Tudod te, vannak olyan órák, vannak olyan előadások, melyeken tanulunk az életről. Csak tanulunk róla, hogy milyen értékek, értékrendek, a követendő példák, hogy igen is becsüljük azokat, akiket kell, nézzünk fel rájuk, például a tanárokra, és éljünk együtt, egymással, közösen, békében, mindenféle küzdelem, harc nélkül. Tanulunk róla, aztán egyszer csak megszólal a csengő, s minden egy csapásra megváltozik, mindent elfelejtünk, amit addig csak hallottunk. Ekkor már, a korábban „elsősorban nevelő célzattal” elhangzott szavaknak nyoma sincs az emberi fejben, azok egyszerűen súlyukat, jelentőségüket vesztik pár perc után és alatt. Mint ha semmi sem történt volna, minden borzalom és kegyetlenség folytatódik tovább, ahogy az „lenni” szokott. De nem kérem, ez így nem helyes, ennek nem így kéne lennie, ilyennek meg sem szabadna történnie. Bár tudom, nincs visszaút, meg menekülés, azonban ez a hat nap talán segít majd újra a földön járni és észhez térni…
 |
Ez pedig csak hat nap volt. Kevesebb, mint egy hét, ami annyira tiszta, és egyben szomorú, hogy azt kívánja a néző, bárcsak ilyesmi ne létezne, a világon, sehol, de sehol, soha de soha. Kívánjuk, meg reménykedjünk benne, hogy egyszer majd eljön az a nap is, mikor nem ilyen esetekről kell filmet néznünk, de sajnos arra, a mai viszonyokat, vagy csak ezt a filmet látva, még jó sokáig várnunk kell, úgy bizony. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az utóbbi időben sorra történt iskolai harcok, atrocitások és áldozatok száma. Persze nem mindig a Klass esetéből kell kiindulni. Ez csak egy ilyen iskolai problémát mutat meg, a sok közül. Azonban, erre is mint mindenre, az átlagos, egyszerű embernek csak egy kérdése lehet: Miért? Igen, tudom, hogy könnyű feltenni ezt a kérdést, és válaszolni rá sokkal nehezebb. Lehet nincs is rá ésszerű magyarázat, lehet, hogy van. Nálam okosabb emberek, a szakértők mondtak csődöt ez ügyben, e kérdésben, ami azért elég sötét képet fest a jövőre nézve…
Nem mi döntünk. A kulcs nem a mi kezükben van. Olyan ez, mint a vonatra szállás. A helyjeggyel a kezükben soha nem tudhatjuk, hogy ki fog majd mellénk ülni, vagy ki mellé fogunk mi leülni. Ugyanez a helyzet az iskolával is. A nebuló, a kamasznak nincs lehetősége megmondania hova menjen, választania az osztályok között. Oda kell mennie, és járnia, ahol többiek vannak (tudom kivételek). Egyszerűen kapcsolatot kell kiépítenie másokkal, alkalmazkodnia kell. Természetesen nem mindig működik ennyire egyszerűen, erről mindenki tudna hosszasan mesélni, mert vannak olyanok, akik, ezt semmibe veszik, és maguknak akarják a hatalmat, a dicsőséget. Ezért a gyengébbeket szó szerint megalázzák, és kihasználják.
 |
Na igen, ők azok, akik játsszák a nagyfiút, akik talán még a nevüket se tudnák leírni. Keménynek hiszik magukat, és hogy ezt bebizonyítsák az osztály előtt nekimennek annak, az egynek, aki tényleg nem érdemli meg. Nem érdemli meg, mert sokkal többre képes annál, mint amit mutat magából. Ő is ember, habár lehet, hogy különc, lett. Lett, mert senki sem tudja, biztos benne, nem emlékszik rá, hogy az is volt, vagy csak ezek a valakik, a kemény, sötét arcok tették, változtatták olyanná, amilyennek mi, ők, mindenki látja. Azonban ez már senkit nem érdekel, meg lett bélyegezve, mindenki nevet rajta. Az egész osztály, fiú vagy lány, egy mindegy, mind csak nézi a fiú szenvedését. Egyáltalán nem izgatja, nem érdekli őket, mi történik vele, azt szeretnék, ha elmenne onnan, bár akkor meg a „játszótárs” szerep üresen maradna, s nem lehetne kivel foglalkozni szünetenként.
A mai világban pedig tényleg sikk lett követni a hülyéket, kvázi nekik áll a világ, már elnézést. Ez a menő meg minden, az egész osztály mind egy levegőt fúj a királlyal. Ha baj van, akkor nem szólnak semmit, nem egymásra mutogatnak, hanem keresnek egy bűnbakot. Nem maguk közül, hanem valaki olyat, aki éppen nem bírja már tovább nézni a megaláztatásokat és hasonlókat. Pedig ő is, olyan volt, mint a többi. Azonban ráeszmélt, hogy amit csinál, az egyáltalán nem helyes, hogy a világnak nem így kéne működnie. Hogy egy semmi rosszat el nem követő embernek, fiúnak, miért kell állandóan a céltábla kellős közepén szerepelnie. Hogy ennek semmi értelme. S ez a határozatlanság, ez a lépés abban a pillanatban, attól a pillanattól kezdve megbosszulta magát. Visszaállhatott térhetett volna a másik oldalra, de akkor már volt szíve, és esze, amire hallgatott a fő pillanatokban. Tudta, hogy ezzel felhívta magára a figyelmét, és hogy az élete már nem lesz annyira egyszerű, mint előtte, de nem habozott, belevágott, odaállt a jó oldalra. Mert akárhogy is nézem, a filmben egy háború zajlott le, ahol annak az egy valakinek semmi esélye nem volt az osztállyal szemben. Akkor se, ha valaki észhez tért, és már ketten voltak… Háború gyerekfejjel, „kamaszok” között…
 |
A Klass a mai világ egyik legégetőbb problémájára hívja fel a figyelmet. Talán érdemes is lenne, a célközönségnek levetíteni egy-egy óra alkalmával. Nem csak az észteknek, hanem tényleg bárkinek a világon. Persze az is lehet, s több mint valószínű ettől sem fog megváltozni a helyzet egyes iskolákban, de azért valamit akkor is tenni kell. Tenni kéne, mert látszik, jól látszódott ebben a másfélórában, hogy milyen az, amikor már nem marad más hátra, amikor már nincs mit tenni, amikor már csak egy út járható, és egy ajtó maradt nyitva. A befejezés pedig nem tesz pontot az ügy végére, egyedül nem tudja megváltoztatni a világot. Ahhoz, mások, ők is kellenek, az osztály, a osztálytársak.
A Klass pedig erről szól. Kirekesztésről, klikkesedésről, megaláztatásról, kirekesztettségről, küzdelmekről, félelmekről, igazságokról és egyben hazugságokról is. Amikor mindenki tehetetlen, senki sem mer, és nem is akar lépni ez ügyben. Szomorú ez, nagyon szomorú kérem szépen. Természetesen elég sok darab született már ebben a témában, viszont eddig északról nekem ez volt az első. Legutóbb a Ben-X volt hasonló, de azért az észtek az egyszerű stílussal, a mérhetetlen már-már túlzó és fojtogató életízzel annál többet tudtak tenni, mutatni.
Igaz történet, egy osztályról. Hat részre, ha napra bontva. Csak az életet, az iskolai létet helyezi a középpontba, nincs nagy sztár, meg nincs cgi. Puritán az egész, életszag árad mindenegyes képkockából. Persze én is tisztában vagyok a true story kérdőjeleivel, azaz hitelességi mutatóival, azonban ahogy arra már céloztam, az utóbbi idők eseményei ez esetben még jobban rányomják a bélyegét az eseményekre.
A fényképezés néhol kicsit kilóg, nem volt az igazi, de ez is csak azt mutatja, hogy nem egy nagy költségvetésű filmről beszélek, most. Mindvégig a sötétebb, a szürkébb tónusú színek a jellemzőek, ahogy annak egy északi film esetében lennie kell. A zene néhol megtalál, néha nem, de a napok, az egyes részek, fejezetek introi nagyon eltaláltak. Mondani se kell: nincs ebben semmi szirup, just a life. Kőkemény, kegyetlen.
Mit lehetett volna tenni, ilyenkor másként, másképp cselekedni? Egyetértünk-e a fiúkkal, az ő döntésükkel? Hol voltak a tanárok, a szülők? Egyáltalán milyen szülők azok, akik ilyen gyerekeket nevelnek fel? Jobb lett volna megfutamodni, és hagyni az egészet? De vajon lett e volna másik út, másik irány? Ez csak pár volt, a nézést követő, stáblista alatt bennem elsőként felvetődő kérdésekből. Kérdések, melyek megfogalmazódtak bennem. Csak bennem, és ki tudja még ki mindenkiben a világon. Nem vagyok egyedül, biztos, aki nem érti, és nem is tudja, az egyszerű választ, válaszokat megadni. Kötelező. Nyolc pont.
