A Four Christmases kapcsán kezdtem el agyalni, gondolkodni azon, hogy mennyire nem akarnak születni, mostanság, igen csak jó karácsonyi"s" filmek. Egyszerűen az utóbbi pár évre (legyen az 4 vagy 5) visszamenőleg, ha akarnék se tudnék egy normális, nevezzem korrektnek, alkotást megemlíteni, amely az ünnep hangulatához valamennyire is illene. Persze-persze próbálkoznak tisztességgel „ott fent” a készítők, de csak nem akar olyan alapmű napvilágot látni, mint korábban, vagy mint jelen esetemben (esetünkben) a Reszkessetek betörők első része volt, forever.
 |
Ezek utána pedig már tényleg nem kell azon megdöbbeni, hogy minden évben a kocka alakú készülékekben ilyentájt ugyanazokat a semmilyen filmeket kell megtekinteni, ami senkinek és semminek nem kifizetődő. Értem ezalatt, hogy a család otthon, este a bejgli falás és a karácsonyfa világítás közepette simán elnézne egy kicsit humoros, egy kicsit drámai, azaz minden rétegnek szóló christmasi darabot. De nem kérem szépen, mert holmi kisvukokkal rombolják az ember idegeit, ahelyett, hogy akkor legalább, az örök klasszikust vennék elő, még ha huszadjára is. Viszont aki megteheti, az már most készüljön fel, és tárazzon be az ünnepekre, arra a bizonyos három napra, mert még nem késő. Igaz a visszaszámlálás már kezdetét vette…Mi segítünk, itt is van a Home Alone ’90-ből…
Jó sokat nem érdemes erről a filmről regélni. Vagyis inkább vétek lenne hosszabban értekezni róla, mert ez már a sokat látott kategóriát képviseli. Amolyan rongyosra nézett kategóriát. A film, amely megunhatatlan, s amely biztos pontja talán minden családnak karácsony este. Egy fix ékkő, amire mindig lehet támaszkodni, akkor is ha van más. S ebben az utóbbi félmondatomban rejlik meg a nagy igazság. Hisz sokszor elővehetjük bátran, kényünkre-kedvünkre, mert nem lejárt lemez, ezt egyszerűen, az idő vasfoga sem kezdi ki. S ház az ilyen filmekről se könnyű ám kritikázni. Ha keveset írsz az a baj, ha a sokat, akkor meg az. Meg kell találni a középutat, hogy frappánsan, de nem túl hosszan fejtsed ki a véleményedet egy örök klasszikussal kapcsolatban.
A történetet röviden ecsetelve dióhéjba csak annyit, hogy Kevint, otthon hagyják a szülei. S miközben ők már vígan repülnek Párizs felé, addig a kis lurkónak (aki átéli az egyedüllétérzésnek magas és alacsony fokát) meggyűlik a baja két szerencsétlen betörővel, vagy inkább fordítva…
"Ez az én házam! És meg fogom védeni!"
Ha valaki egy családi mozira vágyna, na annak tutira ez a legmegfelelőbb, legoptimálisabb, ideálisabb választása ilyentájt. Ennél jobbat, aligha fog találni. Kötve hiszem. A Reszkessetek betörőkben megvan minden, ami a sikerhez, egy jó filmhez kell, valamint ahhoz, hogy 18 évre, s évet fittyet hányva vegyük elő újra és újra.
Egy rosszcsont (akkor még cuki) gyerkőc, aki feltalálja magát a jó nagy házban, és először mit sem törődve azzal, hogy szülei eltűntek, élvezi a nap minden egyes ízét, és varázsát. Ki ne szerette volna gyerekként, és így tovább, elképzelni, szeretni, hogy ne parancsolgassanak neki a szülei, és ne mondják meg mit tehet, haha. Együtt is érzek Kevin-nel, vagy is hát félig-meddig. Mert akkor elérkezik az érzelmi válsághoz, vagy mihez, és el kezd hiányozni az állandó szidás, ergó, nem ő van a középpontban állandóan. Egyedül lenni, hosszabb ideig, na annál borzasztóbb nincs is. Erre rájön, ráérez Kevin is, de aztán játszótársai akadnak, akik véresen (?) komolyan gondolják, hogy kirámolják a házat, ami Keviné, csak az övé. És ezt nem is engedheti. Mini MacGyverként keseríti meg a két tökelütött semmirekellő bűnöző életét. Persze közben a család is rájön, hogy a tíz valahány gyermek mellett hiányzik valaki, akit nem kell másodpercenként lehordani. Jön is ám megdöbbenés, sírás-rívás, és hasonlók. Azonnal hazautazás ízibe. És ami ezután történik az már oly egyértelmű, és emlékezetes, hogy abba már tényleg nem lenne érdemes elkalandozni.
A Home Alone-ban is vannak mellészállak, mai fejjel csak csöpögős, drámai részek. Ide tartozik a szomszéd (gyilkos) és fia közötti nagy klisés harag. De ezt oly ügyesen kerülik a készítők, hogy egy percre se akad fenn rajta a szemed. Azaz szépen, minden giccs nélkül el-eleresztünk egy félmosolyt akkor, amikor Kevin felnőtt fejjel „osztja ki” a szomszéd bácsit az életről, s annak kihívásairól.
A vígjáték az ami, a dráma mellett a nagy fegyverténye a darabnak. Százszor lerágott csontú, látott, jeleneteken a mai napig is úgy tudok önfeledten nevetni, kacagni, kacarászni, hogy az csak csuda. S az egész filmet mostanra áthatja egy nagy smile, vagyis nekem ez olyan volt ki tudja hányadára. Végig mosoly ült arcomon a nézés közben, amely egy percre nem fagyott „le”, annyira természetes és üde az egész, hogy nem lehet hibát találni benne és kész.
A zenéje az, ami hát felteszi a pontot az i-re. Nem árt, rá, jobban a füleket hegyezni, mert vannak ott csiszolatlan gyémántok, s így nem is lehet kérdés, az akkori GG jelölés, szerintem.
Macaulay Culkin befutott. Bár ily gyereki tekintettel nem volt nehéz. Igaz azóta már nem sokat lehet hallani róla, a lényeg a lényeg, hogy itt még róla szólt a fáma. Vele együtt lett olyan örökös élmény a Home Alone, amelyet senki nem felejt el. Bár a betörők, Joe Pesci s Daniel Stern is kitett magáért. Mindenképp szépen mutat a filmes bizonyítványukba nekik is.
Egyszerűen nagyszerű. Oly tízes. Ha eddig nem volt még karácsonyi filingem, na az akkor most egyből, meg kapásból rám tört hirtelen. A második rész nézése ezek utána nem is lehet kérdés. Irány fenyőfát vágni, és vajkaramellás cukit raklappal beszerezni. De előtte nem árt holnapra felkészülni, mert kattan egyet az óra, már csak nyolc, s következik az újabb Christmas Movie, itt, nálunk. Reszkessetek, olvasók!
