Magyar vagyok, tehát mindenképp betekintést szerettem volna nyerni eme alkotásba, amelyet úgy igazából a kezemet a szívemre téve kijelenthetem, hogy vártam nagybetűkkel, aláhúzva. Az okát nagyon nem tudnám megfogalmazni, de talán a Megy a Gőzös nagy csalódása után úgy éreztem, hogy talán, végre lesz egy örömöm az életben az utóbbi magyar filmeket végig nézve. És a trailer bepillantása is azt éreztette velem, hogy akár-akár ez még jól is elsülhet mind pontszámban, mind pozitív értékelésben ezen a blogon, az én meglátásom szerint. Előre nem árulok el semmit, de mondhatom, hogy kellemesen és nem kellemesen csalódtam Paczolay Béla új filmjében.

---

A történet szerint főhősünk felülkerekedik fiával, hogy meglátogassa nagyapját, aki hosszú idő után adott életjelet magáról s Erdélyből. Majd szépen bevetik magukat az autóba, aztán nekiesnek az útnak. Később nem kell mondani, már hárman próbálnak valahogy kijutni a véget nem érő slamasztikából.

Már most elsőre megállapítható, hogy a forgatókönyv nem nagy erőssége a darabnak.  Mert az, hogy 2 ember, apa-fia, próbál közös nevezőre jutni egy autóban, az nem igen nevezhető nagy találmánynak és érdekes kezdésnek. Talán akkor a karakterek kibontására kellett volna jobban ráfókuszálni, de úgy igazán sok mindent nem tudnunk meg a három főszereplőről. Van, akiről többet, van, akiről kevesebbet, a lényeg az, hogy van egy megcsömörlött trombitásunk, egy játékszenvedély beteg 20 év körüli fiúnk, és egy nőknek élő öreg nagyapánk, aki, mint később kiderül, távozni készül, hajlandó az otthonból, és távozni készül a hitvestől mindörökre.

Az utazás során, vagy ahogy lehetne nevezni a második részben, főhőseink a legkülönösebb és abszurdabb helyzetek sorát kell, hogy átéljék, miután rendőrökkel, romákkal veti össze őket a sors útjuk során. És ezekből a szituációkból fakadnak elsősorban a poénos beszólások, jelenetek nagyobb része. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nevettem, elég csak a rendőr elütésére emlékezni és az azt követő eseményekre. Jó párszor mosolyt is vélünk felfedezni saját orcánkon, s jó párszor pedig már tényleg azon vesszük észre magunkat, hogy nevetünk egy magyar filmen. Ami  számomra egy kicsit szokatlan érzés volt az utóbbi év távlatából visszanézve. De a lényeg, hogy sokszor elmosolyodunk, azonban ezeknek a száma nem éri el azt a határt, amitől azt tudnánk érezni, hogy igazán jól szórakozzunk a látottak és hallottak alapján.

Mert a film próbál komolynak is „látszani”, így két jobb poénos epizód fejezet között meg-megállunk egy pillanatra és átérezzük főhőseink jó vagy rossz hangulatát. Vagy inkább át kéne éreznünk. Amit a készítő, a szereplő próbál belénk tuszkolni. Kinyitják a szemüket és elnézzek a messzi távolba, ráközelítünk az arcra, amelyről azon nyomban ki kéne derülnie, hogy pontosan mit is érezhet, miután lenyugodott egy percre, és átgondolta a dolgokat. De nem tudjuk átérezni, ennek oka lehet a már említett kibontatlan karakter is, akár, amely egyik percről a másikra változik meg a szemünk látta nélkül.

Továbbmenve még megemlíteném a lassúságot, eseménytelenséget, amely jócskán belassítja az egyes epizódok történéseit, úgy, hogy eszünkbe is jut elgondolkodni azon, vajon mikor lesz már vége. Apropó játékidő, ez a 2 óra túl hosszú volt, egy másfél órában ezt simán le lehetet, volna rendezni, és akkor talán egy normális befejezést is írhattak volna a végére. Mert szörnyű, hogy így el lehet rontani egy 3/4órás filmnézést. Csak elmélkedni tudok rajta, hogy a pénz fogyott e- el, vagy a készítő csapta e össze a záró képsort.

Úgy érzem elég a lehúzó kritikákból, mert amondó vagyok, hogy volt ami tetszett. Ilyen volt az igazán ötletes és poénos részek pár snittje. Vagy a Kistehén Tánczenekar zenéje, amelynek dallama és szövege szépen beleásta magát a fülembe s elmémbe. És ide sorolható még a szép tájkép belecsempészése a darabba.

További jó pontot ér nálam RP játéka. Aki mellett Haumann Péter és Schruff Milán játszották még a főbb szerepeket. És hármójuk közül én leginkább Rudolfot, az apát tudnám kiemelni. Mert a háromból ő volt az, az egy, akinek a fiára, és egyben apjára is oda kellett figyelni, úgy, hogy közben még a saját érdekeit is szem előtt tartsa. De ez nem mindig jön össze, és néha aláveti magát a kényszernek, azaz, beadja a derekát és akarva akaratlanul engedelmeskedik a felsőbb vagy alsóbb parancs utasításaira. És ő megoldotta ezt a feladatot is. Az, hogy pedig ő se tudott maradandót alkotni, az leginkább a forgatókönyv nagy hibáinak volt az érdeme. Igazából mindhárom színész próbált jót nyújtani, de itt valahogyan ez sehogy se akart össze jöni. Hiába az ifjú titán, Schruff, vagy Haumann a nagy „öreg”, ők se tudtak semmi pluszt hozzátenni a játékukkal a vásznon látottakhoz.

---

A film nálam most itt kap egy négy pontot. Egyrészt azért, mert már kétszer néztem meg, másrészt azért, mert ennyit érdemel a maga suta forgatókönyvével. Sajnos nagyon is igaznak véljük hangoztatni jelen esetünkben, hogy ebből sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni.