Most az a jelenet következik a forgatókönyvben, amikor a sárga autódban ülve, egy kereszteződéshez érsz, és azon gondolkozol, merre tovább. A stop tábla előtt vagy, látod a sok-sok fényt, melyek az irányt jelölik számodra. Te mehetsz előre, egyenesen, jobbra vagy balra, ezek közül bármelyiket választhatod. Mondom, bármelyiket. Egy csomó lehetőséged van. Elkanyarodhatsz valamerre, bele az ismeretlenbe, vagy gurulhatsz tovább egyenesen. Lehet szerencsés vagy, lehet csak egyszerűen őrült. Az biztos, hogy nem kell neked semmi, se drága iskola, se jó jegyek. Számodra az élet úgy egész, ahogy az van, ahogy te azt szeretnéd. Te alakítod, s már az se érdekel különösebben, hogy mit gondolnak rólad. Magasról tojsz rá.
Fiatal vagy, még nagyon fiatal. Kicsit őrült, szeszélyes, bohókás, nem mindennapi figura, ami aztán a védjegyeddé is válik kis idő után. Kerülöd a nagy partykat, a közösségeket, lógsz az órákról, avagy igazán külön(c) életet élsz. Neked a kiskanál is bőven elég, nem akarsz annál többet, ez neked pont így jó és pont így tetszik, kerek. Ellőtted áll még az élet nagy része, egyelőre csak a tortának a kicsi szeletét kaptad meg, amit jól meg kell ízlelned, hogy aztán a többi majd már jöjjön magától, gondtalanul. A gép majd dob mást is – ahogy azt szoktuk mondani. Most egy szép leányzó kerül a középpontba, akinek az arcát nem tudod elfelejteni, olyan gyönyörű. Nem akarod becsukni a szemed soha, de soha, ne hogy elveszítsd akárcsak egyszer.Szóval, van ez lány, aki okos, intelligens, mindenben etalon, és nem jelenthet számára semmi, de semmi sem akadályt. Magabiztos, könnyen veszi a lépcsőfokokat, az ajtók sorra nyílnak meg előtte. Sőt sportol is, és már tervezi a jövőjét, nincs itt semmi gubanc, semmi váratlan, meglepő fordulat vagy esemény. El van tervezve, le van pecsételve, ki van tűzve. Mondhatni különc és szeszélyes hősünk szöges ellentettje. De a zsák valahányszor megtalálja a foltját: a két diákot is összehozza egy kémiai (tantárgy) csoportmunka. Párost (tanulópárt) kell alkotniuk, hogy aztán pár hét után már jó jeggyel búcsúzhassanak el egymástól és tárgytól. A bökkenő csak annyi, hogy a fiú nem éppen a legideálisabb választás, partner a csoportmunkához. Mindennel törődik, foglalkozik csak a tárgy elvégzéséhez szükséges feladattal nem, ami meg a lánynak nagyon fontos, a továbbtanulás szempontjából.
A fiú egyre többször hívja el, és akar vele találkozni, nem hagyja nyugodtan a lányt. De nem, nem zaklatásról van itt szó, hanem előre jól pontosan, ügyesen felépített tervről, forgatókönyvről, amit maga az írója kezében tart, az elejétől a végégig. Minden úgy alakul, ahogy azt eltervezte, persze nem számolt egy másik fiúval, de ez mellékszál sem jelenthet akadályt számára. S ahogy fiú, úgy a film szkriptje is kiváló. Habár nincs benne nagy újdonság, és semmi különös, de mégis egyszerűen nagyszerű. Nem csöpögős, nem válik giccsé, hatásvadásszá, hanem minden falat képkocka a helyén van. A jól megírt párbeszédek, az olykor-olykor felcsendülő muzsika, a szépen fel és levezetett cselekmény mind-mind szerves részét képezi ennek a kitűnő, kiváló Keith-nek.
Azt hiszem, engem már a szakadék felé guruló furgonnal megvettek. Olyan ez, mint amikor nem ül senki a vezető és anyós ülésben, hanem az autó csak
gurul előre egyre közelebb és közelebb, miközben te (hátul ülve, fekve) a legmegfelelőbb pillanatra vársz, hogy kiszálljál, de még időben. Az egész folyamat szépen lefesti a fiú minden gondolatát, tervét és érzését a világgal, a világhoz. Ott áll, látja a másik oldalt, a nagy fényeket, a sok mosolygó arcot, viszont ez neki nem kell, csak egyes egyedül egyvalaki, és ez a legfontosabb most, az életében, semmi más.
 |
Ezen kívül tényleg nem tudom mit kéne még elmondani a Keith-ről. Talán csak azt és annyit, hogy ismeretlenül nagyot szóló, nem milliárdokat felöelő, csillogó gyöngyszem és ékkő. Olyan, ami úgy csillog és villog, hogy nem tudsz betelni vele. Kábe az a fajta, aminek az egyszeri elfogyasztása nem elég, hisz ahogy bejön a the end, te azonnal kezdenéd újra. S nem ez is meglepetés, mert annyira hangulatos, titokzatos darab lett, ami nem egyensúlyozik és táncol pengeélen, ami nem csúszik el a banánhéjon, s ami nem utolsó sorban, dráma a javából. Dráma és szeretet, szerelem ötvözete, fiatalon, fiatalokkal, problémákkal, igazságokkal, titkokkal, az élettel. Ez itt és erről szól a Keith, nem árulok zsákbamacskát, látni kell és pont.
Jesse McCartney és Elisabeth Harnois a két fiatal, akik körül az egész világ forog. De egyikük sem "roppan" össze, egyikük sem tud összerogyni a súly alatt, hanem igenis játszanak, de még hogy. Egy percre sem hagyják, hogy azt gondold: ez nem igaz, egy percre sem esnek ki a szerepből, és igen a drámai pillanatokkal, helyzetekkel is éppúgy megbirkóznak. Elisabethre ha emlékszel, már a TIH-ban is feltűnt (s elolvadsz tőle, komoly), de Jesse eddig nem sokat hallatott magáról, remélem ez most majd megváltozik. Nagyon szép párost alkottak, mindketten éltek a lehetőséggel, és egy ilyen moziban többet is hoztak az elvártnál, a kötelezőnél, ami még több pluszt ad hozzá a Keith-hez.
Az egész annyira könnyed, picit filgúd, hogy az első perctől kezdve lekenyerez ilyen „a filmben az a jelenet” típusú és hasonló/kezdetű dolgokkal, hogy egy percre sem jut eszedbe ásítozni. Unalomfaktor, üresjárat nincs, s akkor még drámainak is drámai, nehéznek is nehéz, szóhóz nem jutsz, egyszerűen nem lehet nem megszeppeni, közbe pedig megnevetett, ha kell. Mosolyt is csal arcodra, meg egyszerre eltűnteni azt. Mindenre képes. Kiváló. S akkor Tree Adams zenéit még meg sem említettem, pirospont, ide nekem az ostet.
Akkor hogy lehet az - kérdem én, hogy mégis csak kilenc pont a jutalma. A válasz egyszerű: nem tudja tartani a tempót, s a végére kipukkad a lufi. Lehet csak az én szememet zavarta, sorry, de a befejezés össze lett csapva. Mintha elfogyott volna az erő. Azért a film mást érdemelt volna a végére, mondom ezt úgy, hogy közbe meg halálra s agyon dicsértem, ugye. Így is sima kilenc kijár neki, kérdés nélkül, és ez azért nem akkora tüske, mert ahogy írtam, nézem, nézném újra, bármikor. Figyelj partner: kötelező.
Phoebe viselkedésére pedig ez lehet a magyarázat. Hisz, amíg a szürke hétköznapokban, az iskola falai között csak a baj van vele, addig a színpadon állva, a darab gyakorlása alatt és során egy darab gond, probléma sem merül fel vele kapcsolatban. Joggal hiheti így az anyuka, hogy ő nem tud jó anyja lenni, s ezért sokat foglalkozik vele, talán a kelleténél is többet. Ebből hiheti azt a kistestvér, hogy őt nem szeretik, mert folyton az idősebb testvér között forog a család, ezért valami másban próbál kitűnni. Míg az apa, egyedüli keresőként pedig látva a „különc” kislányokat próbálja valahogy megtartani a család szentesített intézményét, de már ő is belefárad a harcba, az életbe.
Max Manus pedig igazi hazafi. 1940-et írunk, s miután hazatér a frontról egyenesen a németek által megszállt Norvégiába vezet az útja, hogy ott csatlakozzon egy szervezkedő ellenállási mozgalomhoz. A propaganda és fegyverek gyártása, beszerzése sínen halad, amikor a Gestapo kopogtat az ajtón, s elfogják. De nem lenne Max Manus neve, ha nem sikerülne valahogy megszöknie, és Skóciában egy új „szabotázs” csapathoz verődve folytatnia a munkáját ott, ahol anno elkezdte.
második ok, a menekülés, az elfutás, a bajok, a gondok hátrahagyása. Olyan ez, mint amikor friss levegőre van szükséged, amikor el kell szakadnod a mókuskeréktől, mert úgy érzed, hogy nem bírod az igát. Valami új élmény felé húz a szíved, új tájak, új emberek felé, ahol kicsit újra gatyába rázhatod magad, meg kitisztíthatod a pókhálókkal teli fejedet. A helyzet az, hogy az One Week mindkettőből ad kicsit, így válik aztán a szemünk láttára egy nagy egésszé. Bár a több nem mindig ez a legjobban kifizetődő megoldás, néha célszerűbb beérni a kevesebbel is. Miért mondom ezt?
.jpeg){kind=link}