Gyakorta próbálják velünk azt elhitetni, hogy a döntés a mi kezünkben van. Azonban mi mégis jól tudjuk, legbelül, a szívünk legmélyén, hogy ez nem olyan egyszerű. Nem ám. Ha mindent, és mindenkit elvesztettél, és úgy érzed nincs maradásod ebben a sötét és kemény világban, akkor bizony nincs más hátra, lépned kell, döntened kell. A kulcs ott van a kezedben, de mindhiába, mert nem tudod, nem vagy képes arra, hogy kinyisd az ajtót. Inkább vársz valakire, valamire, valami másra, valaki másra. Egy emberre, egy jelre, bármire. Mert te túl gyenge vagy, nem mered megtenni az utolsó lépést. Azt akarod, hogy más tegye meg helyetted. Viszont van amit tényleg nem lehet pénzért megvenni. Midőn az idő egyre fogy, a múlt pedig erősen fojtogat…
.jpg) |
Számtalanszor dörgölik még azt is az orrunk alá, hogy miért kellett mindent romba döntenünk meg elrontanunk, forever. Hogy minden a mi hibánk, legfőképp azért, mert hagytuk, hogy sodorjon magával az ár, és vártunk, meg vártunk, valamire, talán a csodára. Nem figyeltünk senkire, és nem is törődtünk senkivel és semmivel, csak saját magunkkal. Mentünk is a saját fejünk után, vesztünkre, kaptuk is csak a rosszat az élet(t)ből. Végül pedig egyedül maradtunk. Vagyunk sokan, akik rájövünk a hibáinkra, hogy hol siklott félre az életünk. Ekkor kell összeszedni minden bátorságunkat, s visszafordulni, nehogy már túl késő legyen. Túl késő, mert későnek már későn van. Most már csak egy valaki számít igazán, akit még szeretnénk látni…
.jpg) |
Sokszor halljuk azt is, hogy az élet nehéz, és minden órája, perce, másodperce egyenlő egy küzdelemmel, egy harccal. Hiába is dobunk kettest, hármast vagy akár hatost a dobókockával, az mit sem jelent, mert az élet nem játék. Nagyon nem. Nehéz, harcokkal, és áldozatokkal teli, mely sokszor csúf és rút is dolgokra képes. S igen, legfőképp ezt olyanokkal teszi, akik talán, sőt biztos, hogy nem ezt érdemlik. Van hibájuk nekik is persze, mint mindenkinek. Vannak is páran, akik felveszik azt a bizonyos kesztyűt, és elkezdenek harcolni, magukért, de elsősorban másért, más valakiért. Nem akarnak, ők, veszíteni, akkor se, ha a küzdelem már a végéhez közeledik. Nem akarnak, ők, senkit elveszíteni. Erre gondolnak, akkor is, miközben a színpadra lépnek fel…
.jpg) |
Még többször érezzük azt, hogy egyedül vagyunk, nagyon egyedül. Nincs senkink. Se barátok, se olyan valaki, akire tényleg, mindig, támaszkodhatnánk, bármikor, az életünkben, ha az éppen rosszra fordulna. Egyszerűen nincs senki, akivel egy jó meleg ölelést tudnánk „váltani”, csak a munkánk van a középpontban. A munkánk, ami során emberekkel találkozunk, de kizárólag olyanokkal, akik össze vannak törve, s könnyes szemekkel érkeznek meg hozzánk, egy szomorú párbeszédet lefolytatni. Így élünk, magányosan, alone, mikor is a felhők az eddiginél, az átlagosnál is jobban kezdenek gyülekezni a fejünk felett. Azzal, hogy elütünk egy kutyát, és anyagilag is elég rosszul kezd állni a szénánk, ami miatt még a munkánk is veszélybe kerül. Az élet nem lehet ennyire kegyetlen, vagy mégis?
.jpg) |
A Powder Blue képe, festménye a fentiek leírtak tükrében nem néz ki valami fényesen, rózsaszínűen. S ez így is van rendjén. Mert egy nagyon depresszív, nyomasztó filmet tettek le ide elénk a készítők, amiben négy ember életét követhetjük figyelemmel. A sztori bár kicsit hajaz a Lélegzetre, de azért tud mást adni, vagy éppen elvenni belőle, jócskán. Van egy papunk, egy temetési vállalkozónk, egy bűnözőnk, meg egy sztriptíztáncosnőnk. Ők négyen vannak a sztori középpontjában, tehát, LA-ben, karácsonyhoz közeledve, karácsonyeste.
Ezt a négy embert, pedig összeköti valami. Nem egy találkozás, sokkal inkább egy érzés, vagy az életük, ahogy(an) és amiben élnek. Szó se róla, vannak pontok, mikor összetalálkoznak, egymás szemébe néznek, és esetleg egypár szót váltanak egymással, de végül is mindenkinek megvan a saját kis története. Ami így vagy úgy hatással van a másikra, a másik életére.
A film nem rossz. Akarom mondani sokkal jobb lett, mint azt vártam, vagy arra számítottam, éppenséggel. Persze ezt korántsem azt jelenti, hogy elájultam volna tőle, vagy ilyesmi, csak borítékolom a tényt, hogy volt benne valami. Igen, volt benne valami, ami akár még jobbá, meg „szebbé” tehette volna. Nem tette. Miért is nem? Majd két órában ez így kevés volt. Kevés, mert sokszor már túl vontatottá vált. Kicsit üressé is. Valamint végig olyan érzése van az embernek, hogy átestek a ló túloldalára nem is egyszer. Értem ezalatt, hogy picit erőltetetté vált ez a mondanivaló dolog. Bár, aki figyelmesen végigolvasta a kezdő sorokat, a négy hasábot, annak már régen leesett a tantúsz, hogy nincs itt nagy újdonság kialakulóban. Csak az van egyszerűen, hogy Amerika megpróbált ilyen független filmeket látva egy életszagú drámát kiadni magából. Talán túlságosan is akarta, és néhol már ez az életérzés nagyon átcsap művé. Bár ellent kell mondanom magamnak, mert vannak olyan szkénák, amiben simán ez a real dolog a feje tetejére áll. Akkor most lehet nem is erről volt szó? Nekem, ez volt a legnagyobb bökkenőm. Sokszor nem találtam a fogást rajta, mert a párbeszédek se annyira voltak jól megírva, meg hát a forgatókönyvből is ki lehetett volna hozni ennél többet. Kevés.
Három dolog azonban mégis megmenti a filmet. Ez pedig a fényképezés, a zene és a színészek. A sötét képet festő sztori mellé a lehető legsötétebb színeket párosították. Kék és piros szín a legmeghatározóbb a sok közül, és majdnem mindig sötétben tapogatózunk. Csak egyszer vakít el minket a fény, a világosság. A színek meg a helyszínek is bejöttek, ezen a téren nem lehet itt belekötni. Bejött a színvilága.
A zenéje volt talán a legnagyobb meglepetése mindközül. Mindenképp vissza kell majd hallgatnom ezeket a muzsikákat, mert a szem mellett sokszor bizony a fül sem maradt szárazon. Jóféle volt, kicsit dobott a hangulaton sokszor, mikor éppen leült az...
Az impozáns színészgárdából itt tényleg mindenkit fel lehetne sorolni. Van kinek több, van kinek kevesebb perc jut a játékidőből, de amíg a színen van, addig hozza a kötelezőt. Vannak olyanok, akiket tényleg nem akarsz, s nem tudsz megismerni. Szép neveket szedtek össze, ez a lista is erről árulkodik. Bár Jessica Biel-t azt hiszem érdemes kiemelni, s ki is emelném, engedelmetekkel. Nem azért, mert levetkőzött meg mittudomén, hanem azért, mert meglepett (Biel) a játékával, hogy ennyire jól megbirkózott a szereppel. Nem csak a színpadon teljesített kiválóan, hanem a mozi többi részében is. Persze tagadhatatlan a szépsége is.
Van egy sanda gyanúm, érzésem, hogy ez a film még sokat fog hallatni magáról. Remélem, hogy elsősorban nem azért, mert Biel kiasszony ezt meg azt villantott, hanem azért, mert annyira megosztja a közönséget, majd. Abban is reménykedem, ami talán halálra van ítélve, ebben az esetben, hogy pár év múlva azért nem csak a sztripre fogok, fogunk emlékezni ebből a moziból. Összegezve, ahogy írtam tehát, olykor egy kicsit már sok meg vontatott volt, és azért a dráma se tudott annyira elkapni, vagy magával ragadni, a sajátos képi, zenei világa miatt. Olyan hatos ez, ami tényleg ha hiszed, ha nem, sokkal több, mint amit láttam benne előzetesen. Nem bántam, hogy megnéztem, na, de azért az se biztos, hogy újra előveszem, ha unatkozom éppen. S a végére még a tagline, ami pár a szavával a legjobban érzékelteti a Powder Blue-t, egyszersmind: Every life has a breaking point.
