a kamera majd mindig.
Egy nagyon lebutított már-már 1x1 szintű történettől ennél többet, alig ha lehet már várni. Bár voltak olyan pillanatok, amikor már a fejben is megvolt, meg mellettem a széken is kívülről fújták a képkockákat, kvázi mi következik legközelebb alapon, hogy ki kopogtat az ajtó meg ilyenek… de ezen kívül voltak benne jó pillanatok is bőven. Nincs világmegváltás, de ma már a romkomok helyzete sem könnyű. Annyira nem, hogy a sok fájó emlék miatt sokat nem is vártam tőle, de az átlagot kisebb meglepetésemre még hozta is. Ami egy hat pont nekem, s lehet langyi vagyok, de a klisés mivolta ellenére is lehet pár év múlva majd megnézem akkor, amikor a tévében feltűnik, már ha feltűnik éppenséggel. A csúf igazság azonban az, hogy egyszer elmegy szódával.
