Bárhonnan is nézem, csűröm, csavarom ezt a mozit, akkor se tudok belőle valami igazán nagyot kipréselni, kihámozni. Pedig aztán volt itt minden a kezdet kezdetén, néhányan Oscart emlegettek (végül is még megtörténhet), néhányan köztük én is meg nagyon nagy lelkesedéssel, és elszántsággal, gyermeki kíváncsisággal hittek egy újabb Boldogság nyomában. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt ez jó, vagy nem éret el célját, kvázi nem működött, de egy szónak is száz vége, ennek a Seven Pounds-ből hiányzott valami, amire talán nekem a sorok begépelése alatt, vagy neked az olvasás közben, derül majd fény, vagy éppen ellenkezőleg….
 |
Egy ember, aki nem hagyja maga mögött a múltat. Vagy inkább nem tudja, mert a szíve összeszorul, ha csak rágondol, s a szeme könnyes lesz, ha csak újra felidézi maga előtt, a múltat, a sötét múltat, amin már senki és semmi nem tud változtatni. Egy ember, aki nem feledve a múltat, csak a jelenben élve, a jövővel mit sem törődve akar megnyugvást, és lelki nyugalmat hozni életébe, életének. S ő neki meg van már a módja. Ő, ezt már eltervezte. Egy mindenkiért, de vajon mindenki egyért?
Amit eddig megtudtunk az életről, annak veszélyeiről, és előnyeiről, azt most viszont láthattuk ebben a moziban. Will Smith újra odaállt a kamerák elé, és egy igen férfias melót elvállalva, talán annyira nem is elszakadva a legutóbbi Legenda Vagyok-tól megint egy érdekes filmben játszik, ami sokkal, de sokkal érdekesebb is lehetett volna. Ez az a bizonyos elszalasztott lehetőség, amikor nem nyílik meg előtted a Kánaán, egyszerűen csak arra keresed a válaszokat, a végfőcím lepergésekor, hogy mi hiányzott benne, belőle? Valahogy azt érzem, hogy nem volt elég muníció.
Hiába találom ígéretesnek a szkriptet, mert utólag visszagondolva tényleg egy nagyon szép, keserédes drámai történet ez, azonban mégis vajmi kényszert érzek a nézés közben arra, hogy legyen már a vége, érjek a végére. De ezzel szemben, vagy egyúttal, meg kíváncsian várom a folytatást, amit sokan, sokunk, már a félidőben kitalálhat nulla matekozás nélkül, de az ember bízik szakadatlanul, legbelül, hogy fel fog törni belőle az igazi dráma, az igazi én. Ámbátor ez nem történik meg, egészen végéig! Néha erőtlenek érzem a képsorokat, ahogy Will fel alá jár az utcán az esőben, és néha meg szétvet az ideg, a düh, hogy miért kellett megint amerikásan belenyúlni, amikor ennek meg volt az alapja. Amire sajnos olyan anyag került, ami összedűlt, és hiába is próbálták azt a játékidő nagy részében újrarakni, építeni, azt mindig a gondatlan, a figyelmetlenség okozta hibák miatt újra és újra összedűlt. Akár egy kártyavár, komolyan.
Avagy soha se tudott bennem kialakulni egy hangulat, egy élmény, amire talán az emlegetett, említett Boldogság nyomában volt példa. S ezért lehet szomorú és feldúlt a néző, mert azt látva, bizony ez jóformán a nyomába sem érhet. Bár a zene azért jófajtára sikeredett, és ha nagyon akarja akkor kicsit a fülemre teszi át a hangsúlyt, ha a látottak nem túl meggyőzőek, de mind hiába…
mert, szóval, a hangulat, állandóan ingadozik. Az egyik pillanatban még gyönyörködök, és nem hiszek a szememnek, a másik pillanatban meg futnék tovább, gondolatban, és felejteném el egy az egyben a csöpögőssé átváltott jelenetek képsorát, minden képkockáját. Ez egy nagy veszteség volt, azt mondom, így még jobban átgondolva, és leírva a dolgokat.
Nagyon vegyesek. Mármint az érzelmeim. Elmondtam a hibáit, de azok ellenére amikor kell, akkor ott van, és megtalál téged. Eljut hozzád, s a sok kitérő ellenére, lecsap rád, tényleg amikor azt kell. Értem ezalatt, hogy a jó drámai részek, inkább több mint kevesebbje marad meg emlékezetemben, hisz hozták a hatást. Viszont nem annyira, amennyire talán elvárható lett volna. S lehet, hogy dicsérem szkriptet, mert szép üzenete, jellege, sugallata, meg mit tudom én mije van, akkor is felelős azért, hogy a sok kilengés, ide-oda billenés hangulatilag egyáltalán nem tett jót a nézőnek, s magának a filmnek se.
S ha már itt tartok, akkor mondanám, hogy ügyes húzás ez a forgatókönyv, ám mégis kicsit kevésnek hat, amolyan b variásnak. Talán, ha a másik, oldalról, szemszögből vették volna a történetet, akkor sokkal több érzelem, mert hiszem azt, hogy ez is volt a cél, szorult volna bele. Esetleg hanyagolható lett volna ez a múlttal való játék, mert mondom, egy idő után, világosabb lesz az, mint a vakablak, és ezek után már semmi, de semmi súllyal nem bírnak a múlt képei, vagy fájó emlékei. Ami jóra sikeredhetett volna, az a befejezés. Hát igen csak jóra, mert a filmet egy adott ponton, nem lövök le semmit inkább, de mindenki érezni fogja ezt, kellett volna lezárni, „the endelni”. Mert így nagyon vérszegény, és ultraközhely tárgya lett. Sajnos.
Elhiszem Will-nek, hogy sokat adott neki ez a film, hogy megváltoztatta, azonban ezzel talán csak ő van így egyedül, már elnézést. Tényleg bírom a fazont, és itt is jól játszik, csak ez édes kevés volt a megváltáshoz. Ezen Rosario Dawson meg segíteni nem tudott, de, hogy levegyük róla is a terhet, azt mondanám, ha akart volna maximális erőbedobással küzdeni, akkor se tudott volna, mit tenni.
A Seven Pounds summa summarum csalódás volt, s kész. Nehéz ezt beismerni, elismerni, azonban erre nincs jobb szó. WS másodjára sajnos nem tudott nagyot húzni. Sokat akart, de nem bírta. Hiába viszi a hátán a filmet, akkor se tudok hat és félnél többet adni rá. Bízom benne legközelebb már nagyobb lesz az, vagy a címben is szereplő számot fogja bitorolni, nem csak ez a mozi, hanem az ezt követőek. Azért is, mert Will-nek nem ez volt az eddigi legjobb éve, van és lesz mit fényesíteni a listán, ha legbelül tudom, hogy van benne még valami, ami valamikor fel tör majd belőle is…
 |
Web 2.0 és hatása
Előre is köszönöm az együttműködést, a kérdőív kitöltésére áldozott idejét (P.D.)
