1983. Los Angeles. Van valami… Van valami a levegőben, a rózsaszín felhők felett, ami mindenkit körülvesz, megérint, s megtalál. Ahogy a gazdagot, úgy a szegényet is, ahogy fiatalt, úgy az öreget is, ahogy a gyereket, úgy a szülőt is. Mindenkit kivétel nélkül lenyom a mélybe, oda, ahol már nem számít a pénz, s ahol már meghaltak, s nincsenek meg az igazi értékek, az emberi érzelmek többek között. A gazdagság már csak egy álca, ami mögött nem található más, csak a nagy semmi, a lecsupaszított érzékektől megfosztott ember, aki nem találja a helyét világban. Nem találja, majd egy ponton túl, már azon veszi észre magát, hogy az az út, amelyen addig futott, menekült egyes egyedül, az nincs többé, elfogyott alóla. Azonban, mégis, a végső beismerésig, a zuhanást követő nagy becsapódásig még van idő, de vészesen fogy, s a kiskapu pedig ebben az esetben nem hogy segít, csak tovább rombolja az esélyeket. Tovább rombolja, hisz az érzelmeket felváltó, helyettesítő gyógyszerek, valamint a drog és szex világába való menekülés is egyre kevesebb lesz, az sem fog segíteni már. Egyszerűen nem tudja megoldani a kialakult eléggé sötétre festett életképet, egyéni helyzeteket, s problémákat… Welcome to LA. In 1983.
The Informers (2009)
inmfc - 2009.08.17. - 1 komment
Bret Easton Ellis különálló mégis egybeolvadt novelláinak történéseiből sikerült egy olyan adaptációs végterméket vászonra vinni, mely láttán egyik se fél sem lehet igazán elégedett semmire - se az outsider néző, se a bennfentes olvasó. Aki olvasta az azért, aki meg nem olvasta az azért nem tud megbarátkozni ezzel a felemásra sikeredett képkockákkal teli másfélórával. Egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy kiengeszteljen, túl kevés ahhoz, hogy azonnal fussak utána, megvegyem, vagy esetleg levegyem a polcról - újra. Túl kevés, túl rendezetlen, míg egyeseknek ez inkább szimplán elpuskázott, elhibázott büntető, kihagyott ziccer. Van kinek ez, van kinek az, de végül is egy dologban kétségtelenül egyetérthet a nagyérdemű, hogy ez az The Informers nem volt elég a megváltáshoz, de még sajnos a sikerhez se.
Valahogy mindvégig, egy „bizonytalan érzés” áll közénk s a film útjába, ami miatt nem lesz (lehetett) teljes a kép, s ami miatt az egész produktum mindennek tekinthető úgy általában, csak egy igazán jól összerakott mozinak nem. Ennek lehet oka a forgatókönyv, lehet oka a kihagyott és pluszba bepréselt egyéni sorsok, sztori szálak, ám mindhiába, nem tud kitörni. Mindvégig csak bemutat, de nem ír le, nem ad a szánkba semmi kézzel foghatót. Minden kérdésre válaszol, mint a dolgozatban, viszont nem helyesen, de nem is hibásan. Eléggé vegyes, kicsit színtelen-szagtalan, ami csak nem akar igazán működni, s elkapni. Csak nem akar, pedig értem én, mit akar elmondani, elmesélni, de ebben az esetben mégis az izzadság cseppek kevesek voltak. Ebben az esetben bizony vért kellett volna izzadni, megfeszülni minden egyes képkockáért, minden egyes történetért, mert így voltak gyengébbek, simán kihagyható életek, melyeket végül is semmi nem kötött össze. Habár ez hazugság volt, mert szemmel látható volt az, ahogy minden figura (szülő, gyermek) percről-percre küzdött az életben maradásért: azért, hogy a külvilágnak csak a jót és szépet mutassa, azért, hogy végre valahára meg tanuljon élni, megtanulja a jó és rossz fogalmát. Mindannyian, akár fiatalok, akár nem, megpróbáltak kilépni abból a mocsokkal teli világból, de rá kellett jönniük, hogy most már nehéz lesz talpra állni.
A fehér por, a félredugások, az összeomlás, a hazugságok mind-mind csak a túlélés eszközei. Egyszerűen minden szert felszippantva, nedűt letolva, bogyót beszedve se lehet megszökni az élet kegyetlen törvényei elől, hiába. Hiába próbál az apuka mindent megtenni azért, hogy apuka legyen, hiába próbál a fia valami új életbe kapaszkodni. Hiába próbál a férj családot alapítani újra meg újra, hiába halt meg valaki, ha senki se hullat érte még egy könnycseppet se. Hiába próbál a fiú érzelmeket táplálni a lány iránt, ha az állandóan más ágyban ébred, nap mint nap. Hiába a sztár sztár, ha a gyerekét nem láthatja, de nem is beszélhet vele. Hiába ember az ember, ha hibát hibára halmoz, ha nem tud úgy élni, ahogy szeretne… bár lehet nem is szeretne! Ki tudja? Egy biztos, itt ebben a világban senki sem ismer igazán senkit, se a szülő a gyerekét, se a barátnak vélt barátok a barátot. Jó pillanat volt erre a kedvenc zene bejátszása a beszéd után. Mindenki összenéz, legyint rá egyet, valaki sír, aztán elfelejtik, mintha nem is hallottak volna semmit, s nem is ismertek volna senkit. Shadows of the night, kérem szépen.
Winona Ryder, Mickey Rourke, Kim Basinger, Billy Bob Thornton, csak pár név, a nagyok közül, akik teszik a dolgukat, a kicsit soványka produkcióikkal. Talán Brad Renfro (elhunyt) az, aki kiemelhető a színészi felhozatalból úgy igazán. Aztán ott van még Amber Heard például, de ő csak a férfi szemek miatt tud szép képekkel elkápráztatni, nem éppen a játékával.
A The Informers az a film, hogy amelyben több volt, s mégis a végén kicsit szájhúzás lett belőle. Az Ellis féle alapanyagból talán illet volna még valamit kipréselni, de hát ne legyek telhetetlen, tudom. Egyszerűen csak hiányzott belőle valami plusz, a forgatókönyv is kevéske, a rendezésről nem is beszélve... viszont mégis az operatőri munka és a kiváló zenék, s egypár tényleg kiemelkedőbb jelenet miatt nem lehet nem szeretni oly annyira, hogy a hat pontomat sajnálnám rá. Természetesen a tagline, a borító, az alapanyag, az író, majdnem minden tényező, s mindenki többet ígért, viszont be kell érni azzal gyerekek, hogy néha picit unalomba ment át. Persze ez nem azt jelenti, s nem is egyenlő azzal hogy egyszer ne lenne érdemes bepróbálni, vagy megadni az esélyt neki, legalább egyszer. Tessék csak.
Címkék: 6 2009 the informers
A bejegyzés trackback címe:
https://filmkeltes.blog.hu/api/trackback/id/tr291328318
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
nyuszisz 2009.08.21. 17:20:51
Azért a néhány erős jelenetért érdemes megnézni. Kicsit sajnálom, hogy a vámpírokat mellőzték, de így is zsúfolt volt. A könyvben nagyon szerettem a vámpírt a pszichológusnál és a rocksztárt, akit szerencsére ki is emeltek.
A filmben igen jó volt, amikor a Bryan színpadra lépett, majd mutatták, ahogy elhallgat és a kamera feje mögül nézett a tömegre - szédítő volt. Aztán, talán az egyetlen Ellis-esen vicces jelenet - "rocksztár az űrben" - ilyen lehetett volna több is. A drámai részből tetszett Graham, mikor kifakadt, hogy mi lesz ha nem mondja meg neki senki, mi a jó és a rossz, és természetesen az utolsó jelenet. Szóval voltak ebben jó dolgok :)
A filmben igen jó volt, amikor a Bryan színpadra lépett, majd mutatták, ahogy elhallgat és a kamera feje mögül nézett a tömegre - szédítő volt. Aztán, talán az egyetlen Ellis-esen vicces jelenet - "rocksztár az űrben" - ilyen lehetett volna több is. A drámai részből tetszett Graham, mikor kifakadt, hogy mi lesz ha nem mondja meg neki senki, mi a jó és a rossz, és természetesen az utolsó jelenet. Szóval voltak ebben jó dolgok :)