Történet egy kislányról, titkokról, és képzeletbeli barátokról. Olyan emberekről, akik a szakadék szélén (=pengeélen) táncolnak, állandóan, az életükben. Rengeteg érzelem dúl bennük, egyre inkább elnyomja őket a ki nem mondott szavak súlya. Úgy érzik, felelősek mindenért, a kialakult sötét helyzetért, s nem bírják már tovább. A viharfelhők pedig egyre csak gyülekeznek, ők pedig sodrodnak az árral, s nem tudnak mit tenni, mert a kezük meg van kötve. Bár megpróbálják a szabályokat feldobni, nem figyelembe venni, de ez sem segít már, nagyon közel érnek a szakadék szélére, s nagyon közel állnak ahhoz, hogy leugorjanak.

 

A Phoebe in Wonderland nem csak egy kislány szomorú-vidám meséjét meséli el nekünk a majd másfélórában, hanem az őt körülvevő világ, környezet tagjainak érzelmeire is nagy hangsúlyt fektett. Egy megtört család, egy különc tanárnő, egy a szabályokhoz szigorúan ragaszkodó igazgató, valamint egy pszicho doki is érintett ebben a nagy mesében, Phoebe kalandjában, ahol a világ nem olyan egyszerű és kényelmes hely, mint ahogy azt lefestik sokan, első ecsetvonásra, tollvonásra.

 

Phoebe nem olyan kislány, mint a többi. Kicsit különc figura, aki néha fura dolgokat tesz. Köpköd, mutogat, ismételget, és ez csak pár a sok közül. De nem csak tesz, hanem még lát is - másoknak láthatatlan - barátokat, embereket, egyenesen Alíz Csodaországából. S hogy miért pont onnan? Amellett, hogy az egész filmnek ez a mű az alapja, még az új drámaszakos tanár is ennek a színpadi változatát akarja a kis nebulókkal megtanítani, megtanítatni. Sőt, Phoebe képzeletbeli barátjai is mind-mind az olvasmány szereplői közül kerülnek ki, a Fekete Királnyővel az élen. S így lesz ez egy menekülés csodaországba, a másik képzelt világba, melyben nincsenek határok, törvények, s kötöttségek.

 

Phoebe viselkedésére pedig ez lehet a magyarázat. Hisz, amíg a szürke hétköznapokban, az iskola falai között csak a baj van vele, addig a színpadon állva, a darab gyakorlása alatt és során egy darab gond, probléma sem merül fel vele kapcsolatban. Joggal hiheti így az anyuka, hogy ő nem tud jó anyja lenni, s ezért sokat foglalkozik vele, talán a kelleténél is többet. Ebből hiheti azt a kistestvér, hogy őt nem szeretik, mert folyton az idősebb testvér között forog a család, ezért valami másban próbál kitűnni. Míg az apa, egyedüli keresőként pedig látva a „különc” kislányokat próbálja valahogy megtartani a család szentesített intézményét, de már ő is belefárad a harcba, az életbe.

 

Ahogy írtam fentebb is túl sok a ki nem mondott szó, az elfojtott érzelem, s sötét titok, ami ha egyszer is felszínre tör, akkor nagy felfordulást tud okozni. Egy szónak, egy mondatnak, egy cselekvésnek is akkora súlya van, hogy az kihatással lehet a környezetre, s az addig pislákoló lángból hatalmas tűzet gyújthat, lavinát indíthat el.

Ez egy mese, mese az életről, mindenkinek. Tele drámával, mély érzelmekkel fűszerezve. Olyan gyöngyszem ez a felhozatalban, amire már rég vágyott az ember. Első ránézésre, vagy kezdetben azt mondaná rá, hogy aranyos, kedves kis történet, de aztán ahogy halad előre (nem lassan) a forgatókönyv, úgy lesz egyre inkább drámaibb és sötétebb a helyzet. Ilyenkor jó, ha van egy másik hely, egy csodaország, ahova el lehet bújni. Phoebe pedig úgy érzi, hogy ugrania kell, mert ott áll közel a szakadék szélén, mert egyre csak vékonyodik a határ a csoda és a való élet "országa" között.

 

A Phoebe-t alakító Elle Fanning nagyon jó választás volt, tényleg. Aranyos, mosolygós kislány, aki simán megbirkózik a drámai jelenetekkel is. Kiváló volt, úgy ahogy a többi szereplő: Felicity Huffman, az anyuka szerepében nyújt nagyot, vagy Patricia Clarkson tanárnőként szerez kellemes perceket. Bill Pullman pedig az apuka, aki meg hozza a kisujjból a szintet, az elvárt szintet, és ennyi. Az látszik, látszódott, hogy a színészek nagyon együtt éltek a darabbal, engem legalábbis biztosan lekenyereztek.

 

A Phoebe in Wonderland egy indie, fesztiválokon edződött darabka, amely minden percét tátott szájjal bámulod. A felnőtt ember gyermeki kíváncsisága mindvégig forog, nem áll le, az első képkockától az utolsóig együtt élsz a történettel, s ennek köszönhetően is mondhatod azt, miután elhagytad a produktumot, hogy működött. Nem klisés, legfeljebb csak a színes világba való menekülés, de ez sem giccses, sem erőltetett, hanem szépen, aranyosan vesz le lábadról. Mindezt úgy teszi ennek fejében, hogy közbe bizony az arcra fagy a mosolyod, meg-megjelenhet egy könnycsepp is, és csak találgatsz: vajon mi történhet még Phoebe csodaországában? Ez kérem nyolc pont, egy ismeretlenül nagyot szóló, egy csillogó gyémánt, gyöngyszem, amire bármikor szívesen emlékszel majd vissza. Piros pont a zenének is. Míg Daniel Barnz-nak(rendező-író) meg külön dicséret, hogy ezt elénk tette így ebben a formában. Dare to dream your life.