Hipervándor

 

/2008/

Intro 

Stephen Gould, az amerikai sci-fi író, 1992-ben jelentette meg a hatalmas sikereket elért bestsellerét, a Jumpert, a Hipervándort, kinek hogy tetszik. A lényeg, hogy némi erős fantáziavilággal megáldott írónk, egyszer azt vette a fejébe, hogy a sok várakozás elkerülése végett, milyen lenne az, ha teleportálás segítségével mindenféle repülő, autó meg mi egymás eszköz használata nélkül, ott lehetnénk bárhol, bármikor és azonnal. Most pedig 2008-ban eljött az idő, hogy vászonra vigyék az ő elképzelését, kvázi könyvadaptációról lenne szó ez esetben is, szóval jump a sztorira…

A sztori

Főhősünk egy átlagos fiatalember, aki persze szeretné meghódítani élete szerelmét. Azonban a sokadszori próbálkozása után elsüllyed, nem csak szégyenében, hanem a vízben, majd felocsúdva már egy könyvtárban találja magát. És észreveszi, hogy ő még sem egy hétköznapi fazon, - ahogy azt már megszokhattuk -, ő más, mint a többiek, és hát miért ne, kihasználja adottságát, ugrál ide, majd oda, közben meggazdagszik, meg bankár lesz belőle, és akkor felkeresi a nőt…

Értékelés 

Vártuk a nagyon jó trailerek miatt.  És most mégis csalódnunk kell. De még mennyire. A harmadik film ez a 08as évből, eddig nem kellett oly annyira lehúznom darabokat, mert hát akár a Rambo, akár a Cloverfield, bárhonnan is nézzük, jók voltak és pont. Azonban ezzel más a helyzet. De hát nem lehet mindig, minden tökéletes.

A történet

Maga az alapsztori és a kezdés nekem sokat ígért. Gondoltam jó kis másfélórában lesz részem, aztán ezt a pozitív hozzáállást sikerült lerombolnia a látottaknak. Tehát a kezdés, még hozza a szintet, amit akarva akaratlanul elvárunk. Szépen megtudjuk a háttértörténetét a dolgoknak, azaz, hogy ifjú titánunk, hogyan is jött rá arra, hogy természetfeletti képességekkel rendelkezik. Mondom ez bejövős volt.

Aztán a történet folytatása már mindent sárba tipor. Előjönnek a szokásos jelenetek, egy kis amerikai üres locsogással, fecsegéssel, amelynek, nem túlzok, háromnegyede értelmetlen volt nem csak a sztori szempontjából, hanem már úgy különben is. Egyre jobban tisztult előttünk egy olyan kép, amelyen egy várható befejezés szerepelt. Semmi újdonság nem tapasztalható e részben. Hiába az ide-oda ugrálások, egy csaj bevetése, az ellenfél feltűnése, egyszerűen semmi, de semmi nem tudja lázba hozni az embert, a nézőt, hogy izguljon esetleg a főhősért, vagy ne tovább a végkifejletért.

Majd ez a vég, mindenféle elmélkedés, gondolkodás nélkül zár le egy többre hivatott történetet. Gondolom ezt én. Ki a jó, ki a rossz, ki a hiba a gépezetben, nem vagy egyedül és sorolhatnám azokat a kérdéseket, megállapításokat, amelyekre már a film elején tudhatod a válaszokat, és így még ha vakmerőség ezt kijelenteni, de unatkozol a film további részében.

A darabon, és az én negatív szemléletű megítélésemen nem változtatott a sok helyszín bemutatása, amelyből egy ilyesfajta ide-oda ugrálós moziban talán többet várna az ember, egy állandó sivatagi, meg Tokiói stb... látkép tekintete mellett. Úgyhogy ez megint egy rossz pont lett részemről. Így már sok van a rovásán a filmnek. Amit még egy olyan bajnak nevezett dolog is tetéz, amit úgy hívnak színészek.

Szereplők

Hayden Christensen, na ne már – gondoltam ezt amikor meghallottam a nevét e produkció bemutatásakor. Éreztem, hogy ez nem lesz igaz. És nem is lett. Egyszerűen rossz volt. Nulla mutatott játék, ezt gyorsan el kell felejteni tőle, mi hamarabb.

Még Samuel se tudott segíteni ezen az alkotáson. Ő is csak beleolvadt a film sivár világába. Így az játéka is a felejthető kategóriát képezi.

Míg a Rachel Bilson kisasszony volt a leggyengéb közülük. És akkor ezzel mindent elmondtam, amit akartam. 

Pozitívum

Zene, néhány jobb jelenet, és a már említett kezdés

Negatívum

Kiszámíthatóság, a szereplők játéka, kevés helyszín

Outro

 

Bárhol. Bármikor. Azonnal. Valami ilyesmi áll a magyar borítókon. Ezek szerint bárhol, bármikor és azonnal megnézheted ezt a darabot, bár ezzel én annyira nem értek egyet, a lényeg, hogy ajánlani azért tudom, egyszer nézhető kategóriát súrolja a film, bár lehet, hogy inkább már a "b -és" hangulatot ontja magából, szóval senki ne üljön oda, olyan hűde nagy elvárásokkal. És akkor mi is „ugorgyunk” majd valami jobbra.

 Pontszám

 

4/10

Út a Vadonba 

/2007/

Intro 

Igaz történet egy emberről, aki szabad akart lenni, és az is lett. Nem szólt senkinek semmit, csak tovább állt, majd később már azt hangoztatta, hogy Alaszkába megy. És el is ment. Ott volt. Elérte. Elérte, amit akart, miközben a szíve a legmélyén egy érzés kerítette hatalmába, amelyet úgy hívunk szabadság, és amelyet ő, a vadonban, kint a természetben lelt meg.  

Az eredeti történetet még egy bizonyos John Krakauer írta meg életrajzi regényében, amelyből a filmet, ezt a 2007es darabot, Sean Penn (Oscar-díjas színész) rendezett - és írta a forgatókönyvet.

A sztori

Christopher McCandless egy fiatalember, aki a civilizált társadalomból kiábrándulva elindul hosszú útjára, hogy megtalálja a szabadságot, és hogy elérjen Alaszkába. Elérjen a vadonba, a termeszétbe, amely számára az igazi szabadságot jelenti. Útja során megismerkedik sok emberrel, akiknek akarva-akaratlanul megváltoztatja az életét.

Értékelés 

Az ember, miután megnézi ezt a filmet annyi, de annyi kérdés fogalmazódik meg benne. Ez egy olyan darab, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, hisz elég csak azt, tényt említeni, hogy igaz történet és a kritikus máris, már szemszögből ítéli meg a dolgokat.

Tényleg így történt, így történhetett? Ez a legelső, ami bennünk felvetődik, és amelyre válasz egyszerű, hiszen a történet elsősorban főhősünk naplójából építkezik, és talán így lehet legegyszerűbb, legvilágosabb és leghatásosabb képet kapni arról, amit Chris átélt, át akart élni abban az időben, a természetben. Nem egy könnyű darab, azt előre leszögezném. Még pár óra elteltével is azon gondolkozol, hogy vajon hogyan és miért, megtehetem –e én, vagy te, vagy bárki, szóval már most a második bekezdésben ajánlomJ

Formabontó értékelésnek lehetnek szemtanúi olvasóim, hisz magam mögött hagyva a szokásos kezdés- közép- és végkifejlet apró, részletes bemutatását, most egy összegzősre sikeredő monológot szeretnék elmondani a látottakkal kapcsolatban.

A történet

A film minden egyes elme pazar. Főhősünk megunva a társadalmat és annak minden kínját baját, úgy dönt útra kel, hogy elérjen a vadonba. A film telis-tele van ugrálgatásokkal az időben, hol a mágikus buszban tartózkodik, hol a pár hónappal azelőtti cselekményeket élhetjük át, a múlt és jelen képei rajzolódnak ki előttünk.

Kitűnően jól megszerkesztett darab érzetét kelti. A napló egyes fejezeteiből láthatja azt a néző, amit egykoron utazónk átélt. Mégpedig, ahogy gyalogolt, ahogy stoppolt, ahogy vadászott, ahogy énekelt, de ezenkívül még sok más mindenben van része annak, aki ezt az alkotást választja a következő filmjének. Szóval némi kitérő után, elmondható, hogy ez a két és félórás játékidő tele van meglepetésekkel, és váratlanabbnál váratlanabb fejleményekkel. Amik igazán meg tudják érinteni az embert. És akkor itt megjegyezhető az a tény, hogy inkább a hatásvadász filmek közé sorolható, tehát nem biztos, sőt, hogy sokaknak el fogja nyerni tetszését, mert olyan igazi izgalom, és történet áradatnak nem lehetünk szemtanúi, de a másik szemszögből nézve, átérezhetjük azt – mint már mondottam párszor, amit utazónk átélt azokban az években. Láthatjuk, hogy kiket ismert meg. És, hogy azok mennyire értettek egyet „filozófiájával”, vagy mennyire nem. Mennyire támogatták, vagy mennyire akarták lebeszélni a tervéről. De mindenképp szerves részük volt abban, hogy eljusson Alaszkába. És akkor itt említhető egyfajta negatívumként, hogy sokszor már érezhető volt, hogy magunk se tudjuk, hogy pontosan a készítők mit is akartak elérni azokkal a mondatokkal, szavakkal, képekkel, eseményekkel, de örömünkre ebből csak egy pár adatik meg a darab nézése során, és be kell vallani, hogy két és félórás játékidőbe ez be le is fér. Nah.

Fényképezés + Tájak = csillagos ötös. És akkor még ide venném a zenét, ha valaki nem tudná GG-n legjobb filmbetét dal kategória győztese lett. Megérdemelte! Na de akkor először a tájak, amelyek néha feledtetnek velünk mindent, és mondhatjuk, hogy néha mindenféle szövegelés nélkül csak a szemünkre hagyatkozunk. És tetszik, amit látunk. De mennyire. Volt részünk sivatagban, vízesésben, hófedtetájban, meg még jó sok mindenben ezen kívül.

Egyszerűen magával ragadó volt. Aztán a zene az is a képek mellett az egyik húzóereje a darabnak. És érdekes kijelentést teszek, de ez az alkotás talán az ilyen tájak, képek és zene nélkül nem lett volna olyan hatásos és akkor ezt most komolyan, gondolom De tényleg, azonnal, de azonnal a Soundtracket ide, de hamar. Gyönyörű.

Szereplők

Emile Hirsch, aki Christ alakítja, nagyon jó produkciót nyújt, furcsállottam is első hallásra, hogy a Szüzet szüntess után ilyen komoly darabban teszi oda magát. És oda tette magát. Teljesen átjött az, amit éppen gondolt, amit látott, amit érzett, és ez csak annyit jelenthet, hogy profi munka részéről, és akkor kíváncsian várom további játékait, igaz fél füllel, olyat hallottam, hogy megint ilyen vígjátékos alkotásban fog szerepelni. Hajrá.

A többi szereplő, azaz nevezhetjük a mellékszereplőknek is, jók voltak. Igazából majd utána lehet nézni, hogy ki mindenki vette ki részét ebből a felejthetetlen alkotásból. Én úgy igazán senkit nem emelnék ki. Hanem azt mondanám, hogy azért nem semmi nevekkel, egy igazán jó ütős gárdával egy igazán jó játékban volt részünk.

Pozitívum

Eh játéka, igaz sztori, tájak, zene

Negatívum

Néha már túl el akart veszni a részletekben, de csak párszor…

Outro

Minden ember elábrándozik azon, hogy milyen lehet szabadnak lenni. Ahogy mondani szokták: szabad vagyok, mint a madár. Főhősünk nem csak álmodozott róla, hanem elment egy olyan világba, a vadonba, a természetbe, ahol nem a pénz az úr, ahol az emberek nem csapják be minden egyes nap hazugságaikkal és ahol végre azt tehet amit akar, és amihez senkinek nincs és nem is lehet egy rossz szava sem. Éljen a szabadság! Látni kell, kötelező!

 Pontszám

 

9/10

Jesse James meggyilkolása

a tettes a gyáva Robert Ford

/2007/

Intro

Aki elolvassa a címet, az már készpénzként veheti a film történetének alakulását. És ez némileg meglepő, de a látottak tekintetében ez már csak egy apró porszem a tökéletesen működő gépezetben. Mondom azért, mert hihetetlenül tetszett, és felvetődik a kérdés, miért nincs ott a legjobbak között. De hát erre nehéz választ kapni, meg hát szavakat találni.

Amit fontos még itt megemlíteni, hogy Andrew Dominik, a rendező és forgatókönyvíró olvasta, tanulmányozta Ron Hansen: Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című regényét, amelyből arra következtetésre jutott, hogy ezt igenis a vászonra kell vinni 2007ben, olyan színészekkel mind Brad Pitt, - aki egyben producere is volt a darabnak, társa Ridley Scott volt - és Casey Affleck társaságában.

A sztori

Jesse James, azaz a vadnyugat Robin Hoodja a 19. században bandájával tucatnyi vonat és bankrablást követett el. Megállítani képtelenség volt. Mindig újabb és újabb bandákkal tervezte meg és vitte véghez akcióit, amelyek során ismerkedett meg egy ifjú tehetséges csodálóval Robert Ford-dal, aki fél életét szentelte azért, hogy Jesse társaságában lehessen és rabolhasson. Azonban rövid idő múltán megváltoznak a dolgok, és Ford, mint a hatóság embere próbálja elkapni a nagy hőst némi pénz és hatalmas hírnév reményében.

Értékelés 

Egy pár sor erejéig még szeretnék elidőzni magáról a háttérről. A történet, ahogy az már a címből is leszűrhető Robert Fordot akarja bemutatni, persze az ő szemszögéből nézve megismerhetjük Jesse-t is. Aki hihetetlen nagy népszerűségnek örvendett abban a korban, mondhatni, ő volt az Egyesült Államok első igazi híressége. /míg a második volt Robert Ford/. Számtalan könyv és füzet jelent meg az ő tetteiről, amelyek csak kevés valóság, igaz tartalommal rendelkeztek. De mégis minden egyes rablás után az újságcikkek főoldalán volt a helye, és az emberek rajongtak érte, míg a másik oldalról nézve pedig véres banditának titulálták. Azonban ő egy szimbólummá nőtte ki magát, egy legenda vált belőle, aki a egy „lázadó” és a „szabadság” jelképe volt , a törvényt semmibe vevő vadnyugati hősként maradt meg az emberekben jóformán.

A történet

Lassú, helyenként az. Ahogy írtam már, a cím mindent elárul, amit tudnunk kell, így nagyon semmin nem lepődnénk meg, de mégis sikerül az alkotóknak olyat letenni az asztalra, amire így előjáróban csak annyit mondanék, hogy szenzációs. Hiába a majd két és félórás játékidő, hiába a néhol már egészen belassult történés, és párbeszéd váltakozás, ez akkor is valamiért tetszik nekünk. De hát miért is?

A kezdés nem várat magára, a narrátor szépen elmondja mit kell tudni, majd lassan elkezdődik a cselekmény megjelenítése és kibontakozása a szemünk előtt. Már a kezdő dialógusok éreztetik, hogy nem lesz ez egy gyors, feszített tempójú vadnyugati filmecske. Hiszen ahogy Brad Pitt is nyilatkozott a darabról: "A film inkább lélektani dráma, mint western” És milyen igaza van. Szóval még amit még itt kiemelnék, és gondolom a későbbiekben is fogom majd, az a fényképezés, és a képi világ gyönyörűsége, ami leírhatatlan itt a sorok által, már csak ezért is érdemes újból nekirugaszkodni. Meg hát hozzátartozik ehhez a részhez, az a fajta okoskodás, hogy olyan lassan veszi kezdetét, hogy majd páran biztos, azt fogják elsütni, hogy ő már 10 perc után nem bírta…

A folytatásra is nehéz szavakat találni. Egy kissé már izgalmasabb résznek lehetünk szemtanúi. De továbbra se kell kapkodnunk a fejünket a hirtelen információözön miatt. De sebaj. A lényeg, hogy láthatunk egy vonatrablást is, amelyből akár több is jöhetett volna, aztán a narrátor megszólal, és tudjuk, hogy ugrunk az időben, hisz legfőképp ekkor, az évek váltakozás alatt meséli el a fejleményeket. Majd újból feltűnik hősünk, aki közben az évek során kezdi elveszíteni az „eszét”, már elnézést, de egyre gyakrabban tesz olyanokat, amiket később megbán, egyfajta dilemma zajlik le minden egyes nap a szeme előtt, talán a bűntudat viszi el a megőrülés irányába, de persze ez is csak okfejtés, egy talány, amire igazából nagyon nincs egyértelmű válaszunk. De Robert dönt, spoiler ide vagy oda, lelövi a nagy híres J.J-t. Ide megjegyezném, hogy az egyik legjobb jelenete volt a darabnak, szóhoz sem jutottam, pedig tudtam, hogy előbb-utóbb bekövetkezik.

Aztán a végkifejlet már számomra igazi csemege. És ahogy mentünk előre a cselekményben, ahogy sodrottunk a vég felé, bár ez a sodródás inkább csak jelképes értelemben vett szóhasználat, szóval megállapítható, hogy a vég, az utolsó 20 perc tartogatja a legtöbb „izgalmat”. A gyilkosunk, teljesen megtörik, miután gyávának nevezik el, hiába szeretett volna, olyan lenni, mint az, akit lelőtt, rájöhetett, hogy soha nem válhatott azzá. Továbbá, a befejezés jó pontja nálam, hogy nem hagyták ott a semmi közepén -  a lelövést követően -a sztorit, hanem folytatták, de igazából kellett is utólag belegondolva, hisz inkább a gyilkosról szólt a dráma, mint a meggyilkoltról.

Annyi, de annyi mindent lehetne írni, elég csak a karakterek fejlődésére és jellemzésére gondolni, hogy mily jól megoldott eszköze volt az alkotásnak. Vagy a zenére is kitérhetünk, ami nagyon passzolt a történethez, és ahhoz a képi világhoz, amely mint mondottam, a maga fény és tájkép jeleneteivel élményszámba mennek nálam, de gondolom majd másoknál is az lesz.  Hirtelenjében ennyi jutott eszembe, már így is túl sokat fecsegtem, inkább nézzük, mi a helyzet a szereplőkkel.

Szereplők

Brad Pitt, Taps. Casey Affleck: kisebb taps. Valahogy így láttam én a dolgokat, a szereplők játékát megvalósulni a vásznon. Brad Pitt, egyszerűen jó volt, nem hibázott, hozta azt amit elvártunk, hatalmas gratula a majd tökéletes produkciójához. Egy díj már van a tarsolyában, a Velencei Filmfesztivál legjobb színész kategóriáját nyerte meg.

Most lehet megint néhányan felkapják a fejüket, de kénytelen vagyok kimondani, Casey barátunktól ez nem valami Oscar-díjas alakítás volt. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy annak a díjnak a várományosa, fő esélyese Barderm és pont. Na de Casey most sem váltotta meg a világot. Nálam. Ahogy a Hideg Nyomomban is kevés volt, az éppúgy itt is ugyanennyire igaz. Egyszerűen nem jött be a játéka, és akkor ezen majd el lehet vitatkozni. De egyenlőre én nem tartom nagy fogásnak a srácot és kész. Pedig eddig legalább 3 díjacskát zsebelt be, és továbbá van egy jelölése is. De ez engem nem hat megJ

Pozitívum

Forgatókönyv, operatőri munka - fényképezés, zene, B.P. játéka

Negatívum

C.A. játéka, néhol már tényleg elég unalmas /bár ezt az érzést azért feledteti velünk olyankor a zene, a látvány/

10/10

Charlie Wilson háborúja

/2007/

Intro

Charles Wilson létező "történelmi" személyiség - tulajdonképpen még ma is él egy texasi farmon -, az amerikai Kongresszus tagja, akinek a közbenjárására az Egyesült Államok dollárszázmilliókat költött arra, hogy az afgánokat támogassa a Szovjetunió elleni háborúban, a nyolcvanas években. Ez volt minden idők legköltségesebb titkos akciója, a Ciklon.

 

George Crile amerikai író könyve a történetről 2003-ban jelent meg, ebből készítettt 2007-ben filmet Mike Nichols, a Diploma előtt, a Dolgozó lány és a Közelebb megalkotója (egyike azoknak a keveseknek, akik egyaránt elnyerték a Oscar-, Grammy-, Golden Globe-, Tony- és Emmy-díjakat). Nichols olyan színészeket nyert meg, mint Tom Hanks, Julia Roberts és Phillip Seymour Hoffman.

 

A sztori

Charlie Wilson amerikai politikus, a texasi második választókerület küldöttje az amerikai Kongresszusba. A nyolcvanas évek eljén az Egyesült Államok még gőzerővel dolgozik a hidegháborús fegyverkezésen a szovjetek ellen, Wilson viszont sokkal jobban szeret a barátnőivel és az elegáns partikkal törődni, mint a nagypolitikával. Egyik legfőbb támogatója, Joanne Herring viszont ráveszi, hogy látogasson el Afganisztánba, a háborús övezetbe. Wilson pedig, a látottak hatására, minden követ kész megmozgatni azért, hogy segítsen az afgánokon - egy zűrös CIA-ügynök, Gust Avrakotos segítségével...

Értékelés 

A történet

 

Ha valakit kicsit is érdekel a közelmúlt politikája, a nagyhatalami érdekek mögött meghúzódó mutyizás, és annak az elegáns "kifigurázása", mi mozgatja valójában az Egyesült Államok külpolitikáját, annak mindenképpen ajánlott megnéznie a Charlie Wilson háborúját.

Az alapsztori - mivel valós történet - egyszerre roppant kacifántos, mégis végtelenül egyszerű: egy texasi képviselő, Charlie (aki nem zavar túl sok vizet, igazából csak jót akar az embereknek és saját magának is, de a partik, a csajok és a kábítószer sokkal jobban érdekli, mint a vérre menő viták), érdeklődi kezd az afgán-szovjet háború iránt. Ez az érdeklődés pedig "kötelező programba" megy át, amikor kiderül, hogy az egyik leggazdagabb texasi hölgy, Joanne Herring - aki minden szempontból, hm, "támogatja" Wilsont - igencsak szívén viseli az afgánok helyzetét.

Wilson életében hosszú harc veszi kezdetét: elérni, hogy az amerikai Kongresszus külügyi bizottsága (amelynek ő is tagja), támogassa az afgánokat - természetesen nem direkte, hiszen azzal az ország biztonságát fenyegetnék. A szovjeteknek ugyanis nem szabad megtudniuk, hogy az ellenségeit egy másik ellenségük pénzeli... Ez vezet a legtöbb bonyodalomhoz, vicces-szánalmas helyzethez, Wilsonnak és két legfőbb segítőjének, az igencsak zűrös CIA-ügynök Gust Avrakotosnak, és személyi asszisztensének, Bonnie Bachnak, mindennel meg kell küzdenie az amerikai politikusok zárkózottságán és hatalom-féltésén keresztül, vallási kérdéseken át egészen a belső, etikai vizsgálatokig.

Ami különösen tetszett, az a nyers, őszinte (persze elegáns formában) és a dolgokon egyáltalán nem szépítő látásmód, ahogy Wilsont - és rajta keresztül a politikát - bemutatják: ő nem akar túl sok mindent, iszik, drogozik, kurvázik, de ha tényleg cselekedni kell, akkor arra is hajlandó... Nem valószínű, hogy túlságosan sok ilyen politikus császkálna a világban, földrajzi pozíciótól teljesen függetlenül.

A másik, amit érdemes kiemelni, azok a poénok: sokkal inkább politikai szatíra ez az alkotás az én szememben, mint sima dráma vagy életrajzi film. Ütős kis viccek vannak benne, finomak és elegánsak, semmi durvulás - ha durva, akkor az csak a "valóságtartalma" miatt van -, viszont zseniálisakat lehet rajta röhögni. Az pedig különösen tetszett, az, hogy olyan szereplők szájából hangzanak el a legjobb bemondások, akiktől nem is nagyon várnánk ezt.

A film maga egy kicsit aránytalan, hiszen sokkal több ideig követhetjük azt, amíg Wilsont ráveszik a dologra, mint magát a háborút - akinek az kell, nézze meg inkább a Rambót. És a film végén vissza is köszön Wilson vonakodó énje: egyáltalán nem biztos abban, hogy az ő kis magánharcát tovább szeretné folytatni, vagy képes lenne tovább folytatni - annak ellenére, hogy a munkatársból baráttá alakuló Avrakotos mindenképpen el kívánja ezt érni nála... azokban a percekben egy kicsit úgy tűnt nekem, hogy ez az egész háborúsdi elsősorban a CIA-ügynöknek fontos, az ő missziója ez, nem pedig Wilsoné.

A vég - természetesen, és a történelmi hűséget figyelembe véve - happy end, már ha egyáltalán beszélhetünk egy ilyen helyzetben happy endről. Igen, a háborúnak vége szakad (és ezzel nem lőttem le semmilyen poént, benne van a törikönyvekben), de még annyi mindet kellene/lehetne tenni... Ilyen szempontból egy kicsit szájba rágós, és megpróbálja okítani az embereket; ha nem is az egyszerű mozibajárókat, hanem inkább a politikusokat.  

Szereplők

Tom Hanks játssza Charlie Wilsont, Phillip Seymour Hoffman pedig Avrakotost - mindketten jók, de annyira nem kiemelkedőek, hozzák a maguk megszokott formáját. PSH-t Oscar-díjra is jelölték ezért a szerepéért, de kétlem, hogy megkapja. Női vonalon Julia Roberts tűnik fel, mint Joanne Herring (nem voltam oda érte, semmi kiemelkedő egy-két elszólástól eltekinteve; viszont nagyon, nagyon öregnek tűnik...), a friss hús pedig Amy Adams, aki szerintem komoly jövő előtt áll...

Pozitívum

Cinikus poénok, PHS és TH kettőse, a soundtrack

Negatívum

Erőltetett lezárás, Julia Roberts