A tanárból íróvá avanzsálódott François Bégaudeau bemutatja nekünk mindazt, amit ő látott, megélt, átélt a hosszú évek alatt. Mindezt úgy teszi, hogy közbe François Bégaudeau-t alakítja, azaz saját magát. Ezzel a lépéssel pedig érezhetően rányomja a bélyegét minden egyes képkockára. Nincs is finomítás vagy akár mellébeszélés a részéről. S igen, ilyen esetben a múlt, a háttér sokat tesz, azaz, hogy valaki már egyszer ott állt a tábla és a diákok között, megtapasztalta az érzést, milyen is velük egy húron pendülni, vagy éppen ellenkezőleg.

 

Ahogy az már az első képkockákból kitűnik François a középutat választja a tanításban, ami nem biztos, hogy mindig, minden esetben a legjobb alternatíva. Ez a középút nem az akció-reakció elvén alapul, nem is kemény, szabályokhoz kötött, hanem inkább a diákoknak nyújt segítő kezet. Hagyja őket jobban kibontakozni, beszélget velük, miközben azért az órai teendőket, feladatok elvégzését is elvárja a nebulóktól. Nem is lehet így meglepő, hogy a diákok szemében közkedvelt lett a tanárok közül, vagy a többi tanár (tanítási) módszereit vizsgálva és látva. Eszerint François felfogása, és filozófiája a tanításban, a francia nyelv tanításában sikeresnek bizonyul, de csak egy időre. Csak egy időre, mert aztán szembe kell néznie az igazsággal, hogy ez a módszer is kevésnek bizonyul egy-néhány esetben.

 

Az említett órai beszélgetéseknek persze nem csak az a feladatuk, hogy a francia nyelvet gyakorolja ezáltal a tanuló, hanem az is, hogy megismerjük őt magát, a tanulót. Nem csak nekünk, a nézőnek fontos ez, hanem a tanárnak legfőképp, aki egyben az osztályfőnök, s ezért szeretne, egyre több mindent megtudni a diákjáról, diákjairól. Ezek először még egészséges viták és "kíváncsiskodásból, érdeklődésből fakadó" kérdések, melyek nem lépik azt a bizonyos határt. Bár az nyilvánvalóvá válik már az első képkockától fogva, hogy pengeélen táncolnak a diákok a szúrós kommentárjaikkal, de François bírja még, s a kezében tartja a dolgok irányítását. Meghúzza a határvonalat, s tartja magát ahhoz a középúthoz.

 

Azonban ezeket a határokat könnyű átlépni míg az ember fiatal fejjel, még a padban ül. Nem tartja be és veszi észre a vonalat, nem érzi, az megint más kérdés, hogy nem akarja érezni, mit szabad és mit nem szabad kérdeznie, vagy lázadnia éppenséggel. Ezt a problémát neveléssel lehet kiküszöbölni, ami nem biztos, hogy egy tanár feladata - mondanám, sokkal inkább at home kéne ezekre felhívni a figyelmet stb… A lényeg, hogy ahogy megyünk előre az időben, a cselekmény futószalagján, úgy lesz egyre több a nagy szóváltásokból, összezördülésekből, a kellemetlen megjegyzésekből, beszólásokból, a diákok felől a tanár személye felé. Olykor egymás között, egymásra, egymásnak is teszik a nem éppen hízelgő megjegyzéseket, amelyek tovább rontják a tanár által elképzelt tanítási módszert, s amelyek nem mellesleg értékes perceket vesznek el az óra idejéből is.

 

 

Ezek a diákok sokszínűek (sok nemzet, etnikum, kultúra) pimaszak, tiszteletlenek, de azért tudnak viselkedni is. Mert például igaz, hogy tisztelnek másokat, de azt meg elvárják, hogy őket is tiszteljék ugyanúgy. Amit eddig még nem írtam: 13-14 éves diákokról van szó, akik előtt még ott az élet, de egyelőre nem nagyon akarnak azzal foglalkozni. Ez érthető, de mégis csak saját magukkal, az álmaikkal vannak elfoglalva. Ki akarnak tűnni a tömegből valamivel, talán azzal, hogy nem engedelmeskednek, vagy válaszolnak a felsőbb (tanár) kérésnek, utasításnak. Úgy érzik, hogy ez az igazán menő, nem tanulni és így tovább. De mielőtt még teljesen elszakadnék a témától, azt meg kell jegyezni, hogy egy ilyen osztályban jönnek-mennek a diákok, szóval mindig lehet egy kakukktojás, egy fekete bárány, aki lavinát indíthat el a megérkezésével… s ez most sem történik másként.

 

S eljön az a nap, amikor már a feszültség tapinthatóvá válik, s amikor a diákok is François ellen fordultak, lázadnak, akkor az a rossz lépés, az a kimondott rossz szó egyből megbosszulja magát. A lányok védelmére „sietett” fiú pedig a hosszas vita után, feláll, s elmegy. Mondani se kell, az ügynek lesz még folytatása…

 

Az Entre les Murs /The Class annyira hitelesen ad képet: az iskolák gondjairól, diákjairól, tanárjairól, hogy ahhoz foghatót bizony régen láthatott a nagyérdemű. Az egész film, kicsit a suta, nyitott befejezésével egyetemben is realista, ehhez pedig csak egy tanár kellett, na meg a diákok, akik nem színészek, nem is színészkednek, ők maguk a diákok, akik alakítják ezt az osztályt. Habár nagyon különbözőek, de egy közös biztosan található bennük: ízig-vérig élettel teli arcok, akik néha-néha még a kamerába is belenéznek, oda is fordulnak. Amatőrök, nem profik, s ettől lesz még hitelesebb az egész. Kicsit olyan dokumentarista lett az a két óra, az az igazság. A lassú kezdés után sikerül neki a padba szegezni, oda, ahol a többiek is ülnek, hogy együtt velük lássam, átéljem testközelből a diák kontra tanár helyzetet többek között. S ez az, ami kiemeli a filmet a tucat közül. Alig telik el fél óra, s már a neveket tudjuk kívülről, az arcokhoz jellemeket, érzéseket ragasztunk, majd a szülők is megjelennek az iskola falai között.

 

Most jut eszembe: még Franciaország színes arcáról nem is beszéltem, a tradíciókról, amiket a diákok továbbra is megtartanak vagy ellenkezőleg, franciába érkezésük után, de ez maradjon meg a nézésre, azt mondom. A helyzet az, hogy nem hiába gyűjtött be pár díjat, és nem hiába jelölték ezt az alkotást. Tele van egyszerűséggel, a mai világ oktatási nézeteivel, tapasztalataival, s igazságaival egy olyan szemszögből nézve, egy olyas valakitől, aki tényleg nem akkor tanított először a próbafelvételen, persze kiváló alakítás. Aztán szó sincs még amerikai hibákról, hogyan is lehetne! A nem említett kézi kamerázás meg pluszt adott ebben az esetben, még jobban beszippantott, ugye. Nem nagyon részletezném tovább: nyolc pont.