Mindjárt a legelején egy kérdés. Hány film kezdődik úgy, hogy egy csoport fiatal, térerő nélküli helyre megy? – kérdezhetném én is, de elsősorban az egyik csávó teszi fel ezt a nagy fehérségben, a nagy ismeretlen semmiben bandukolva a társainak, akikkel kiruccannak egyet a hegyekbe sítúrázni. Szóval adott a kérdés, lehet utánaszámolni. Az biztos, hogy most már eggyel több, mert a Dead Snow is beáll a sorba, és követi a jól megrögzött, beprogramozott hagyományokat, azonban mégis tud üdítően hatni. Nocsak? Hol véresen veszi komolyan magát s feladatát, hol pedig kicsit kienged, és komédiázik egy-kettőt, kedvére. Rá is csodálkoztam rendesen, mint itt négyen, a képen a dobozka tartalmára, nem hittem, hogy ez majd ennyire levesz a lábamról… de inkább beteszek egy nehezebb képet a fanoknak, mégis
 |
Több mint valószínű, hogy majd pár napon belül elindul a nagy zombulás, s mindenhol mindenki magának akarja a filmet, de hát ebben nincs is semmi meglepő. Voltak páran a világon, akik például nagyon várták már, tűkön ültek és hasonlók, én azért nem tartoztam közéjük, igaz ami igaz, de azért egy ilyet nem hagyhattam ki a horroros repertoárból, hisz nagyon ínycsiklandó trélere kapásból szíven ütött, mert már akkor is látszott, hogy itt vérből nem lesz hiány, na meg zombikból se.
A norvégok pedig nem hibáztak, kérem szépen. Azt nem tudom, kinek jutott eszébe ez a beteg ötlet (majd részletezném), de azért mégis levegőhöz juthattunk a nagy rímékes, meg elborult francia trendi mellett, ami egy kicsit már nyomasztóvá is vált, szó se róla. Nem-nem, nem akarok én itt belemenni ilyen dolgokba, azonban a helyzet az, hogy amerika egyedül nem képes az asztalra tenni, egy jónak nevezhető horrort, vagy thrillert, míg a franciák ezzel szemben szállítják évről-évre a darabjaikat, csak hogy azok meg nem tudnak mindent igényt kielégíteni, sajátos aberrált, meg beteges funkciójuk miatt.
Bár ez a Dead Snow se panaszkodhat ilyen téren… Azaz, nem hogy egy szép kis baltás, régi házas klisés történet csinálnak, hanem újítanak egy csöppet, azonnal a hegyekbe, meg hófedte csúcsokra viszi el a nézőt meg az ártatlan mit sem sejtő áldozatokat. Végre nincs itt nagy házikó, baltás gyilkos, meg egyéb klisés finomságok, annál inkább zombik, akik aztán dühbe jönnek, s nem aprózzák el a dolgot, megy a zúzás, meg az adok – kapok a játékidő nagy részében.
Azt nagy merészség lenne állítani, hogy itt nagy újdonsággal van dolgunk, de hát a klisékből kell kitörni, hangulatot építeni, és ebben pedig nem volt hiba. Habár az első nagy kemény jelenetet még nem tudtam mire vélni, mert erősen mosolyognom kellett, miközben úgy tudtam, hogy igenis itt egy ízig-vérig horroros dologba futottam bele, de aztán rájöttem, hogy ez egy percre sem akarja nagyon komolyan venni magát. S ez az, ami miatt igazán elnyerte tetszésemet, a film. Érthető, nem?
Az első negyed óra maga a Kánaán, fiúk az egyik autóból, a csajok a másikból huppannak ki a havasra, hogy ott végre kikapcsolódjanak, bulizzanak meg ilyenek. Szóval megy ez egy rövid ideig, annyira nem hosszan szerencsére, majd beindul és megtörténik az, aminek meg kell történnie. Előtte persze még jön egy valaki, aki elmeséli klisésen a hely történetét, történelmét, de tényleg nincs itt kecmec, belecsapnak a lecsóba, s annak rendje valamint módja szerint el is kezdenek fogyni…
Se térerő, se segítség, csak egy házikó, s valaki, vagy valami pedig kint a ház előtt akarna bejönni, nem az ajtón, kopogtatva, hanem ahol éppen neki tetszik, ott tör be, és rá a szegény, ártatlan emberekre, akik persze semmi rosszat nem csináltak. Jönnek is a butábbnál is butább ideák, ki merre és hova menjen, merre meneküljön, mit csináljon, de kevesek ők ehhez, mert kint sokkal többen várnak valamire… De kik is?
Na hát sikerült felbosszantani, meg az alvó ördögöt felébreszteni álmából, azaz a náci zombik támadnak, nem is akárhogy, s nem is kevesen. Következhet is a nagy fight, vérre szomjazó zombik vs felfegyverkezett fiatalok között, megy ám a futás, sikítás, meg a keménykedés, a túlélésért. Van itt különválás, ami sose jó dolog, és fegyverek arzenálja, fűrésztől elkezdve a késig minden. S ez mind csak a kezdet, mert a java még hátra van…
Még most is alig hiszem el, hogy ezen ennyire jól szórakoztam. A zenék is rendben vannak, úgy egy kivételtől eltekintve, míg a zúzás, meg a küzdelem, a gyakás is odatesz a rendszernek, aztaa. Nehéz is volt szóhoz jutni a vége főcím után, hisz majd minden pillanatát, vegyük ki ebből az első tizenötöt, percet, élveztem, nem volt nagy para, de folyt a kecsöp, hullottak a poénok, meg a végtagok, mi kell még fiúk, lányok?
Néhány jelenet új volt, és megrendítő, néhány kicsit kopottabb, klisésebb, de ez mit sem von le a Dead Snow értékéből. A színészek is a szokásos szedett-vedett társaságot hozták, mindenki meg is találhatja benne a neki tetsző, kedvező egyént, akiért szorít a végső harcban, az utolsó percekig. Akár a zombiknak is lehet „szurkolni”, tessék csak…
Erről a filmről már tényleg vétek is lenne többet írni, pedig ha akarnék, s megerőltetném magam, akkor lehetne itt jót és rosszat (megint a németek…) még felemlíteni, viszont a lényeg az, hogy annyira volt kellően rideg, hideg, fehér, véres, meg humoros is, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni. Beindul és meg se áll a végéig. Nincs itt lightos finomkodás, hanem csak a súlyosabb része mindennek és mindenből. A humorból, meg a véres snittekből is. Ezért mindenkinek csak ajánlanám, a műfaj legelszántabb képviselőinek legfőképp, mert az arc nem marad szárazon, erre mérget vehettek. Mondanám, hogy baromira tetszett s élveztem, de erre már csomó utalást tettem, szóval be is fejezném a nagy kampányt. Ja a pontszám majdnem elfelejtődött, nyolcas kereken. Mert apa kezdődik: Ein! Zwei! Die!
