 |
A nagy és megállíthatatlannak tűnő remake gyártásnak ebben az évben a The last house on the left esett áldozatul, biztosan, többek között. Mondom és hangsúlyozom ezt azért, így lehangolóan, mert annyian vannak már, hogy ember legyen talpán, aki tudja követni, számolni ezeket, állandóan. Egy közös van bennük minden kétséget kizáróan: hogy a képlet, ha úgy tetszik a recept, az mindenhol ugyanaz, s azonos. Most akkor fessem le? Szóval, van itt egy hetvenes eredeti nekünk, amit a szerencsésebbje a nagy tömegből már láthatott, s amit most (miért pont most?) elővettek a doboz mélyéről és újra leforgattak. A miértekre már nem keresem a választ egy jó ideje, tehát arról tessék mindenkinek magában dűlőre jutnia. Az biztos, hogy ezt is kicsit kipofozták, modernizálták, itt-ott vettek el belőle, vagy adtak hozzá és nem is kellett több ennél, kész is lett a tiszta, hamisítatlan feldolgozás. De ez már gondolom az olvasót mind hidegen hagyja, és kívülről fújja, őt csak az érdekli már itt a legelején, hogy megérte? Válaszolok: megérte.
Megérte, s ez nem akármi. Nem akármi, mert tényleg, gondoljunk csak bele, hogy a remake dolgokból eddig nem sok jó sült ki. Dunát lehetne belőlük ereszteni, meg minden, viszont ha egy átlagon felülit kéne megemlíteni az utóbbi időkből, akkor az nehezemre esne, nem tudnék a padból vehemensen jelentkezni, hogy igen, tanár úr kérem, én láttam egyet. Ritka (eset) lenne ez, mint a fehér holló. Persze voltak és születtek átlagos darabok, de legtöbbször csak vakartam a fejem, és nem hittem a szememnek, miközben azt kérdeztem magamtól: ezt most miért kellett? Nem tudom, ki hogy van vele, de ez a The last house on the left nagyon is kellett már. Annyira hiányzott egy ilyen az idei felhozatalból, a sok rosszat látva, hogy csak na. Azonban azt se állítanám, hogy minden ujjamat megnyaltam utána s miatta, vagy hogy annyira lerágtam volna a körmömet az idegességtől. Egyszerűen maradjunk annyiban, hogy azért nem sok hiányzott ezen tevékenységek végrehajtásához egy-egy képkockát látva.
Nem sok hiányzott, pedig ez a film is csak olyan mint a többi. Olyan tucatféleség - sztori szempontból nyilvánvalóan. Nincs nagy meglepetés itt se. Persze ezt a műfajt nem ezért szeretjük, tudom én is. Részletek később, olvass tovább.Talán nem ártott volna vallomással kezdeni a soraimat, de akkor itt írnám, hogy nem volt szerencsém látni az eredetit, sajnos, vagy nem sajnos, így tessék továbblapozni, és megemészteni majd a soraimat.
Az előbb, fentebb, megfogalmazott tucat jelzőhöz még annyit tennék hozzá, érdemben, hogy azért itt se bánnak kesztyűs kézzel a klisékkel. Igen, ezt is megszokhattam már végre, és nem is várhattam volna mást egy hetvenes feldolgozástól, de azért mégis, mindig jó valami újat látni olykor-olykor. De nem. Nincs már tüske bennem ezt illetően, mert a jelenetek, a hangulat az kárpótol mindenért, szerencsére.
Itt is vannak a bűnözök, a rosszarcok, meg egy család, akik nyaralni mennek abba a házba, ott balra, messze az úttól. Fájó emlékek, sötét jövő képek, és a „kétségbeesett jelen”. A történetről sokat nem érdemes elárulni, hiba lenne, ezért csak annyit említenék meg róla sejtelmesen, hogy a nagy családi nyaralás közepette a régi barátnővel való összefutás mindent megváltoztat, örökre. A többit pedig tessék majd megnézni. Bár akik már a régivel találkoztak, azoknak úgy se lehet újdonságot mondani, viszont azért voltak apróbb változtatások, komolyan, amikből egy más kép, egy más szitu alakul ki, azaz valami új születik meg egyszer csak.
A műfaj megköveteli, az ökölbe szorított izgalmakat, a hajat tépő feszültségeket, és a már-már kibírhatatlan, idegesítő atmoszférát. Természetesen lehetne ezt folytatni, még sorokon keresztül, de az a lényeg, hogy a filmnek sikerül ebből valamit, néha többet, néha kevesebbet adni, nekünk, a nézőnek. Inkább többet, mert voltak feszült pillanatok, különösen igaz ez a film első felére, ami rendkívül jól nyit, és építi fel az egyre sötétebb képet festő hangulatot, vagy éppen képkockákat. Egyre inkább kezd kényelmetlenné válni a szék, a tehetetlenség, s a zéró menekülés pedig már elviselhetetlen egy idő után. A mozi végül is nem sokat teketóriázik, megpróbál abban a szűk kevesebb mint két órában sok-sok nyugtalan perccel megajándékozni, és ez sikerül neki. Nem mindig, mert a film egy pont után azért lassabb fokozatra kapcsol, a sok duma belassítja a történéseket, sajnos, viszont ebből is sikerül kiutat találni, egy igazán kellemetlen befejezéssel.
Igaz tehát, hogy nem mindig tud lázban tartani, de mégis néha annyira erős, és kemény szkénákat tálal, hogy újra feltámad, s van miért félni, izgulni. A középső fejezet, ahogy helyszínt váltunk, az ott nem volt okés, kevés volt, túl sok idő telt el a semmivel. Értem én, hogy strangers in my house van terítéken, de ebből is már minden kakaót „kipréseltek” a korábbi társak. Más. A szereplők is kitettek magukért. Hozták a kötelezőt, becsületükre legyen mondva. Itt nagyon nem volt probléma, de nem is tudnék úgy valakit nagyon kiemelni a többi közül.
Mindent összevetve: kellemes meglepetés lett ez. Amolyan pozitív csalódás. Nem kell azért itt nagy dolgokra gondolni, csak egyszerűen arra, hogy az eddigi kis, átlagos részeket, képkockákat megtöltötték a The last house on the left esetében valamiféle izgalommal, valamiféle feszültséggel. S ez adja meg a színét a szagát az egésznek. Persze ezek mellett azért előkerülnek a kések, meg egyéb más hasznos eszközök akár a konyhából, akár a zsebből. Kvázi a vér szerelmesei se fognak unatkozni, hol erőszakos, hol brutális, de azt is látni, érezni kell, hogy nem erre mentek rá a készítők, és jól tették. Hét és fél pont jár neki, minden kérdés nélkül. Legközelebb pedig, ha ezt látod kiírva valahol az út mellett: Lake ends in the road, akkor inkább fordulj vissza, mert később már késő lesz. S akkor mit fogsz tenni?
