A „Folytatások Nyara” ez. Hisz visszatérnek még a múmiák is Jet(L)ivel egyetemben és karöltve. Azonban nem minden arany, ami fénylik.

 

Hát kérem szépen, ékes példája a most következő darabunk annak, hogy amit nem kell, azt tényleg nem kell erőltetni, és amit nem érdemes, azt nem érdemes folytatni tovább, és tovább. A Sárkánycsászár sírja (egy kicsit túl sok az s-es benne) szépen beáll a sorba, és elköveti azokat a hibákat, melyeket az ilyen húzom-vonom, mint a rétestésztát jellegű filmes folytatásokból ki szoktak sülni. Azaz a szereplőgárda cserélődik akarva-akaratlanul, a helyszínek változnak, a világ halad előre ezerrel, mind technikailag mind szakmailag, és az új rendező kiléte se biztos, hogy ugyanazt ki tudja hozni a múmiákból, mint elődje azt megtette több-kevesebb (ezt nevezik fél sikernek) sikerrel, ugyebár.

 

Mert hiszen, a Múmia (az első) egy nagyon korrekt, kiváló és többször megtekinthető, élvezhető darab volt még anno, amit mi, igenis elismertünk iménti szösszenetünkben. És nem csak nekünk jött be ez a lightos múmiás filing, hiszen a közönséget is teljesen megvették a kriptákból újraélesztett, feltámadott múmiákkal, ami a XX. Század utolsó évében egy igen jelentős fegyverténynek volt mondható. Értem ezalatt, hogy „Indy” Jones arca, és története mindenhova elkísért minket, és ennél jobbat el se tudott volna képzelni a kalandokra éhes filmbuzi, aki Harrison Ford nem mindennapi kalandjaival nőtt fel, persze nem kis túlzással, s iróniával élve. De egyszer csak a semmiből Stephen Sommers rendezésében megszületett ez a mű, amelynek újdonsága, humora, kalandélménye, és nem utolsó sorban sikere megteremtette a feltételeket, az alapokat egy második részre. Amely két év múlva nem csak címében jelezve, de visszatért örömünkre-bánatunkra, ugye. Hisz mindenki tudja, látta, hogy ez a második már jócskán (tesszük hozzá: sajnos) alábbhagyott az első lendületéből, de még így is be kell ismernünk, hogy ínyünkre volt, s nem volt olyan illúzióromboló hatása, mint ennek a harmadiknak.

 

Új főhősnő, rendező, és helyszín ide vagy oda, a képlet a nem változott. Valami ok folytán egy O’ Connellnek sikerül mindig felébresztenie egy múmiát, jelen esetünkben a sárkánycsászárt, persze teljesen váratlanul, és spontán, majd okulva saját hibájából a barátai segítségével elindul, szalad, repül, fut, megmenteni az egész világot, mely veszélyben van és forog ő miatta(uk), ugyebár.

 

Eddig nincs is semmi különös a forgatókönyvben, úgy véljük, hisz eddig is ez volt a lefolyása a Múmia daraboknak. Ébrezd fel a gonoszt álmából, és a többi majd jön ezek után: a sikítás, a futás meg a menekülés. Ami persze nem rossz, ám a harmadik tükrében ez már korántsem ennyire egyértelmű, mert a múmia, mint központi figura, vagy főhős vajmi kevés látható, és keveset szerepel a 2 óra alatt. Na ez aztán igen bosszantó. Értjük mi persze a borfotelünkben, hogy agyaggá változtatták a császárt, de ez akkor sincs rendjén, ez nem igen vall az egy-kettőre. Lehet mi vagyunk, ódivatúak, és konzervatívak, megrögzöttek. De „régebben” legalább Egyiptomban játszódtak az események, most pedig még a székhelyünket is át kellett tenni Kínába - a csapból is ők folynak – ami mondanom se kell, ugyancsak böki a csőrünket, és akkor Maria Bello szerepeltetése is egyértelműen rossz választás volt. Egy teljesen más karakter volt az övé, mint amit megszokhattunk a kicsit bohókás Rachel kisasszony oldalán két részen keresztül, nem ezt vártuk, lehet velünk van a baj. De ha ezen szemet hunyunk, akkor is látható volt, hogy nem állt jól a kezében kard, és egyáltalán nem tudtuk átérezni a kalandos énjét. Valahogy ez nem jött össze.

A sárkánycsászár szerepében Jet Li megint megmutatta amit mi eddig is tudtunk róla, azaz, hogy színészként nála lehet, sőt biztos lehet jobbat találni,keresés nélkül. Nem tetszik a pali, bár ez itt most, nem annyira fontos. A lényeg, hogy karaktere egyszerűen szürke, el nem hisszük róla egy percre, hogy ő aztán a császár, átváltozott kígyó, meg jetiket elijesztő mindenféle hatalommal bíró egyén.

Végképp nem értettük meg az egész múmiás projektben azt, hogy a drámai töltet mit keresett a filmben? Ennyire amerikásan adagolva meg túlfűszerezve, kérem szépen. Mit érdekli a kalandra éhes és túlfűtött nézőt, hogy apa-fia hogyan jönnek ki egymással, vagy hogyan nem? Ez már sok volt. És akkor nem forszíroznám tovább a dolgot, hogy a jetik pontosan mit is kerestek ott, satöbbi, satöbbi. Elég sok a kérdőjel az egész sztorit illetően, valahogy nem alakul ki bennünk egy igazi valós kép, hogy azok honnan, hogyan kerültek oda, vagy azok most miért is harcolnak, esetleg ő most miért is halt meg. Nem tudjuk meg a válaszokat, jóformán elsiklunk szépen, csendesen a nem létező forgatókönyv felett, és próbáljuk egy kis vizuális orgiával, a cgis jetikkel meg csatajelenetekkel feledtetni a gyengeségeket, na meg csalódásunkat, legfőképp.

Nem tudunk oly okfejtésekbe belemenni, hogy is néz ki valójában egy ízig-vérig jeti (nagy és fehér, talán), így rá is vágjuk szemnek azért tetszetős volt, de továbbra sem tudjuk, hogy mit is kerestek ott egy füttyszó után. A csatajelenet is rendben volt, a film egyik, hanem a legjobb és legtisztább jelenete, pontja, periódusa, és ez mindent elmond már a látottakról, a halottakról.

 

Hogy ne csak a rosszat említsük, és ne hogy még teljesen elvegyük mindenkitől a múmia lázát, ezért említenénk Brendan Freaser továbbra is pozitívum, szerintünk a humor is helyén volt és az említett csatajelenet, a tájak, a fényképezés azért legalább említésre méltóak, és dicsérhetőek mi szerintünk is.

 

A Sárkánycsászár sírja nem egy rossz kalandfilm. De valamiért a trailer láttán, vagy az első két részből kiindulva sokkal, de sokkal többet vártunk, mi legalább is. Soha nem jó, ha az ember túl sokat vár, aztán alig kap valamit. Ez most ilyen volt. Egy hatost érdemel, amiben benne van a mi határtalan jóindulatunk. Folytatni ezek után érdemes? Nem hinném, hogy nagyon lenne „értelme”. De akkor is vevők vagyunk a kalandra, és ha lesz, akkor azt is meglessük majd. De sok jót nem várunk, egyszer azt is, meg ezt is ki lehet „bírni”.