Ahogy és amennyire emlékszem, az egész ott és úgy kezdődött, hogy megpillantottam a kicsit fura címet, belenéztem az előzetesbe, meg elolvastam róla egy fain kritikát, és attól a perctől kezdve, senki és semmi nem tudott lebeszélni arról, hogy megnézzem a Boy A-t. Persze-persze ebben nincs semmi különös és váratlan, mondhatod ezt te, joggal. Azonban a Boy A esetében, s láttán, már mindennek van jelentősége, és szerepe, kiváltképp igaz ez, és igaznak ítéltetik a megnézés okaira, előzményeire. Azért is, mert '07 egyik gyöngyszemét köszönhetjük itt, egy ékkövét, amelyről egy árva szót, vagy mukkot sem hallottunk ez idáig. Sajnos. De itt az idő, hogy most a filmfelkeltési feladatom mellett, „szárnyaim alá” vegyem ezt az ismeretlenül nagyot szóló filmet, és terjesszem az igét, hangoztassam azt mindenki felé, minden(ki) irány(á)ba, mert bizony nagyon megérdemli - és kiérdemli – a dicséretet, és a dicsérő szavakat, sorokat, bizony.

 

Amilyen halkan jött, annál nagyobbat szólt. Minden várakozást felülmúló élményt jelentett számomra, amit igen csak nehéz szavakba önteni. Talán sikerének (az én szememben) az is betudható, hogy a Boy A nem más, mint egy könyvadaptáció. De nem egy átlagos vászonra vitt életrajzis, klisés, igaz történetet, hanem egy ízig-vérig valósággal telepakolt megható és szép drámát láthatunk, amihez foghatót, no régen láttuk már, szavamra mondom.

A film alapjául szolgáló forgatókönyv Jonathan Trigell tollából, vagy inkább bestselleréből készült. Ami a látottak tekintetében se lehet, lehetett rossz vásár a könyvesboltokban. Biztosan megéri a pénzét. Egy szó mint száz, a sztori igen csak jónak, és ígéretesnek hangzik, s cseng a füleknek, nosza következzen is már a felcsigázott nagyérdeműnek.

 

Egy olyan fiúról szól a történet, aki a börtönből való szabadulása után próbál beilleszkedni a az emberek közé. Azok közé az emberek közé, akik nem tudják, nem tudhatják régi életét, mivoltát. Ezért minden régit újra cserél, új név, új lakóhely, új barátok, új külső stb... 

Szabadulása után a kezdeti félelme és aggodalma tovaszáll, hisz lesz munkája, megismerkedik, találkozik emberekkel, meg/eltalálja Ámor nyila, ergó szerelmes lesz, és senki, de senki nem ismeri fel benne a múlt, az elmúlt bűnözőt, aki gyerekkorát kellett, hogy eltöltse a rácsok mögött. Azonban az idő sem képes begyógyítani a sebeket, és elfeledtetni az emberekkel a szörnyű emlékeket…

 

A film a második esélyből indul ki. Abból, hogy egy szabadulás után mennyire tud a főhősünk, és mennyire tud a világ megijedni, félni, esetleg ezzel a helyzettel mit kezdeni. Hogy vannak-e megbocsátható bűnök? És a jelen képes e legyőzni a múltat sok esetben? A téma ugye nem új keletű, azért sem, hisz éppen itt a FilmFelKeltésen értekeztünk még korábban a Lazarus Projectről, amely minden hibája ellenére elérte célját, azt, hogy kicsit is utánagondoljunk az új élet adta eshetőségnek. De amint mondottam nem volt az igazi, koránt sem. Ezzel szemben a Boy A már igazibb, profibb, és "kegyetlenebb". Bár az is igaz, és nem árt elfelejteni, hogy a két filmben a második sansz esélye másképp és máshogyan jelentkezik. Hisz amíg az egyik az igazságok kiderítésére koncentrál, fókuszál „pszichésen”, addig a másik(ban) jobban elmélyül egy dráma keretében, a szabadulás adta lehetőségekkel, veszélyekkel, s reményekkel, egy konkrét személy szemszögéből nézve. Ez utóbbi igen, a Boy A-ra vonatkozik, ami annyira, de annyira élethűen és realisztikusan adja ki magát, hogy az már hátborzongató. Nincs sok időnk gondolkodni, elmélkedni a játékidő leforgása alatt, de azért egy-egy fajsúlyosabb jelenetet látva, mi is megállunk egy pillanatra, és feltesszük magunkban a kérdéseket. A világ, vagy leszűkítve saját személyemre, vajon hogyan élném meg, ha ilyen történne meg a környezetemben (közvetve vagy közvetlenül)? Vajon megérdemli e az újabb esélyt Ő, amikor pár évvel korábban kimondták rá, hogy bűnös, gyilkos? Vajon képes-e megváltozni Ő? Vajon a hazugságok meddig mehetnek el, és meddig vagyunk képesek magunkban tartani? Ilyen és ehhez fogható kérdések (egy részük megmarad költői szerepkörében) pásztáznak a fejünkben, nem csak a nézés közben, hanem a befejezés elmúlásával. Igen komoly dráma ez, amely minden erőfeszítés és nagyobb név igénybe vétele nélkül éri el a hatást. Értem ezalatt, hogy egy "ismeretlenebb" rendezővel (John Crowley) és színésszel (Andrew Garfield) a háta mögött képes volt egy ilyen erős képet adni - erről - a témáról. És ne tovább a végletekig fokozni az ember „idegeit” a bravúrosan megoldott cselekményszálak váltakozásával. Mert ezzel jelesre vizsgázik a Boy A, a szemünkben, legalább is.

Arról van itt szó, kérem szépen, hogy a múlt és a jelen eseményein váltakozva megyünk és haladunk előre az időben. Ami talán nem is lenne nagy szám. De, és itt a de, a szálak profi „összefűzéseiből” egyre inkább tisztul bennünk a kép. Mert amíg a legelején még csak sejtéseink vannak az ügyről, a fiúról, addig a végén már összerakhatjuk a puzzle darabkákat. Ez nem egy szokványos aból a bébe lezajló és szépen csordogáló másfélóra. Itt az „idősíkok” mesélnek nekünk.

 

Talán még abban érezhetjük a nagy fogást, és a legnagyobb dobást a Boy A részéről, hogy a könyvet sikerült több mint kevesebb sikerrel visszaadni. És oké, hogy nem olvastuk a könyvet, de csak következésképpen, ha a film ilyen jó lett, akkor ugyan már a könyvben még minden le lehetet írva? Mert mindennemű okoskodás nélkül megállapítható, hogy az alapanyagok (a könyvek) azért az esetek nagy többségében sokkal „jobbra” sikerednek, mint adaptációik. Bezony. De több mint valószínű, hogy maximálisan kihozták a készítők a legtöbbet magukból, és az alapanyagból. De még hogyan!

Így fordulhatott az elő, hogy egy percre sem éreztem azt a Boy A alatt, hogy  az xy jelenet, képkocka, mondat felesleges, oda nem illő, való, „mű” lenne a darabban. Minden úgy történik, ahogy, az az élet keretei között zajlana. Semmi amerikás megoldás, ez különb attól. Ez Anglia. Itt igazán átérezhetjük a hős, vagy a mentor, kvázi szociális munkás érzéseit, attól függetlenül, hogy nem igen voltunk még ilyen helyzetben. Ebből is látszik, ebből adódóan nagy figyelmet fordítottak, a karakter ábrázolása, amire aztán egy rossz szavunk nem lehet. És a „megismerkedés”, bemutatás alatt mindenki eldöntheti magában, hogy milyen életet szánna Jack-nek, hogy ő mit tenne a helyében, vagy éppen ellenkezőleg mit nem tenne és hogy mennyire fogadná el őt, a való világban?

 

A kiegészítők, bár itt inkább nevezzük, pozitívumoknak még inkább megerősítik bennünk a tudatot, hogy a film akár többre is vihette volna. Mert a produceri tevékenység is említésre méltó, a fényképezés sok esetben felejthetetlen (lásd bírósági tárgyalás, vagy a kezdő képsorok) és a zene is magáért beszél. Ennyire egyszerű.

 

Ami azonban tényleg felteszi a pontot a képzeletbeli inkre, az nem más, - mint a fentebb már említett - Andrew Garfield (jó név) jutalomjátéka számunkra, nekünk. Engem nagyon megfogott a srác. Már az első jelenetnél olyan érzésem volt, hogy ez a fiú többre hivatott, és lesz is valaki, erre mérget veszek. Nálam abszolút favorit lett ez láttán, annyira profin „tolta”, hogy az ember az gondolhatta évek óta számtalan filmben szerepelt. Pedig sorozatos, tévés, epizódos háttér mellett nosza, talán eddig a másik boleyn lányban, és a gyávák meg hősökben lehetett felfedezni, látni. De az első igen komoly kitekintése, megmérettetése ez volt a filmipar nagy fellegvárába(n). Ami elsőre nem is rossz?! Sőt.

Azonban az ifjú titán mellett nem szabad megfeledkezni Peter Mullan-ról, a közvetítőről, a szociális munkásról. Akiről eddig kevesebb szó esett, pedig elég fontos, és drámai szerep az övé. A mentorkodáson kívül apaként is helyt kell állnia, ami talán sokkal nehezebb és emberpróbálóbb feladat számára. Egyszerre 2 terhet cipel a vállán. Az ő játéka is dicséretre méltó. Az bizony.

 

Csak-csak mondandóm végére érek már. Pedig annyi, de annyi mindent lehetne még regélni a Boy A-ról. De azt hiszem, és jól hiszem, inkább itt fejezem be. Mert ez a film, tényleg a semmiből ért, és zúdított rám nagyon komoly érzéseket, élményeket és kihatást. Akinek esetleg még könnycsepp is megjelenne az orcáján, az ne szégyellje, mert van miért. A kilencest minden szó nélkül odaadom neki. Kicsit fáj a szívünk, mert talán kétszámjegyű is lehetett volna, de ne ezzel foglalkozzunk, hanem azzal, hogy a megtekintése kötelező, nincs mese.