Itt és most, ebben az esetben, a Revolver esetében nem kertelünk, ez baromira bejött és kész. Kigondoltuk ám, hogy majd minden szép és jót leírunk a filmről, amit csak tudunk, azonban rá kellett jönnünk, hogy azzal csak rontanánk a filmélményt, így egy nagyon titokzatos, egyszerű kritika írására adtuk az áldásunkat, ami vélhetően majd fülekre talál, bár mi sem vállaljuk a garanciát az önfeledt szórakozásra.

 

Guy Ritchie filmje, nálunk, itthon, nem volt népszerű. Miért is lett volna, ugye? Hisz be se mutatták a nagyérdemű előtt, és még dvd-n se jelent meg. Azonban nem csak szép kis hazánkban, hanem külföldön se volt nagy jövője a Revolvernek, hisz, egy szó mint száz, bukta volt, sajnos, eddig, persze. Ilyenkor aztán tehetjük fel a nagy filozófusi kérdéseinket, meg hipotéziseinket a miértre, a miérttel kapcsolatban. Ám itt mégis nagyon egyszerű válaszokba botlunk, miután egy kicsit is belegondolunk ebbe, a helyzetbe, a tényekbe.

 

Guy Ritchie újat akart, ez szemmel látható. Maga mögött hagyta a Blöfföt, annak lazaságát, humorát, meg mindenét Brad Pitt-vel együtt. Aki tehát azt várta, hogy majd itt Guy folytatja azt a vonulatot (folytatás RocknRolla-ban), na annak már talán a két perc is sok volt ebből. Mondjuk, ez más, ez teljesen más, eltér attól, ez különbözik mindentől. Talán még kultfilm is válhat belőle, sok helyen pedzegetik… Van benne valami.

Ellentéte, mondhatnánk, a korábbi műveinek. Itt most nem a vígjátékot teszi középpontba, hanem a „mondanivalót”, a történetet, a történet mélységét, hisz az majd lefárassza az elménket, meg, megdolgozgatja az agytekervényeinket. Mert a történet, az komplex, meg összetett - kicsit gengszteres, kicsit gondolkodtató, de nagyon.

Ez van. Akinek fáj, vagy nehézére esik a gondolkodás, az inkább kerülje el ezt a darabot. Mert amondó vagyok, hogy elsőre ezt nem lehet megfejteni. Minden egyes replay során újabb és újabb kirakó kerül a helyére, és újabb megvilágítást nyer az xy-dik rész, pillanat, mondat, vagy képkocka.

Az emberek többsége nem érti, nem értette. És itt van, valamint kezdődik a legnagyobb baj. Hisz innentől fogva és kezdve két táborra szakad(t) a filmes nagyérdemű. Van aki nem érti, és soha többé nem akarja látni, és van a másik fél, aki érti, persze ő se tudja pontosan a válaszokat, de hajlik a második, a harmadik nézésre, csak hogy még inkább hatalmába kerítse a játék. Különös, furcsa, és érdekes ez.

 

A történet jó mélyre ás, ahogy az mondtam. De nagyvonalakban annyit el lehet mondani, amit talán már úgy is tud mindenki, hogy Mr. Green a börtönből szabadulva, és a nyerő formulákkal gazdagodva, egyre több és több pénzt kasszíroz. A játékban, lehet az, sakk vagy más, ő nyertes, mindig ő győz. Ellensége, aki börtönbe jutatta, Mr. Macha, a kaszinótulajdonos ebbe nem tud belenyugodni, és ezért menekülnie kell.

Ez a pár sor csak ízelítő gyanánt és kedvéért került ide ki. Mert a Revolver ezen felül gondolkodásra, gondolkodtatásra, agyalásra késztet. Aki szereti az ilyen filmeket, egy kicsit is mögéjük tekinteni, vagy a nagy feketeségben elveszni, na azoknak telitalálat ez a film.

 

A látvány pedig már magért beszél. Van itt neonfénytől elkezdve képregényes, animációs megoldásig minden. Valami azért visszajön a régiektől. Csak a történet nehezen emészthető. De ez nem baj. Zene füleinknek, amit hallottunk, hisz, már a muzsika is mennyire cool. Teljesen magával ragad, a képi világgal egyetemben. Ezért már megéri.

 

Jason Statham, Guy „kedvence” megint feltűnik. Mi több, főszerepben. És nem is játszik rosszul, sőt. Egyik legjobb alakítása ez, amit eddig tőle láthattunk. Komolyan. Tudom, sokan nem kedvelik, bírják a fazont, de itt még ő is kellemes csalódás.

Ray Liotta -se- rossz. De ő messze-messze a leggyengébb pontja, szerintünk a darabnak. Valahogy nem volt az igazi. Bár a neonfényben jól mutatott.

Továbbá feltűnik még André Benjamin, André 3000 az Outkastból, ugye. Meglepően jó húzás és választás volt.

 

Összefoglalva, a rendezés kiváló, a téma felettébb különös, egyesek számára csak zavaró(s), a zene, a látvány még dob egyet a pozitív megítélésünkön és akkor a színészekről még nem is beszéltünk. Kilences, tőlünk, megérdemli. Így azt hiszem már elég nyilvánvaló, hogy melyik táborba tartozunk. Van benne valami, ami sokadszori nézésre is különleges, különös. Tetszett, de van mit még megemészteni rajta, az, az egy pont. Elsőre nagyon bejött, azóta már kétszer visszatekertük, és valamennyivel okosabbak lettünk, de ez még mindig nem az igazi. Ahányszor megnézzük, annyiszor törnek fel bennünk az újabb kusza kérdések, melyre csak reménykedve várjuk a válaszokat.

 

"Az egyetlen mód, hogy okosabb legyél az,
ha okosabb ellenféllel játszol."