Az igazság az, hogy régen volt már egy nézhető, átlagon felüli romkom a színes palettán, amire egy rossz szavunk sem lehetett. Talán még a TIH volt az utoljára, ami igazán megfelelt a műfaj követelményeinek és elvárásainak, s ami nem csak hozta a szintet, hanem sokkal többet nyújtott, adott annál. Rajta kívül bizony már nagyítóval kell keresni a társakat, s nem (csak) azért, mert elbújtak éppen, hanem mert tucatdarabok egytől-egyig. Azaz semmiben se tudnak kiemelkedni, meglepni és kikapcsolni, elszórakoztatni legalább a játékidő leforgása alatt. Ez pedig - éppúgy - igaz a jelenlegire is, ami amellett, hogy nem tud világmegváltást hozni, még sajnos a kötelező házi feladatot, s köröket se tudta rendesen teljesíteni, ahogy az elvárható lenne, éppenséggel. Miért is írom ezt?
Fiatal barátunk új albérlőt keres, s talál is magának nem csak egyet, hanem azonnal kettőt is. Egy párról van szó, akik édik és aranyosak, nagyon örülnek a hirtelen jött fedélnek s lakótársnak. Azonban kis idő elteltével kibújik a szög a zsákból: amikor is a fiatal nemrég szakított főbérlőnk megismerkedik egy helyes lánnyal. Az aranyos „szomszédok” nem nézik ezt jó szemmel, s
azon vannak minden egyes másodpercben, hogy „a kapcsolat” ne jöjjön létre. Vajon miért s vajon sikerül-e megakadályozni a nagy love beteljesülését?- ez maradjon meg a nézésre.
Nos, nem egy komplikált sztori, nem valami nagy újdonsággal a közepén. A történet szokásos limonádé, csak kevesebb poénnal, és drámával meghintve. Persze ez utóbbinak még örülhet is az ember, azonban látva az egész produktum gyengeségét, már aligha vigasztalja ez a tudat. Egyszerűen kevés, erőtlen, hiányzik belőle a kakaó, a forgatókönyv nagyon buta, és klisés, unalmas. A párbeszédek lehetnének jópofák, de nem azok, a paradox helyzetek is megmenthetnék a mozit, de mégse, s akkor a humor is elégtelen áthúzva. Még a szomszéd pár volt az akik akartak, nagyon, de ők meg túlzásba viszik ezt az őrült dolgot, túlzottan is, s egy idő után az embert tényleg szó szerint őrületbe kergetik. A bárpultnál való mesélés vagy az autóban való éneklés már nem új és nagy szenzáció, hanem inkább sablonos tucatképkocka, úgy mint a többi ki tudja hány is a moziban.
Egész végig olyan érzésem volt, hogy mintha nem is akart volna a Table for Three ennél többet.
Elkészült, kitették a polcokra, aztán a világ majd úgyis elfelejti két nap alatt. A kötelező is nehezére esett. S ilyenkor van az, hogy az alone szál vagy túlzott elhamarkodott férfi döntések is nevetségessé, mint komollyá válnak. A mozi kiszólt azért a nézőnek, hogy ne siesse a dolgokat, mert abból több baj származik majd, mint jó – csókolom, ezt eddig is tudtuk.
Izzadságszagú, erőltetett, könnyen felejthető, kiszámítható
három pontos mozi lett ez, amiben legalább
a doktor house doktor nénije szállítja a melegben a hűsítő pillanatokat. De végül is ezért se éri meg nagyon időt belefeccölni, belefektetni. Tessék csak elkerülni, azt mondom.
