Drillbit Taylor - 2008
Avagy kisebbségi komplexusban szenvedő kölkök egy testőrt fogadnak fel a védelmükre, mármint iskolai rettegés címszó alatt. Azonban a kiválasztott zsoldos, a katona, nem az, akinek elsőre látszik. A középpontban az iskola, míg a téma lehetne az elnyomás, amelyből jóformán már nem is lehet újat mutatni, nekünk és számunkra. Oké ez a színtiszta valóság, ugye. Ki köl valahogy érdemelni a riszpektet, hogy felnézhessenek rád a többiek, de amíg ezen dolgozol, nem jut eszedbe, hogy már jócskán kinőtted a gimnáziumi határokat és életkorodat. Azaz nem az eszeddel hódítasz, na jah. Míg a másik végletben, az érem másik túloldalán a kicsi dagi és magas sovány karakterhősök sem új keletűek. A szegény embert az ág is húzza szinten. Pedig nem érdemelne ilyen bánásmódot egyikőjük se. Esélyegyenlőség, meg integráció, ahogy azt manapság hangoztatják sokan, és amolyan divatfogalommá is vált. Szerintünk senkinek nem kell megmagyarázni.
Tehát a történetbe be lehet kötni. Olyan semmilyen. Sablonos, klisés az egész. Semmi új, semmi váratlan. De ami legborzasztóbb, hogy humort is csak elvétve hallunk, és látunk abban a másfélórában. Ennél sokkal több kell. Nagyon nem vagyunk lenyűgözve a Fúrófej Taylor-tól. Akár a címtől, persze most ebbe nagyon nem lehet belekötni, lásd az eredetit. Owen Wilson persze becsülettel megpróbálja. De hiába. Látszik rajta, s a produkciójának megítélésén, hogy vannak zűrök mostanság odahaza.
Kap egy nagy adag jóindulattal tőlünk, most ez a mozi egy négyest. Mert nagyon nem akart működni, pedig komolyan hittünk benne, hogy ebből még valami jó is kisülhet, de hiába. Kevés poénos helyzettel, és a suta forgatókönnyel, ennél többet alig ha érdemelne, most tőlünk és szerintünk. Bár ha belegondolunk abba, hogy már a legelején kiderül az a hűde csavarós, és lebilincselő igazság, akkor nem is kellett volna elkezdeni az egész projektet. S ez, így vagy úgy, lehet szépíteni a dolgokat, megfontolandó lett volna.
Big Stan - 2007
Rob Schneider-rel a főszerepben és a rendezői székben akarta megmozgatni a rekeszizmokat a Kegyenc Fegyenc. Nem is kell mondani újabb pofon ez megint csak nekünk, legalábbis címszinten. Azonban az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a filmnek se sikerült úgy nagyon mély nyomokat hagyni a lelkünkben, vagy a szívünkben egyaránt, de nagyon nem. Miért is?A történet szerint főhősünket (neve: Stan) bevarrják a dutyiba. De mielőtt még bevonulna a hűvösre, előtte kiképezteti magát. A Mester segítségével és hathatós közbenjárásával elsajátítja a kung-fu csínját, bínját. Így már nem kell félnie odabent a homár pasiktól.
A történet mondhatni elég közhelyes és a megvalósítás is eléggé bés filingre sikeredett, de ettől eltekintve még lehetett volna tök filgúd érzésünk a mozi láttán. Nem lett. Nem akarjuk ismételni magunkat, sorokon keresztül, de itt is legfeljebb csak nagyítóval lehetet megtalálni az értelmesebb, kifinomultabb humor egy-két képviselőjét. A szokásos tökös, buzizás itt is megy, de felsőfokon. Néha már kellően sok(k) volt és ki is akadt a mutató. A Big Stan, mert maradjunk az eredeti címnél mégis csak, szóval vesztére jó párszor még meg is adja magát. Kvázi leül az a csöppnyi a hangulat is helyenként, így üresjáratokat képez nem csak a történetben, hanem a mi emlékezetünkben is, így visszagondolva. Bezony ez is kevés a megváltáshoz. Pedig voltak kimondottan élvezhető, és humoros részei a darabnak. De az erőltetett viccek ez esetben is, minden jót lerombolnak élmény szinten.
A Kill Billes jelenetek hazavágtak. Nekünk bejöttek. Carradine-t jó volt újra látni. Bár nem mintha nagy színészóriás lenne a fazon. Na jah. De ebbe a moziba mindenképp jó választásnak tűnt, szerintünk. Míg Rob hozza a szokásos formáját. Valahogy olyan vegyes érzelmek kavarognak bennünk, az ő nevét látva, vagy a korábbi produkcióira emlékezve, mert bírnánk a palit, csak ez nem jön össze, soha. Itt se.
És hát ezek a vegyes érzelmek a Big Stan esetében is fennlelhetőek. Jó volt, vagy inkább jó lett volna. De húzták, mint a rétestésztát és értékelhető humorból kellett volna több, míg a melegesekből kevesebb. És akkor talán ez átugraná a bűvös ötös határát. Mert igen, minden rosszmájú megjegyzésünk ellenére azért egyszer, nem olyan vészes.
Hot Rod - 2007
Sokáig volt tőle hangos a sajtó, ezért egy odafigyelést mindenképp megért. Így utólag már nem értjük a nagy felhördülést a Hot Rod-dal kapcsolatban, mert egyáltalán nem olyan szórakoztató, mint ahogy azt akarják, bemesélni a jóhiszemű, mindenre kapható (persze csak filmekben utazunk) embernek.A téma ez estben, mint sokszor, vagy fentebbről is szemezgetve a lúzer kalandok sora és egy lúzer megpróbáltatásai.
Adott egy önjelölt kaszkadőr, akinek állandóan szétverik a seggét. Apja megtanítja esténként neki és közelebb hozza – ő hozzá - a bunyózás rejtelmeit. A fiú a kaszkádőrködésben „keres kiutat”. Amikor azonban apja „halálán van”, nem rest a segítségére sietni. Bevállalja a legnagyobb ugrást, csak hogy megmentse, khm újra megküzdjön vele.
Első olvasatra ez nagyon is erőltetetnek, tűnik. De mi nem akarunk hinni a sorokban, meg a mondatokban, látni akarjuk azt két szíp szemünkkel is. És láss csodát, vagy inkább ne, ez tényleg nem tetszett, és tényleg nem jött be. A poénok csak ritkán találják el a céljukat. Már ha célnak lehet nevezni, hogy röhögünk rajta. Szóval kevés, mint medvesajtban a brummogás. Azaz elég gyér a felhozatal, szerintünk. Bár a poénokat is embere válogatja, de az ugrási kísérleteken kívül nagyon nem emlékszünk mosolygásra okot adó snittre, jelenetre, képkockára. Ez van. És ezen a színészek se tudnak már segíteni, már mint színészileg a mi megítélésünkön, a Hot Rod -ot tekintve. Na ezt jól megfogalmaztuk.
Andy Samberg bármennyire is telitalálat a szerepében, nem tartogatott nagy meglepetéseket. Bár igaz, ami igaz, hogy nála jobbat, alig ha lehetet volna találni. Végtére is a szereplők itt, s most is, csak ezt tették, amit megírtak nekik. Semmi többet, sajnos. Enyhítő körülmény fájó szívünkre, Isla Fisher minden egyes megjelenése, és ott tartózkodása a képernyőn. Na igen, azt a plusz pontot, tessék csak az ő számlájára írni. Hova jutott ez a világ?
Ami talán élvezhetővé, és hangulatilag „kibírhatóvá” teszi a Hot Rod-ot, na az a zene. Egyenesen a 80as évekből idepottyantva. Europe stb... slágerekkel megáldott Soundtrackje, nem ilyes olyan gyenge minőség. Érdemes lecsekkolni és belehallgatni.
Mindent összegezve ez így most egy négyes. Alig emlékeztünk már valamire abból a másfélórából. Jaj de szörnyű ezt kimondani. Egy kicsit depisek vagyunk, hogy ezt is benéztük.
I want Candy - 2007
Tudod te, van olyan, amikor első szándékból nem vagy hajlandó megnézni egy/az adott darabot, csak hosszas nekifutás, és nekikészülődés után gyürkőzöl neki a nemes feladatnak. Na ez ilyen volt. Vártuk a megfelelő alkalmat, hogy bepillantást nyerjünk, és meglepődjönk teljesen váratlanul egy olyan filmen, mint például ezen, jelen esetünkben a Cukrosnéni-n. Na az a fantasztikus címválasztás, címválaszték megint. Na de ne ragadjunk le ennél, pedig már sokadszorra veri ki a biztosítékot az emberben, ugye. Végre valami új. Végre valami eredeti. Persze nem fogunk itt lemenni hídba, meg nem fogunk itt csöpögni, hype-ni, kényűnkre-kedvünkre, de akkor is, az kijelenthető, hogy az I want Candy marhára filgúd. Miért is?
Sztori: diákok pornófilmet forgatnak. Egyszerűen, röviden, tömören. Akit ez a pár sor nem hatott meg, az olvassa már tovább, kérem. Arról van itt szó, hogy miután befuccsol a régi üzlet, és határidőre el kell készülnie a rövidfilmnek, a barátok úgy döntenek, hogy a tettek mezejére lépnek és egy nem várt irányba kanyaródnak el a filmkészítés terén. A pornóvilágba, a filmes szakmájába. Megszerzik az Istennőt, a legnagyobb kedvencet a főszerepre. És indulhat is a fergeteges forgatás.
Nem akarok itt kertelni, nekünk ez nagyon bejött. Ott van egyszer, az alapsztori, amit már körbedicsértünk, és ott vannak a poénok. Na igen, a poénok, melyeken lehet azért jókat derülni. Nem annyira mocskosak, és irritálóak, buzisak stb…, hanem tök lazák, élvezhetőek, és nem utolsó sorban annyira szerethetőek, hogy egy másodszori nézést se tudjál visszautasítani semmikor, semmi esetre sem. És be kell vallani, mi nem is vacilláltunk semmit, amikor a másodszori nézésre került a sor. És ez igen, még így is „ütött”.
A szereplők is jól végzik a dolgukat. Fiatalok, nem hazudtolják meg magukat. És Carmen Electra is ott van a szépségével, vizuális dolgok terén. Nem lehet nagy panaszunk.
Persze nem hibátlan darab ez. De nem is kell annak lennie. Mert hát hatalmasat csalódtunk már elsőre is, rajta. Persze csak abszolúte pozitívan. Ez tőlünk egy hét és feles, nyolcas, most komolyan. Az egész olyan habkönnyű hülyeség, hogy élvezed minden egyes pillanatát. Ajánljuk mindenképpen, mindenkor. Szigorúan 18 év felett. Hehe.
