Pár évvel ezelőtt megtörtént az, amire senki nem számított, amire úgy igazán senki nem gondolt. Habár lehet mindannyiunk elképzelte, s álmodott róla, viszont alig ha hitt a szemének, alig ha akarta elhinni, amikor egy idegen űrhajó érkezett Johannesburgba. De nem csak hogy érkezett, hanem meg is állt, „lehorgonyzott” a dél afrikai városka felett, mindenki legnagyobb megdöbbenésére. Miért pont ott, miért pont akkor? Miért jöttek, s mit akarnak? Egy - végső - csapást mérni, vagy csak megfélemlíteni minket? Barátok vagy ellenségek? Miért nem mennek el, s mire készülnek? Csak adatokat gyűjtenek vagy a megfelelő alkalomra várnak? Talán egyiket se… egyiket se ezek közül. Lehet, hogy a kutatások eredményei és a média által gerjesztett világvége hangulat csak blöff volt? S minden teljesen másképp történik, mint azt lefestették elméletben, már kismilliószor? Ezek a kérdések, melyek először felmerülnek a fejekben, s melyekre az adott - kialakult - helyzetben, senki nem mer válaszolni. A találgatások és miértek ideje lejárt, itt vannak, megérkeztek. Nem vagyunk egyedül, már nem.

 

Attól a pillanattól kezdve, fogva, hogy az űrhajó megjelent, a média fokozatos szenzációhajhászó hasábjai és képei mind összedőltek kártyavár módjára, valamint az álom valósággá vált, ezzel is csattanós választ adva nekünk, az emberiségnek. Annak az emberiségnek, akiken úrrá lett a bizonytalanság, a félelem érzése, de egyúttal a kíváncsiság is rabul ejtette. Féltek attól, ami majd történni fog, viszont izgatottak is voltak, hisz alig várták, hogy a számtalan kérdéseikre választ kaphassanak mielőbb. Egyszerűen nem volt olyan a földtekén, akit ne izgatott volna fel egy picit is az idegenek ily váratlan betoppanása. Míg a dél-afrikai városka élete, története egy csapásra megváltozott, minden a jelenről s a jövőről szólt már, miközben a múltra már senki sem emlékezett. Minden tekintet a városra szegeződött, azt várták, hogy ebben a faramuci helyzetben, hogy tudják meghozni a legjobb és legokosabb döntést, számunkra, az emberiség számára elsősorban. Nagy volt nyomás, rengeteg kérdéssel, és az említett bizonytalanság pedig nem hagyott nyugodni senkit. Nem volt mit tenni, lépni kellett.

 

A szó szerint itt ragadt űrhajó, hónapok óta, mindenfajta jelentősebb fordulat nélkül állt árván a város felett, már-már kiszolgáltatva, csaliként, csak arra várva, hogy az idő közben már félelmeiket legyőző humanoidok tegyék meg az első lépést. Három hónap eltelte után pedig ez meg is történt, befurakodtak az űrhajóba, de amit ott láttak, találtak, azzal senki sem számolt. Egyszerűen valami mást (jobbat, talán szebbet?) reméltek az emberek, a hosszú-hosszú várakozás után. Helyette kaptak kiéhezett, lesoványodott garnélarákokat millióstul, akiket aztán barakkokba költöztettek, tettek át ide, a Földünkre. Több mint egy millió idegen, egy ideiglenes tábor, ami azonban kevés volt a megváltáshoz, a terv kudarcba fulladt, a kezdetben még jól működő irányítás kicsúszott a kezek közül, s a D9 nyomornegyeddé vált. Biztosan nem ezt akarták, amikor ezt a döntést meghozták az emberek, azonban számolniuk kellett a szomorú és fájó következményekkel.

 

 

Az idegenek időközben „berendezkedtek”, már eszük ágába se volt hazamenni. Noha kiszolgáltatottakká váltak, azáltal, hogy engedelmeskedtek a felsőbb(?) emberi parancsnak, utasításnak, de mégis otthonhoz valamint ételhez juthattak. Hazamenni nem tudtak, de már nem is akartak, inkább a „háttérben” meghúzódtak. Akkor is, ha a nigériaiak éppen kihasználták őket, mert fegyverérért cserébe adták az ételt például. Köztünk éltek, velünk együtt, azonban a mocsok és a bűn mindent és mindenkit elárasztott, úgy, ahogy a D9-et is. S habár elkerítették őket, az összetűzések így sem maradtak, maradhattak el. Sőt, az egyre inkább elharapódzott indulatok és történt atrocitások után a nép szava nyert, s döntött. Sok-sok zavargás, baleset, halál után az áttelepítés mellett döntöttek a fejek, amelyet az MNU (lásd hatalmas mindhez értő szerv, szervezet) vállalt el. S itt kezdődik el igazán a történet.

 

Wikust, a nem éppen vezető, inkább kisember figurát felkérik, hogy az áttelepítéssel járó, azt megelőző, kötelező teendőket vezesse le a D9-ben. Ez annyit jelentett egyszerűen, hogy minden idegennel közölnie kellett a ki/áttelepítés tényét, s ha ezt megértette, akkor azt egy aláírással kellett jeleznie a garnélaráknak, aztán jött a következő és így tovább. Azonban az egyik ilyen házkutatás során Wikus valami furcsa idegen fekete anyagot spriccel az arcába, ami elindít benne egy folyamatot, folyamatot a metamorfózis útján, az elidegenülés felé.

 

Lényegében ennyit érdemes elárulni a sztoriról, még akkor is, ha az előzetesbe direkt-nem direkt ellőtt spoiler miatt oly igazán nagy meglepetés nem érhet minket. Mindez persze rosszul hangzik, ámbátor az a két valahány perc még így is kiválóan lett összevágva, összeválogatva. Talán még becsapós is, mert mást ígért az alapján, és olyan jelenetek szerepelnek benne, melyek a filmből egy az egyben kimaradtak. Nem is igazán az akció lett itt a döntő, hanem sokkal inkább a társadalomkritika, erre van kihegyezve leginkább. Kritika rólunk, emberekről, elsősorban. Egy újabb képkocka ez, arról a filmtörténelemben, hogy egy ember élete mennyit jelent, mennyit ér, ha pénzről, fegyverekről van szó. A háttérben meghúzódó kísérletek mind-mind tanúsítják fajunk minden körülmények közötti hatalmi vágyát, s elnyomását. Minden, csak is erről szól, miközben az idegenek élete, de még a saját vérük sem szent. Ez az, amire ki van éhezve, s ami miatt bármit képes megtenni, csak hogy kezei között tudhassa a fegyvert, a technikát, miközben a D9 már a saját sírját ássa, s miközben Wikus elmenekül…

 

 

S itt jön képbe ő, Wikus, aki fokozatosan óráról-órára, percről-percre közelít a teljes átalakulás, elidegenülés felé. Vajon, én vagy te mit tettünk volna a helyében? Az emberek többsége nem érti meg, hogy miért futott, menekült el? Miért, amikor ez kiváló alkalom lett volna arra, hogy olyan eddig féltett lehetőségeket is kiaknázzanak, amelyekről addig még álmodni sem mertek. Újra felteszem: te hogyan döntenél? Te is hinnél, mint Wikus abban, hogy ez nem lehetséges, ez nem történhet meg, biztos van kiút. De egy idő után már az életedről lesz szó, nem csak a tiédről, másokra is gondolnod kell, például az oly annyira szeretett angyali feleségedre. Úgy gondolom, egy percig se lehet kétségbe vonni a férfi döntésének helyességét. Különösen azután, hogy az egyik idegen megígéri neki - kompromisszumot kötve -, hogy a hajóra érve meg tudja állítani a folyamatot, s újra ember lehet, emberek között. Közbe persze minden hazugságot kitalálnak rólad, csak hogy visszaszerezzenek téged. Jobban mondva nem téged, hanem azt, ami benned van, hisz te már nem vagy fontos, mint ember, csak egy kísérleti alany, patkány éppenséggel.

 

Az idő tehát vészesen fogy, idegen és ember összefog, bár nem éppen közös célokért. Habár a fekete folyadék megszerzése mindkettőnek fontos elsősorban, de másodsorban már mindenkinek megvan a saját útja persze, azt járja, a saját fajtáját veszi előre, ami aztán keresztül húzza rövid időre a közös tervet, s számításokat. Ahogy az emberi faj életébe, kritikájába is kapunk betekintést, úgy az idegenekébe is, bár kevesebbet, de mindenképp szembetűnő szöges ellentétek rajzolódnak ki olykor-olykor. Talán a garnélarákokról sokkal pozitívabb képet is kapunk, gondolva csak az apa-fia kapcsolatra, például. Bár nem tudjuk meg, s lehet nem is fogjuk soha megtudni, hogy mi történt három évvel később, azaz az ígéret szép szó módjára valóra válik-e, de mégis egyszerűen elhisszük neki, hogy tényleg látjuk majd újra őt még. Ez lesz a pont, ahol a saját/egyéni érdekek fala összeomlik, s az ember sem hagyja ott az idegent meghalni, s a kis idegen is segít az embernek talpon maradni. Annyi rosszat tettek a másiknak, még ha nem is ők személy szerint, inkább a fajok között értem, hogy minden ilyen apró segítő kéz vagy mozdulat megmutatja, hogy igenis lehet békében élni, a másikat nem lekisebbítve.

 

 

A District 9 (továbbiakban D9) tényleg egy olyan sci-fi lett, amilyenre már évek óta ki volt éhezve a nagyérdemű. Az egész projekt még ebből a rövidfilmből indult, aztán a többi meg már jött magától. Elhalasztott, csúsztatott filmek, amik egyenes útat, zöld lámpát adtak a D9 ily hamar bemutatkozásának, premierjének. Azonnal, egy soha nem látott hype, kampányáradat is megindult, ötletesebbnél ötletesebb megoldásokkal, melyek simán beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Amúgy meg elsőfilmes bácsi: Neill Blomkamp a székben (tessék megjegyezni) mindehhez pluszba, s voálá kész is lett az utóbbi idők legjobb sci-fije, minden túlzás nélkül mondhatom ezt. Minden kézre játszott, egyszerűen, nekünk pedig csak annyi dolgunk volt, hogy hátradőlve izguljuk végig.

 

A D9 úgy egész, ahogy van. Mindenből volt egy pici, amiből aztán egy nagy egész lett, de olyan, ami teljesen jól esett, s olyan, amit néznél újra azon nyomban. Egyszer ott van a hitelességet bizonyítani próbáló híradós live feliratok, bejegyzések, interjúk, beszélgetések, azaz (ál) doku szálak minden mennyiségben. Ezek követik állandóan végig utunkat, mindig jön egy, pont akkor, amikor kell, s valami újat tudhatunk meg a mesélő/válaszoló által. Zusammen egy kirakósra hasonlít inkább, ami játék közben kerülnek helyükre a kirakók, s derül fény újabb infókra, amik aztán a végén még újabb megvilágítást nyernek. Ez a tipikus: újra visszagondolsz, hogy azért mondták, mert az történt utána kezdetű sorok, s ráeszmélések. Aztán e mellett ott van még a társadalmi kritikai rész, amit volt szerencsém jó pár soron bőszen kielemezni már, így érdemesebb kicsit arról szót, sorokat ejteni még, hogy a D9-nek lelke van elsősorban, de az akciót sem veti meg, az utolsó fél órára. Azaz sci-fi, akcióval, drámával meghintve, áldokuval, kézikamerával, meg ki tudja még mivel. De ezek az összetevők nem hogy rontanának az összképen, sőt még teljesebbé teszi, majdnem hogy nincs olyan momentum, amit feleslegesnek, erőltettetnek lehet érezni.

 

 

A hangulatra nincs panasz, már az első képkockától kezdve rabul ejt, nem hagy ki, talán csak a film második felében akadozik picit. A végére érezni azt elsőre, hogy ez nem lett egy stílusos befejezés, de aztán többször visszagondolva rá, mégis teljesen nyitott mindenre, a folytatásra, meg a költő kérdések feltevésére, azon való további jóízű csámcsogásra. Mondani se kell, hogy az akció snittek is nagyon bejövősek. Nem tudom, azért ment át a film második felére akcióba, mert nem bírta volna ki az állandó elölről felépített kritikai súlyt, vagy mert egyszerűen igény volt rá, s mert az előzetesből tök komolyan "akcióscififilmként" lett hirdetve. Nem tudom, de a lényeg az, hogy némi kis ingadozás után a váltás sikerült, hiszen addigra már eljut a néző arra a szintre is, hogy tényleg valóban, valójában izguljon azért, hogy sikerüljön az, amit ott elterveztek, idegenestül-emberestül.

 

A látvány önmagáért beszél, míg a Wikus-t alakító színész is minden dicséretet megérdemel. Jelesre vizsgázott mindenképp, ahogy hozta még először a kicsit fura kisembert, majd a vezető szerepet, s később még a drámaibb részekkel is elbírt. Volt némi ellen is, kellett az egy ilyen moziba meg az MNU-ról se esett annyi szó, de azért szokásosan, klisésen nem olyan jó szervezet az, ahogy tűnik első hallásra. A D9 nem kérdezett, nem is esett bele a tipikus csapdákba, hanem válaszolt, s mutatott meg mutatott mindenkinek, hogy, hogy is kéne ezt csinálni, a mai világban. Azaz hiába lerágott csont már az idegen téma, ezek után nincs olyan ember a világon, aki ne várná a folytatást tényleg lélegzetvisszafojtva. Mert ez bizony az év egyik legjobbja, sztároktól-pénztől-durvanagy cgit-től mentesen. Egyelőre biztosnak tűnő helye is van, a kilenc pont meg nem kérdés ezek után. Mindenképpen must-see ez, ha pedig mégse, akkor üzenem neked egyenesen a tagline-t: