„Számomra a The Cottage olyan, mintha a Fargo és A texasi láncfűrészes félúton találkozna”

 

Mondja ezt Paul Andrew Williams, a rendező, a forgatókönyvíró. Aki a London to Brighton kisebb sikere után felbuzdulva elkészítette második filmjét, a már fentebb említett The Cottage címmel. És nyugtázzuk a napot ezerszer, hogy láthattuk. Mert nem mindennap csodálhat meg a nagyérdemű ilyen "horrorkomédiát", meg paródiát vagy micsodát. De pontosan ez mi is?

 

Hát nem tudod? Olyan beteges és vicces egyszerre. Az egyik pillanatban még nevetsz nagyokat, míg a másikban már szörnyülködsz a nagy vértócsák láttán.

Hát mindenki szeret nevetni, mosolyogni, kuncogni, kacarászni, hahotázni, és így tovább. Valamint sokan kedvelik a horror műfaját, amint éppen baltával, fejszével, láncfűrésszel, meg egyéb más eszköz használatba vételével, vér tapad mindenhez, és fejek, meg lábak röpülnek előttünk mindenfele. Oké ezt embere válogatja, ha jól gondoljuk, de mi nekünk a párosítás az tetszik. És igen kijelenthető, hogy a humort, és a horrort sikerül oly mértékben összekeverni és azzal egyveleget képezni, hogy az befogadható, elfogadható legyen, mi több, szerethető, és kellemesen élvezhető is egyúttal. Egy rossz szavunk nem lehet, hisz volt itt nekünk, kérem szépen, visszatekintve csak a korábbi hónapokra, filmélményekre, The Hatchet, kritika efelé, a film megérdemli az egyszeri odafigyelést legalább, aztán ott volt a Botched. Ami nem annyira népszerű a sokak körében, talán még nem is hallottatok róla, de megkockáztatjuk, hogy sokkal, de sokkal jobb, és nagyobb szórakozást nyújt a baltás gyilkosnál is.

Ezek láttán, elárulhatjuk, hogy végre van valami kialakulóban, már mint a horrorparódia/vagy komédián belül,  berkeit elnézve. Hisz a műfaj egy kiaknázatlan aranybánya, és erre már a készítők is rájöttek, persze nem most, hanem réges régen, de valljuk, hogy eljött az idő a változtatásra.

 

Most pedig megérkezett Paul Andrew Williams tollából ez a francia-brit koprodukciós darab, ami teljesen más, mint elődje volt, akarom mondani, mint az első szkriptje. Ez is a célja elsősorban, neki, hogy másmilyen stílusú, műfajú filmekben is kipróbálja, megméretesse magát és csillogó tehetségét. És nem vallott szégyent ez esetben, a Cottage esetében sem. Valami mást akart előhúzni a cilinderből, és sikerült is neki. Már előre leszögezhetjük, és tényként borítékolhatjuk, hogy ez remek volt, azonnal nekiesni mindenkinek, kötelező.

 

De előtte még lássuk a történetet nagyvonalakban. Két emberrablónk áldozatot ejt túszul, - némi pénz reményében és fejében-, akit végül a semmi közepén, egy kis falucskában, messze mindentől, egy házikóban rejtenek el. Maguk se tudják hol vannak, és, hogy mibe csöppentek. Amondó vagyok, addig jó, amíg ők és mi se tudják, hogy mi történik, történhet ezek után…

 

Komolyan nem hittük, hogy ez majd ennyire be fog jönni. Mindegyik karakter telitalálat, és mindegyik poén a helyén van. Egyszerűen nagyszerű. Unatkozni nincs idő, mindig történik valami. Az elejétől kezdve egészen a végéig egy nagy idióta, elmebeteg hangulat uralja. Tudod, olyan fekete humorú, tehát akinek az bejön, csak bátran, nem kell félni és megijedni, az önfeledt szórakozás garantált, vagyis mi azt ígérjük.

Mind a vígjáték, mind a horror kedvelőinek és szerelmeseinek is tartogat bőven meglepetéseket. Nem akarunk nagyon belemenni a részletekbe, látni kell, és átérezni, átélni. PAW másodjára is letesz olyas valamit az asztalra, amitől azért az ínyencek megnyalhatják az ujjaikat kényükre, kedvükre. Jó beszólások, párbeszédek, dialógusok, és helyzetkomikumok.

 

Van itt minden. Szíp szőke leányzó, csak a filmfelkeltés kedvéért egy kép, aztán lúzer bagázs dagival, kínaiak, vagy japánok, na mindegy, meg az a ronda, ugye. A színészek kitűnően vizsgáznak nálunk. Megszoktuk, megszokhattuk, nem nagy nevek, és nem is szoktuk itt agyondicsérni őket, de most itt mégis meg kell tennünk, mert annyira jól hozzák a szerepüket, hogy az fájdalom. Andy Serkis mindenféle maszkot levetkőzve megmutatja igazi arcát és nem csalódunk se benne, s a társában sem. Jennifer Ellison, tudod a képről, na ő is jól hozta a buta szőkét és persze látványnak se volt utolsó. A játékokban így nincs hiba.

 

Régen mondtam ki ezt a szót már egy mozira, de ez élvezetes volt. Könnyed, nem görcsös, humoros, nem erőltetett, szórakoztató, fordulatokban gazdag. Jó nyitánnyal, befejezéssel, meg zenével. Apropó zene, milyen vége is volt már. Mekkorát ütött, lehet csak nekünk. Mindent összegezve jó volt. És kellemesen csalódtunk, de nagyon nagyot. Ez egy erős nyolcas. És tudjátok mit, valamiért elsőre a Halálos Temetés ugrott be a film befejeztével, jó-jó hallom már, tudom, az más volt, más műfajban, de utoljára komolyan mondom az lelkesített be ennyire. Na mindegy, ha már idézettel kezdtünk, ám legyen a befejezésben is egy. Na ennyit a pesszimista nézetekről kedves forgatókönyvíró és rendező úr:

 

„Kicsit félek attól, hogy a The Cottage esetében a közönség csalódni fog. Azt hiszem, azt kérdezik majd: ezt tényleg ugyanaz az ember csinálta, aki a Londonból Brightonba című filmet. Meglátjuk”.