Ki látott már ilyet? Mindenki? Na azért ez nem annyira biztos, szerintem! Jobb ha elmagyarázom, körülírom miről is van szó itt másfélórában. Akkor játsszuk azt, hogy van két fickónk (laza plusz inges), egy párosunk, akiknek az a munkájuk, hogy jobbá tegyék a világot. Lebeszélnek a drogról, rábeszélnek az energiaitalra. Mi sem egyszerűbb, nocsak. Ám mégis bekövetkezik a legrosszabb, amire senki nem számított, zátonyra, khm.. szoborra futnak és attól kezdve nincs több munka. Jöhet a dutyi! Eddig érthető, gondolom! Szerencséjükre, ha lehet ezt annak nevezni, megússzák a dolgot egy százötven napos közmunkával. Persze azt nem tudják, hogy valamiféle problémás, antiszociális gyereknek segítő szervezet programjába kapcsolódnak majd be, ahol szerepeket kell játszani, meg neveletlen kis csoki színű gyerkőcökkel kell háborúzni nap mint nap. Na ugye, hogy nem láttál még ilyet!
 |
Az igaz, hogy a vígjátékoktól, nem kell nagy komolyságot, meg drámaiságot várni, hisz értjük mi mindannyian mit jelent ez a műfaj, de azért mégis az ember képes csak úgy továbbmenni mellette, amikor az alapsztori körvonalazódik a kis kobakjában. Lehetne most itt megint ki tudja hányadára felhozni, az elcsépelt, sablonos közmunkás dolgot, hogy megint lehúztak egy újabb bőrt a semmiről…A kérdés már csak az, hogy a semmiért is? Talán mindenkiben erősen él még, a Keinohrhasen emléke, amely „vértestvére” ennek, amiben ugyanezt láthattuk, akkor német módra. Persze amíg ez más tészta volt, ilyen romkom jelleggel megfűszerezve, addig a Role Models-ben nem ez a fontos, nem ez a lényeg, hanem a szórakozás van mindenekelőtt, és a romantikus, kicsit esetlen, - hál ’Istennek háttérbe szorított - szerelmi szál csak másodlagos… lehet fellélegezni.
Ezek szerint, akkor itt egy ízig-vérig vígjátékkal van dolgunk. Azért ez így nem helyes! Bár aláírom, hogy nem akar nagyon melódrámázni, meg a szívekhez szólni, de annyira meg nem tud a kedvemben járni. Egyszerűen a Role Models egy picit megnehezíti a dolgomat, a dolgunkat, kezdve a sztoritól, ugye, a borzasztó üresjáratokig. Így aztán a szórakozás nem nagyon borítékolható. Sajnos. Jaj de kár! S oké, a napnál is világosabb, hogy tényleg nincs nagy újdonság itt kialakulóban, ámbátor van miért szeretni a filmet, s van miért perceket, órákat áldozni rá, én azt mondom. Miért is?
Hát azért, mert meg tud nevettetni, megmosolyogtatni. A humorfaktor, talán nem is az annyira térdcsapkodós, meg könnybe borulós fajta, és szerű, hanem úgy mondanám, és talán ez is a helyes kifejezés éppen ide, hogy állandó mosolygást fenntartó jelenetekkel operál és kényeztet el bennem, bennünket. Nem mindegyik talál el, de nem válik erőltetetté, amiért marhára kijár neki a dicséret. Habár halkan jegyezném meg, és tenném hozzá, hogy ebből a turkált sztoriból már bűn lett volna valami rosszat kihozni. S jóllehet előfordulhatott volna, viszont a Role Models nem teszi meg ezt a baklövést, ezt a félrecsúszást, hanem igenis szolgáltatja a jóízű poénos beszólásokat, majd jeleneteket, amiket megint csak mindenki saját ízlése, humora, humorérzéke válogatja, persze. Amit biztos, hogy nem lehet letagadni, meg levakarni róla, hogy a karakterek ászok, és az előbb már említett beszólások, a párbeszédek is igen csak pofásra sikeredtek. Éljen! Bár néha-néha, vagy inkább sokszor megy ám a káromkodás, de szerencsére nem volt oly az jelen nagy számban, hogy az rombolja az élményt, meg a szórakozás számlájára menjen, csak kicsit..
Tehát akkor a poénok kitárgyalva. Jöjjenek a karakterek. Elég csak kiindulni a két fiatalból, mármint a gyerkőcből, akik a mai ifjúságot testesítik meg, nem kicsi túlzással, az egyik még alig tud lábra állni, s máris a nők után kajtat, csúnyán beszél, meg hasonlók, míg a másik meg klisésen a világtól elvonulva, elzárkózva, csak a saját kis szerepjátékával foglalkozik, ahol az lehet végre, aki szeretne, s az lehet, aki akar. A két felnőtt közül pedig az egyik élvezi az életet, azt ami csinál, ahogyan csinálja, míg a másik meg nem szeret emberek között lenni, vagy csak a centrumban, nem mellesleg barátnőjével se úgy alakul a helyzet, ahogy azt eltervezte, előre. Szóval mi történik akkor, ha ezt a négy embert összeeresztjük, a gondjaikkal, a problémáikkal, nyakon felül, meg alul…
Nem fogok itt mellébeszélni, Seann William Scott-ot egyszerűen bírom. Nem is tudom már melyik filmje miatt mondtam azt, hogy nekem onnantól kezdve minden kell ő tőle. Persze félre értés ne essék nem ő king meg egyéb, nem-nem, de ott a helye a palettán, és nem csak ebben a műfajban, hanem esetleg másban is. Vele ellentétben Paul Rudd-ról teljesen elfeledkeztem. Próbáltam utána keresgélni, s rájöttem, találkoztam is már vele valahol valamikor, azonban nem lehetett annyira meggyőző… nos mindegy is, mert itt legalább mutatott valamit. Ők ketten jó kis párost alkottak, szó se róla. A két gyerek, okés, egyikhez már volt szerencsénk a gagyi Superbad-ben. De nem is ez a fontos, hanem az hogy, Jane Lynch mindent vitt. Komolyan. Hatalmas perceket szolgáltatott, hozott magával, azokkal a nézésekkel, meg dumákkal, mindenképp a darab legjobbja volt Jane.
Amit még nem lehet elfelejteni, hogy ez a szerepjáték dolog nagyon bejövős volt. Bár a végén, a végére már kicsit eltúlozták, azonban ez még úgy is rendben volt. Az leszögezhető, hogy jó kis filmecske, egyszer érdemes belekukkantani, annyira nem vészes, de annyira nem is hűde laza s humoros. Ennél azért több kell, de mindenképp dicséretreméltó meg figyelemreméltó próbálkozás. Hiába a színészek, a szerepjáték a kis "fekete" csávó meg minden, ez hat és fél pont, nem több. Majd legközelebb. Addig nyomás utána.
